A terapeuta ezt nem teheti, a gyakorlatban egyes részleteknél olykor mégis rákényszerülhet, hogy lendítsen a folyamaton. Meg azért is, mert így szerezheti meg a bizalmat. Hogy ő tudja a Titkot, csak nem mondhatja, mert ennek nem olyan erős, tartós a hatása. És ha megvan a bizalom, a kliens hinni kezd a módszerben, követi, úgy érzi, rendbe tudja tenni vele magát. Nem feltétlenül az dönt, mennyire tudományos alapokon nyugszik a terápia, hanem hogy mennyire hisznek benne. Ezer területen van ugyanez. Még a vallásban is. Azért hiszek Istenben, mert bízom a papokban, vagy éppen a keresztény miniszterelnökben. Elhiszem, hogy ők hisznek benne.
Björn Diemel védőügyvédet a Netflixen látható Gyilkos jelenlét című német sorozatban elrugdalják egy mindfulness lelki kúrára. Érthető, mert emészti szépen a stressz, semmire sincs ideje, kislányát elhanyagolja, szóval, a szokásos dili. A mindfulness nem tekinthető tudományos módszernek, Björn is kételkedik benne, de hát ott van mögötte a buddhizmus tapasztalata, a tudatos jelenlét gyakorlata, amely a figyelmet a jelen pillanat ítélkezésmentes megélése felé tereli. Bölcs törekvés, hiszen kimutatható, hogy ébrenlétünkben sok időt töltünk gondolatainkban, érzelmeinkben, kiszakadva a jelen impulzusaiból. Egyszerre létezünk minden gondunkban, ami rendkívüli lelki nyomást helyez ránk, nehezíti a koncentrálást, a higgadt döntéseket, helyzetmegoldásokat. Björn mosolyog mindezen, a terapeuta kedves, bölcsességet sugárzó határozottságával és néhány egyszerű gyakorlat varázsával elnyeri bizalmát, és aláveti magát a képzésnek. A hit itt is meghozza gyümölcsét. Az ügyvéd felszabadul az idő- és gondolatsíkok egyidejűségének nyomása alól, a jelen helyzeteire összepontosít, és máris van ideje a családjára, fütyül az akadékoskodásokra, harmóniába kerül önmagával, az élet természetes ritmusával.
Csakhogy mi veszi körül a jelenben? Mi a mindennapi élethelyzete a család mellett? Az alvilág. Björn ugyanis egy maffiavezér védőügyvédje. Betekintése van a legsötétebb ügyekbe, a belső háborúkba, megbízója gyakran fenyegeti, és a nevében ő is fenyeget másokat. Így aztán, ahogy a mindfulness, a tudatos jelenlét gyakorlatait alkalmazva felszabadul a kiszolgáltatottság érzése alól, ebben a világban, annak jelenében tud kényelmesebben, racionálisabban mozogni. Ami átgondolt alvilági döntéseket jelent. A pillanat parancsára hallgatva hagyja megbízóját megfulladni a kocsijában, majd ugyancsak a tudatos jelenlét állapotában feldarabolja, elégeti, hamvait folyóba hajítja. És okosan levágja pecsétgyűrűs ujját, hogy a pecsét használatával igazolhassa, a maffiózó él, és rajta keresztül üzen. Közben pedig szép hétvégi élményt szerez kislányának.
Mindebből egy jópofa, kulturáltan szórakoztató, kellő mértékben fordulatos, fekete humorú thriller-játék formálódik. Az alaphatás bizonyára az irodalmi forrásban, Karsten Dusse regényében is megvan, nem véletlenül lett belőle bestseller pár éve. A sorozat szerkezete, párbeszédei, szerényen üde képi világa mindenesetre ritka ízléses arányban elegyíti az izgalmat, a humort, a keményebb effektusokat és a játékosságot. Jól, finom távolságtartást keltve illeszkednek bele az ügyvéd belső monológjai, kamera felé fordulásai (ami különösen új krimivígjátékunk, a Ma este gyilkolunk izzadós narrátorszövegeinek „élménye” után feltűnő). Tom Schilling személyében pedig remek színészfigurát sikerült találni a főszerepre. Arca, viselkedése elképesztő képlékenységgel folydogál a simlisség, a tisztesség és a kegyetlenség között. Igazi kispolgár. Együttérzést keltően, olykor szerethetően szánalmas és ijesztő. Érdemes jó alaposan, önreflexióra készen szembenézni vele. Mert bár ez a sorozat nem emelkedik tarantinói szintre, nem hoz létre szimbolikusan is értelmezhető teret a kommersz toposzok stilizálásával, annyit azonban mindenképpen közvetít, hogy bár talán az élet nyomásai, a szorongó kiszolgáltatottság alól lelkileg felszabadulhatunk, magától ennek az életnek a valóságától, természetétől nem. Ha képessé válunk megváltoztatása nélkül uralkodni rajta, gazemberek leszünk.
