„Rémületes majomarcot / vágnak majomkatonák, / majomkézben majomfegyver, / a majmoké a világ.” (Weöres Sándor: Majomország)
Nem akarok vészmadarakat kongatni és uszítani, mint azok a kormánypropagandista kriptonyilas és III/III-as vamzerivadék sztómazsákok, akik nap mint nap atomháborúval riogatnak, szép pénzekért nyomatva a ruszki hazugságokat szakmányba, de a jelen helyzet kínosan emlékeztet egy korábbira.
A világháborúk között mindig eltelik egy szűk évszázad: a harmincéves háború után (kábé 10 millió halott) a vesztfáliai békének köszönhetően sikerült egyensúlyt kialakítani, ami kitartott a majd’ húsz évig tartó napóleoni háborúkig, ami szintén ilyen relatív kvázi-világháborúnak titulálható. A bécsi kongresszus ismét új erőegyensúlyt teremtett, ami az első világháborúig kitartott (20 millió), alig két évtized múlva jött a második világháború (50 millió), mert a versailles-i béke rossz béke volt, nem teremtett egyensúlyt, már de Gaulle második harminc éves háborúnak nevezte a két összetartozó világháborút, ez tkp egy meccs volt, két félidővel, köztük húsz évnyi szünettel. Mármost a párizsi béke (1947) óta nyugi volt, és bizony eltelt a szokásos szűk évszázad, elfelejtettük, milyen is a háború, nemzedékek nőttek fel békében, az új generációknak fogalmuk sincs a múltról (Ki a csöcs az a Nagy Imre? – kérdi Royal a Moszkva térben).
Nemcsak arról van szó, hogy álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ilyen haranggörbe alakja lesz a történteknek. Kiszabadulunk az autoritárius világból, megmártózunk a szabadságban, majd visszakanyarodunk az autokráciába, ami immár kicsit szaharabb, mint a nyolcvanas évek hanyatló és amúgy elég mocskos Magyarországa volt: vödör szaharból csöbör szaharba.
Hanem van egy kis gond. Megint letelt a szünet, és az egész cucc nem egyszerűen jobbra dől, in concreto jönnek fel a faszisták az egész világon, mint a szahar a hányásban (Magyar Narancs). Egy notórius hazudozó, legalább 34+három vádpontban bűnösnek minősített szexista „milliomos bűnöző” (Berend T. Iván), egy röhejesen festett hajú pávián lett a császára világ legmenőbb birodalmának, az eddig liberális demokrata csodaországnak számító Amerikának, aki avval fenyeget, hogy a hadsereget fogja bevetni a „beteg baloldali holdkórosok” ellen. Kelet-Németországban a széljobb, etnicista-rasszista AfD megszerezte a mandátumok harmadát; itt aranyos, fiatal keletnémet bőrfejűek a kilencvenes években a régi, szép barna inges időket idéző utcai erőszakban baseballütővel érveltek azokkal szemben, akiknek nem tetszik a pofájuk, ezek voltak a Baseballschlägerjahre évei. Az utcai erőszak (a Mérce szerint) újra megint egyre gyakoribb, és a hagyományt meghatóan őrző keletnáci fiatalok a jól ismert karlendítéssel üdvözlik egymást. Úgy látszik, a keletnácik pont olyanok, mint az oroszok, meg a mi majmaink: ezek ugyanazok. Az osztrák szélsőjobb szintén történelmi győzelemről beszél, megint itt huhognak a kapuk előtt és a spájzban az erőszakot preferáló, militáns, kirekesztő, ultranacionalista, antiszemita és bevándorlás-ellenes, tekintélyelvű, a nemzet és önmaga közé egyenlőségjelet tevő autoriter páviánok vezette barnaingesek, páviánok parádéja zajlik már megint, és a magyar döntéshozók ismét a farok rosszabbik végén tüsténkednek, a mi puffadt páviánunk mindkét abszurd császár, a narancshajú Néró és a rettegett, konkrétan tömeggyilkos Putler puszipajtása.
Már idéztük egyszer Koestlert, aki a kommunizmusból dedukálta, hogy „száz évig tartott a felemelkedés a liberalizmus és a demokrácia szféráiba (…) a hinta ugyanazzal a lendülettel vitte most utasait a szabadságtól a zsarnokság irányába (…), félreismerhetetlen a történelem ingamozgása, az abszolutizmustól a demokrácia felé, majd a demokráciától vissza, a totális diktatúra irányába.” A végbélszéljobb, a mindig hazudós páviánok újabb parádéja és a világ elbizonytalanodása, a világháború előérzete együtt erősödnek, ez párhuzamos mozgás, és nehogy már azt higgyük, hogy többé nem lehet láger, vagon és terror, tűz és vér.
