Mint ismeretes, az első Limpopo Történész Szimpoziont 2025 őszén, Hararében rendezték meg. Az esemény nem csak színvonaláról maradt emlékezetes. A szakemberek lelkesen tivornyáztak a parti csapszékekben, vad szelfik tömegét készítették zabolátlan vízilovakkal, és egyebekben is számos jelét adták annak, hogy a múlt tudományos igényű feldolgozása nem egyenlő a bigott szakbarbársággal.
A „Johnny N’dvad szekció”, mely az ismert államférfi földcsuszamlásszerű bukásával foglalkozott (ma „sztochasztikus betli” néven emlegeti a történettudomány), szintén bővelkedett tartalmas prezentációkban. Előadást tartott például egy mindössze 138 centiméter magas busman professzor, aki alig látszott ki a pulpitus mögül, ráadásul az angol olyan verzióját használta, melyet Namíbia alig pár járásában beszélnek, így mondandóját csak utólag, a késve megjelenő programfüzetből tudták az érdeklődő kevesek kihüvelyezni.
Pedig remek kis felszólalás volt.
Napjainkban közhely, hogy a N’dvad-rendszer egyik emblematikus technikája a lakosság pálmalevél-agitkákkal történő rendszeres szekálása volt. E küldeményekben a kormány olyan kérdéseket tett föl, mint például: „Szeretné-e Ön, ha esténként szűzlányok kényeztetnék?”, vagy „Egyetért-e Ön azzal, hogy férjének ne legyen reggel szájszaga?” E leveleket a lakosság nagy része kihajította, csak a megrögzött hívek küldték vissza, de az eljárás így is alkalmat adott a szervezeti listák frissítésére, valamint az eredményt a kormány később diadalmas közleményekben hájpolhatta.
Akkortájt a kis M’wabai mérhető működési paramétereiben már rég Afrika legaljára küzdötte le magát, a lakosság körében mégis tartotta magát egy sajátos v’udu hiedelem, miszerint Johnny, aki gnúvérrel összekent babákkal konzultált, és gyakran egy mahagóni butykos mélyén kereste a jövőt, alapvetően mégis professzionálisan kormányozza országát. E babonára támaszkodva az Elnöki Kommunikációs Akcióterv Főtörzs éceszgébereiben ismét fölmerült, kérdezni kellene a lakosoktól valamit.
Arra kérték a polgárokat, válasszanak, szeretnék-e, ha ivadékaikat transznemű tanáraik tomfával reguláznák, vagy ellenkezőleg, a gazdaság üstökösszerű növekedését preferálják. Meglepetésre a küldeményt ezúttal sokan visszaküldték, igaz, többnyire dühös kommentárokkal: „Hol a lé, Johnny?!”, vagy: „Inkább nővéreket kérünk a kórházakba!”. Egy renitens a Facebookra is föltöltötte válaszlevelét. A posztot másnapra 230 ezren osztották meg. A helyi Facebook-oldalakat hamarosan ellepték a hasonló, olcsó sikerre áhítozó dokumentumok.
A hivatalos szervek alapból megsemmisítettek minden problémás pálmalevelet, így a hírek továbbra is N’dvad politikájának elsöprő támogatásáról szóltak, mégis, a kis ország atmoszférája megváltozott. Senki nem értette, mi történt. A pindurka professzor szerint szociálpszichológiai hógolyó indult el, más szavakkal, a lakosság spontán aktivitásával váratlan kommunikációs tere nyílt a következő hónapokban bekövetkező lavinaszerű, fölfoghatatlan, villámgyors (tehát hasonló társadalmi mozgások esetén megszokott) változásoknak.
A pöttöm filosz bevégezte fejtegetését. Kilépett a pult mögül. Most tűnt csak föl, hogy hajába barna csíkok vegyülnek, és alig van foga. Nem volt túl megnyerő látvány. A hallgatóság idegesen fészkelődött, a következő előadóra várva. A kongresszusi csarnok üvegkupoláján bólogatómajmok kergetőztek.
Mint említettük, már később, tehát csak a programfüzet megjelenése után támadt némi érdeklődés a kurta kolléga mondanivalója iránt. A csöpp tudós addigra rokonlátogatáson a Kalaháriban bolyongott, csak mobilján látta, mint emelkedik idézettsége. Ivóvizet kapart épp a sivatagi homok alól: e tevékenység arrafelé népszokás, valamint a túlélés egyetlen záloga. Koszos ágyékkötőt viselt, földes kezét minduntalan mosdatlan fürtjeibe törölte. Szemlátomást kevés érdeklődést mutatott a tudományos élet csip-csup hírei iránt.
Ismerte már, mi a dolgok menete.
