Amúgy már az ismertetőben a színház honlapján egyértelművé teszi, hogy undort vált ki belőle az ember, viszont szeret nevetni. Ebben a produkcióban mindkettőben bőven részesít minket.
Rendezők, írók nem szoktak az előadás előtt kiállni a publikum elé, hogy tájékoztassanak a mihez tartás végett, de ő megteszi. Vászonsapka van a fején, még rövid műbajuszt is visel, szóval némiképp azért elidegeníti magát saját magától, de mondja a nevét, és azt is, hogy ő az író, rendező. Mosoly nincs, kedvesség nincs, kissé katonás, pattogós határozottsággal tényeket közöl, hogy lesz meztelenség, agresszió, lesznek az átlagosnál drasztikusabb hanghatások, és megmutatja, hogy a művészbejáró irányába hol hagyhatja el az a nézőteret, aki esetleg rosszul lesz, kiakad, netán unja az előadást. A valódi be- és kijáratot nem ajánlja fel, mert az előtérrel is megtoldották a játékteret, így azon keresztül kellene mennünk eliszkolási szándékunk esetén, meg különben is, a történet szerint hermetikusan lezárták a helyiséget, így innen akkor sem lehetne kimenni, ha tűz ütne ki.
Kiss-Végh nem megy ki, hanem letelepszik az első sorban, szövegpéldánnyal a kezében, nyilván súg is, ha szükség van rá, de rendezői funkciójában ugyancsak megmarad. Időnként beleinstruál az előadásba, mintha próbán lennénk, vagy csak nehezen szokja, hogy a harmadik rendezésében ő nincs színpadon, és szerepelni akar kicsit.
Azt kell elképzelnünk, hogy egy olyan klubba váltottak jegyet a szereplők, ahol minden szexuális szabadosság megengedhető, nemtől, kortól, társadalmi hovatartozástól függetlenül. Ennek megfelelően a hamar felgerjedő férfi szerepében rögvest láthatjuk is minden bemelegítés, teketória nélkül Nagy Zsoltot ádámkosztümben. Nem sokat vacillál, szexuális kiéhezettségében kapásból támadásba lendül. Ez másoknak sincs oly nagyon ellenére, kezdik felvenni a tempót. Olykor bennünket is mustrálgatnak, mintha mi is szabad préda lennénk, ugyanis a nézőtéren nem oltják le a lámpákat. Egymást is végigmustrálhatjuk, ki mire hogyan reagál. Időnként túl soknak, mesterkéltnek érzem a provokációt, a hetvenes-nyolcvanas évek alternatív színházi mozgalmaitól alaposan megedzetten ez engem jobbára már álmosítani szokott, felháborodni pedig eszem ágában sincs, sőt érzek benne némi modorosságot.
Négy férfi és két nő van a színen. A Kerekes Éva alakította Éva kivételével többé-kevésbé benne vannak a buliban. Igyekeznek szabadulni a feszültségeiktől, gátlásaiktól, időlegesen a családi kapcsolataiktól is, miközben felsejlenek élettöredékek, traumák, mégiscsak fontos kapcsolatok, emlékek, társadalmi kötődések. Inkább karakterfoszlányok villannak fel előttünk, mint jellemek. Illusztrálásai az emberek hitehagyottságának. Jó néhányszor azért nem tudok igazán velük menni, mert inkább demonstrációk, mint emberek. Brezovszky Dániel, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke is teljes energiabedobással dolgoznak. Intenzívek. Idegesen túlmozgásosak, mint a ketrecbe szorított állatok. Igyekeznek hajhászni a kéjt, de képtelenek teljesen ellazulni. Dühösek, elkeseredettek, reménytelenek. Azonos neműek is iparkodnak élvezni egymást, vagy éppen egy rakáson próbálnak valamire jutni. De semmi nem megy igazán. Minden csak pótcselekvés, ez a klub is az, tán az egész élet szintén. Fékevesztettségükben bármit túlhajtanak, ez válik abszurdan nevetségessé, amihez öngúny is társul, hiszen mivel semmiben nem képesek igazán feloldódni, némiképp kívülről is látják magukat.
Kerekes középkorú nője hosszú ideig leginkább csak a szín jobboldalán álldogálva, átható tekintettel figyeli őket. Alig rándulnak az arcizmai, de ezekből a rándulásokból is leolvasható, hogy mind kevésbé tetszik neki, amit lát. A dühösen kétségbeesett, agresszív tobzódást, aminek semmi köze a felszabadultsághoz, vergődés ez inkább, elfojtott vágyak lávaszerű kitörése, a végzetet érző nekivadult haláltánc. Az egyre inkább elhatalmasodó fenyegetettség megorrontása, zsigerekbe ivódása. A félelem eluralkodása. Számomra ezen a ponton kezd igazán érdekessé válni az előadás. Ekkor már élet‑halál harc. Küzdelem a puszta létért, ami mindennek dacára mégiscsak fontos. Van család, gyerek, vannak kötődések, tán még örömfoszlányok is. És van ragaszkodás hozzájuk. De amikor a kívülálló nő pisztolyt ránt elő, viszonylag hamar sejthető, hogy nem lesz ennek jó vége. Először még lehet azt gondolni, hogy ez is valami perverz játék, csak szórakozik a veszéllyel, még följebb akarja srófolni a hangulatot, mutatni, hogy a jegyük áráért ebben a klubban tényleg akármi megtehető. Lesz rimánkodás, megalázkodás, rettegő félelem. Kerekes pisztollyal a kezében, fölöttük lévő hatalma biztos tudatában élvezettel incselkedik a többiekkel. Kéjesen somolyog, mintha neki az lenne a kielégülés, hogy fegyvert foghat rájuk. Olykor még kedveskedik is. Már-már mézesmázos. Nőiesen bájolog. Majd megint határozottan keménnyé, ellentmondást nem tűrővé válik. Nagy alakítás.
Akit leginkább közel enged magához, akinek még azt is megengedi, hogy megsimogassa, és elhiteti, hogy ez tényleg jólesik neki, és tán valóban jól is esik, azt puffantja le legelőször. Aztán mintha mi sem történt volna, a többieket veszi szemügyre, velük szórakozik. Sajátos igazságot szolgáltat a bűneikért. És az ítélet valamennyi esetben halál. A bűnök halmaza megtoroltatik. Az önmaga létét súlyosan veszélyeztető emberiség pusztulásra ítéltetett.
Amikor már mindenki élettelenül a földön hever, Novkov Máté azért mégiscsak előttünk terem. Ekkor már nem addigi szerepét adja, hanem egy stand up-os figurát. Szembefordulva velünk szövegelni kezd, nyomja és nyomja. Be nem áll a szája, levegőt alig véve jön ki belőle a szövegáradat. Amit remekül csinál, élesen elüt az eddigiek stílusától, hangvételétől. Látszólag abszolút semmi köze hozzá. De lényegében ugyanannak a káoszos, terhelt, önsorsrontó világnak a könnyedebb, röhejesebb leképezése, mint az előbbiek. Ha már temérdek okunk van arra, hogy porig sújtottan, letaglózottan bandukoljunk haza, akkor azért mégse úgy hagyjuk el a színházat. Legalább tudjunk magunkon röhögni. Esetleg annyira azért ne undorodjunk magunktól, mint az író-rendező, Kiss-Végh Emőke tőlünk. Vagy netán ez ugyanolyan álca nála, mint az álbajusz? Végtére is a humor csak az ember sajátja. Elállatiasodott korunkban, jó pillanatainkban, legalább ezt tudjuk felmutatni!
