„Én megadnám magam az oroszoknak!” – mondja egy nyugdíjas magától értetődően a Népszava október 23-i videójában. „Brüsszel, haza! Tisza Párt, haza!” – skandálja egy másik emlékező, cselesen kitántorogva a „Ruszkik, haza!” provokatív párhuzamából, amivel munkatársunk tornáztatja az ellentmondásban vergődő önérzetét. Egy férfi próbálja eltántorítani a nyilatkozattól, negédesen édesanyázva a riportert a budai őszben. „Az orosztól miért tartanánk? Az nem akar háborút!” – jelenti ki a Telex kamerája előtt egy idős fideszes hölgy, a szomszédja kikéri magának a független médiának már a jelenlétét is, keresetlen szavakkal küldik el a riportert melegebb éghajlatra.
A szabadság emelkedett ünnepén felpaprikázott emberek hagyják el a Millenárist. Részben a vezér harcos-ideges mondatai miatt („El lehet húzni a csíkot!”), részben az ukrán és a magyar szabadságharc közötti párhuzam miatt.
A fideszes feszültség mögött egyetlen vitathatatlan tény van (az aktuális közvélemény-kutatások adatai mellett): Ukrajna ugyanúgy a függetlenségéért küzd, mint ahogyan a magyarok tették 1956-ban.
Orbán Balázs szavait visszhangozzák az emlékezők, bármennyire is óva intette őket Orbán Viktor, miszerint politikai igazgatója hibázott, amikor félreérthetően fogalmazva belengette: a magyar kormány aligha fogott volna fegyvert az orosz túlerővel szemben, és Zelenszkij felelőtlen ellenállásba vitte bele a népét. A háború már csak ilyen. Lehet ellene békegalambokkal küzdeni (ez legyen a Szentatya dolga, mert ő hiteles, az inkább szentségtelen magyar kormányfő nem az), de nem érdemes. Ahogy az agresszort 1956-ban sem állította meg semmi, úgy 2014-ben és 2022-ben sem. Továbbgondolva a Fidesz-logikában tapintható ellentmondást: az egykor elmaradt nyugati segítséget joggal kárhoztatja a gyászoló magyar emlékezet, tehát a mostani nyugati (közte a magyar) segítség ugyanúgy elvárható. E kínos politikát kínos nézetek tudják oldani: az ukránok megérdemlik a sorsukat. Szép.
Tudatos elszólások
A Fidesz kemény magja nem először dacol az értelemmel. Az ő világuk nem lát tengerbe fúló menekülteket, csak no go-zónákban garázdálkodó terroristákat. Az ő világuk nem lát a fehér heteró keresztény családok némelyikénél százszor alkalmasabb meleg pár örökbe fogadó szülőket, csak óvodában nemváltó műtéteket szorgalmazó transzjogi aktivistákat. Lelkük rajta. Máshogy nyilván nehéz volna megmagyarázniuk, miért pártolják Európa egyik legkorruptabb, Magyarországot a demokrácia útjáról szakadékba lerobbantó kormányát.
Síklaki István szociálpszichológus árnyaltabban látja a tábor motivációit.
„A vakhitet mint magyarázatot nagyon leegyszerűsítőnek gondolom – mondja kérdésünkre arról, hogy vajon mi hajtja a híveket a vállalhatatlan politikai irányvonalak támogatására. A szociálpszichológus szerint az ’56-os magyar–orosz és a jelenlegi ukrán–orosz párhuzamban sok minden keveredik. – Az ezekkel összefüggő kormánypárti kijelentések nekünk megdöbbentők lehetnek, de ha jobban utánagondolunk, annyira azért mégsem azok. Ezek a kijelentések nyilvánvalóan nem véletlen elszólások, hanem tudatos vélemények, amelyeket alapos mérés előzhetett meg. Ha 1956 megítélését nézzük, akkor illúzió azt gondolni, hogy ez a megítélés olyan egyöntetű volt mindig is, mint ahogyan mi azt most gondoljuk. Vidéken sokkal nagyobb volt a passzivitás a forradalom idején. A vidék jelentős része nem akart részt venni a harcokban, néhány nagyvárosi kivételtől eltekintve annyi szolidaritást tanúsítottak csak az ott élők, hogy küldtek élelmiszert, de a vidéki toborzás jobbára süket fülekre talált. A vidéki emberek nagy részének 1956 sokkal kevésbé fontos és jelentős érzelmileg. Ezt a passzívabb hozzáállást elég könnyű egy olyan racionális és mentalitásukhoz közel álló érveléssel megtámogatni, hogy reménytelen volt, és ostobaság volt belemenni a forradalomba. A józan paraszt azt gondolja, hogy inkább ügyesen túlélem, de nem megyek fejjel a falnak. Ezt a hétköznapi mentalitást szépen össze lehet hozni azzal a hagyománnyal, hogy vidéken más volt ’56 megítélése.
Igen, engem is mellbe vágott, hogy a kormány és holdudvarának kommunikációja erre alapozva így működhet, de ez van. Arról nem beszélve, hogy 1956 megítélésében nagyon nagy szerepe volt a Kádár-rendszerrel való szembenállásnak, ebben volt egy összhang. Ez az összhang mára jócskán elhalványult."
Hitelt érdemlő társadalomtudományi kutatást nem látott, de Síklaki István elég valószínűnek tartja, hogy azok a vidéki emberek, akiket elsősorban az Orbán-propaganda ér el, más indíttatásból viszonyulnak az orosz–ukrán háborúhoz és az Orbán–Putyin-kapcsolathoz, mint a magasan képzett városi értelmiségi réteg. Abban a rétegben is jelentős támogatottsága van ugyanis ennek a mentalitásnak. Felvet ugyanakkor egy másik motívumot, egy másik hagyományt is. „Arra a hagyományra gondolok, hogy a magyar társadalomban mindig erős volt az a meggyőződés, miszerint a Nyugat lenéz bennünket. Ez egy régi tradíció, elég csak a Horthy-rendszerre gondolnunk. Mindig is volt egyfajta nacionalista felfogás, ami sértődött irigységgel néz az őt lesajnáló Nyugatra. Erre adott reakció az, hogy csak azért is mutassuk meg, hogy mi keletiek vagyunk! Az ilyen gondolkodású értelmiség nyilván megnyerhető ennek az orbáni politikának.”
