A honlapján és a facebookos bemutatkozásában az áll, hogy storyteller és nemzetközi mesemondó. Mit jelentenek ezek a titulusok?
A storyteller egy olyan angol kifejezés, amely tágabb fogalom, mint magyar nyelven a mesemondó. Én például mesélek mítoszokat, legendákat, néha saját magam által kitalált történeteket, akár a saját életemből vett személyes sztorikat is. A nemzetközi mesemondó alatt pedig azt értem, hogy nem csak magyarul, hanem angolul és spanyolul is mesélek, valamint nem csak a magyar hagyományból válogatok történeteket.
Minderről ráadásul iskolai keretek között megszerzett diplomája is van.
A storyteller mesterdiplomámat Amerikában szereztem, Fulbright ösztöndíjas voltam az East Tennessee State University-n. Volt itthonról egy régész diplomám, utána viszont kimentem, mert tudtam, hogy mesemondó szeretnék lenni. Még a doktorimat is kint csináltam meg. Azt hivatalosan már kulturális tanulmányok szakon végeztem, de tematikaként ott is mesemondással foglalkoztam. Amit csinálok, az egyébként nagyon közel áll a hagyományos népi mesemondókhoz. Én is a saját szavaimmal, élőszóban mesélek szüzsék és mesetípusok mentén. Én is a nagyszüleimtől tanultam a mesemondást, nekem is van valamennyi tájszólásom, csak én kisalföldi vagyok, tehát nem igazán hallatszik. Igazából a repertoár az, ami különbözik.
Mi a célja egy mesemondónak? Szórakoztatni, tanítani, esetleg valami teljesen más?
Ez kontextusfüggő. Én alapvetően azért mesélek, mert borzasztóan élvezem.
Akármit is mesélek, legyen az bölcs, tanulságos, hasznos, vagy hagyományos, ha nem jó a sztori, megette a fene. Számomra elsősorban az a lényeg, hogy a közönség is jól érezze magát és én is.
Ez az egyszerű válasz. Viszont nyilván azért is mesélek, mert szépnek és fontosnak tartom azokat a történeteket, amiket a repertoáromba beválogatok, és ezeket szeretném is megosztani másokkal. Ha azonban múzeumban vagy iskolákban adott tananyaghoz kötődően mesélek, akkor annak van egy edukációs vetülete is. Ha pedig a Világszép Alapítványnál dolgozom – ami most a főállásom –, akkor gyerekotthonokba járunk be esti mesét mondani. Ilyenkor az a cél, hogy olyan gyerekek kapjanak esti meseélményt, akiknek nincsenek ott a szülei, vagy nincsen ott a családja. Ez a minőségi időről, a kapcsolódásról, az elfogadó szeretetről szól.
Amikor nemzetközi mesemondó rendezvényekre látogat, mik a tapasztalatai? Mi a különbség egy amerikai és egy magyar mesemondó esemény között?
A repertoár. Az, hogy egy amerikai vagy egy skót fesztiválon egymás mellett látni teljesen hagyományos népi mesemondót, kilencedik generációs skót bárdot, színpadi fényekkel és zenével kísért kísérleti mesemondást, személyes sztorikat. Nagyon-nagyon színesek a külföldi mesemondó rendezvények, nagyon sokféle stílus jelenik meg rajtuk.
Azt lehet mondani, hogy külföldön a mesemondásnak nagyobb presztízse van?
Az utóbbi tíz évben nálunk is nagyon meglendült a mesemondás ismertsége. Amikor én kezdő mesemondó voltam – 2006-2007 környékén kezdtem el fellépésekre járni –, még minden egyes alkalommal el kellett magyaráznom, mi az a mesemondás, vagy hogy miért jó mesemondót hívni egy rendezvényre. Ez azért sokat javult az elmúlt évtizedben Magyarországon is. Már vannak itthon is mesemondáshoz kapcsolódó konferenciák, fesztiválok, úgyhogy ebből a szempontból azért sok mindent behoztunk.
Nemrég jelent meg a legújabb könyve A néma istennő címmel. Az ebben található történetek nem egyszerű fordítások, de nem is fiktív sztorik. Hova tudjuk elhelyezni ezeket a szövegeket?
Ezek ókori görög és római mítoszok, amiket töredékes vagy kevésbé ismert forrásokból kutattam ki. Van nagyon sok olyan történet, ami az ókor egy pontján az általános műveltség része volt, ezért nem kellett leírni az egész történetet, egyszerűen csak utalgattak rá az írók. (Nekünk is vannak ilyen közös pontjaink, amikre csak utalni kell, és mindenki tudja, hogy miről van szó.) De egy idő után a teljes történet feledésbe merült. Ezekből az utalásokból, töredékes forrásokból, vázaképekből, ábrázolásokból – mint egy kirakós játék darabjait – raktam össze a könyvben megjelent mítoszokat. Illetve több ismert történet alternatív verziója is szerepel a kötetben.
Akhilleusz történetét például sokan ismerik úgy, hogy az anyja bemártotta őt a Sztüx vizébe, és csak a sarka maradt szárazon, ennél fogva itt sebezhető maradt. Erre azonban van egy alternatív verzió, amiben Akhilleusz anyja nem vízbe mártja őt, hanem tűzben tartja, hogy kiégesse belőle a halandóságot.
Az ókor hosszú idő, a görög kultúra pedig nem volt egységes Hellász minden táján, ezért egy-egy történet sok verzióban létezett. Úgy gondoltam, hogy izgalmas megmutatni olyan változatokat, amiket az átlagember kevésbé ismer. Minden történetnek minden részét le tudom hivatkozni, de végül az egészet én mesélem el kerek egészként. Ezek tehát eredeti források alapján újramesélt ókori mítoszok.
Ez így akár egy tudományos munka is lehetne.
Sok tudományos munkát fel is használtam hozzá. Ha elolvastam egy adott mítoszról szóló disszertációt vagy tudományos klasszika-filológiai cikket, azt le is hivatkoztam. Ezek a kutatások ugyanis segítettek abban, hogy jól tudjam újramesélni a történeteket. Mondok egy példát. Van az a történet, amikor Euthümosz, egy olimpiai bokszoló győzelmet arat egy szörnyeteg felett. Ezzel a sztorival kapcsolatban olvastam egy cikket arról, hogy az eredeti görög szöveg konkrétan azt a szót használja, amit a bokszmeccsre is. Tehát itt nem az történik, hogy leszúrja vagy agyonveri a szörnyet, hanem egy bokszmeccs játszódik le a szörnyeteg és a hősünk között. Ezt kidomborítottam az újramesélésemben, mert szerintem ez egy érdekes ízt ad a történetnek.
Hogy jött most a mítosz az életébe?
Én már kamaszkoromban hatalmas mítoszrajongó voltam, először ezeket a sztorikat is kezdtem el mesélni. A régészetre is már a történetek miatt mentem, bár sosem dolgoztam végül a szakmában. Nagyon régóta kísér engem a mitológia. Rendszeresen lépek fel Aquincumban, valamint lassan tíz éve szervezem Magyarországon egy mesemondó csapattal a Mítoszok Csatája rendezvénysorozatot. Kamaszoknak is rengeteg meséltem, ők pedig különösen szeretik a régi, epikus történeteket. Szóval volt egy repertoárom az elfelejtett mítoszokból, és úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy ebből kötet legyen.
Említette a kamaszokat. Nekik lehet mitológiát mesélni?
Elbírják.
Nyilván most törvényileg sajnos nem mindegy, hogy milyen mítoszt mesél az ember, de a mítoszok, hőslegendák a kamasz korosztálynál zseniálisan működnek. Pont azért, mert a mitológiában ugyanúgy benne vannak a nagy szerelmek, nagy tragédiák, nagy küzdelmek, epikus csaták, mint például a képregényfilmekben.
Ők elbírják azokat a történeteket, amiket a felnőttek elbírnak. Láttam már kamaszt sírni kelta legendán. Nagyon szeretem ezt a közönséget, mert átérzik ezeknek a történeteknek a komplexitását.
A gyerekek esetében a népmesék használhatók? Visszatérő vitatéma, hogy valók-e nekik a népmesék.
Ez nagyon történetfüggő. Nyilván A néma istennő azért jelent meg felnőttkönyvként, mert én úgy akartam a mítoszokhoz nyúlni, hogy ne kelljen őket cenzúrázni. És most nemcsak konkrét cenzúráról beszélek, hanem olyanról, hogy például ne kelljen nekem a véresebb részt finomítani, vagy mindenképpen valami pozitívat mondani a végén. Nem akartam, hogy ki kelljen facsarni a mítoszokat, ezért kértem, hogy felnőttkönyvként jelenjen meg. A népmese egyébként a hagyományban legtöbbször szintén felnőtt műfaj volt. Azért tiltakoznak sokszor a szülők a népmesék ellen, mert egyrészt ezeket nem gyerekeknek szánták, másrészt a gyerekek lelki fejlődésével szemben is más volt korábban a hozzáállás. Ugyanakkor népmese és népmese között is van különbség. Rengeteg olyan népmese van, ami teljesen simán mesélhető gyerekeknek, mert a struktúra, ami a hagyományos mesékben van, az sokat ad nekik. Az ismétlődések, a szimbólumok, az, hogy a legkisebb fiú, vagy a leggyengébb kisállat is legyőzheti az ellenfelét, vagy a „többet ésszel, mint erővel” tanítása mind sokat jelent a gyerekek számára. Rengeteg olyan üzenetük van tehát, ami ennek a korosztálynak nagyon fontos.
Azzal, hogy ezek elfelejtett mítoszok, nem jár valami olyan, hogy akkor talán ezek nem is voltak annyira fontosak?
Ezek a mítoszok szakmai forrásokban sokszor ismertek voltak, de egyszerűen arról van szó, hogy nem mindegyik egyformán szalonképes. A 19-20. században már a fordítók döntötték el, hogy mely mítoszok voltak szalonképesek, és melyek voltak azok, amiken erősen finomítottak. Dionüszosz és Ampelosz mítosza például egy gyönyörű szerelmes történet, mégis nagyon sok mitológiai gyűjteményben úgy szerepel, hogy csak jó barátok voltak. Nem arról van tehát szó, hogy melyik elég jó sztori ahhoz, hogy fennmaradjon, hanem arról, hogy mi az, ami kanonizálva lett, és mi az, amit aztán – mivel az már ismert volt – mindenki újra és újra beválogatott a „legszebb görög mítoszok” témájú gyűjteményekbe. Én viszont pont azokba a történetekbe szerettem bele, amelyek kevésbé ismertek, és ezért valami meglepőt, váratlant tudnak hozzáadni a mitológiáról alkotott képünkhöz.
Infó: Zalka Csenge Virág: A néma istennő. Elfeledett görög-római mítoszok. Trend Kiadó, 2024.
Névjegy
Zalka Csenge Virág storyteller, nemzetközi mesemondó. Magyarországon régészetet, Amerikában storytellinget tanult, majd kulturális tanulmányok szakon szerezte meg PhD-jét. A gyerekeknek szóló könyvei mellett a felnőtteknek is ír, legutóbbi kötete A néma istennő elfeledett mítoszokat mesél újra.
