Megemlékeznek azokról, akik erőszakos bűncselekmény áldozatává váltak, vagy a körülmények hatására követtek el öngyilkosságot. A TGEU (Transgender Europe) közzétett az idei emléknapra egy kutatást: 2008 óta ötezer, transzneműek ellen elkövetett bűncselekményt regisztráltak. Az elmúlt évben 350 bűnesetet gyűjtöttek össze, amelyek nagy részét latin-amerikai színes bőrű prostituáltak ellen követtek el.
Magasházi Mónika transzjogi aktivista egyperces novelláját a magyarországi élet ihlette, megtörtént esetek, események.
A büszke és magabiztos Mici cica
Június volt, az újpesti lakótelepi betontömbök már kora reggel öntötték a meleget az ablakon a konyhába.
– Az anyád úristenit, nem mész te sehova! Miért mennél te Belgrádba? Mit keresnél ott?
A durva, kemény férfihang hallatára összerezzent Mici cica is, aki éppen a reggeli betevőért kutatott a ház előtti parkban. Megállt, és mintha megcsóválta volna a fejét, aztán lassan, de büszkén lopakodott tovább. A háztömb kapuja hatalmas csattanással, hirtelen nyílt ki és egy szőke vékony lány viharzott át rajta, de pár lépés után lassította a lépteit és irigy pillantást vetett a cicára, ahogy magabiztosan, büszkén ment a parkban.
– Jajj, én mikor fogok így kimenni az utcára? Ilyen magabiztosan, büszkén? – sóhajtott fel Anikó magában, és a sóhaját még apja durva hangos mondatai sem tudták elnyomni. Ahogy félve és bizonytalanul lépkedett, azon gondolkodott, hogy miért kell neki Belgrádba menni azért, hogy új életet tudjon kezdeni? Megnézte tegnap délután a térképen, pontosan 400 kilométer! Ekkora távolságra van attól, hogy boldog életet kezdjen, de volt még valami, ami ennél is jobban aggasztotta az úttal kapcsolatban. Pénz kellene, rengeteg pénz, annyi pénz, amit még soha nem látott egyben.
Megcsörrent a telefon a zsebében: „Ismeretlen szám2”. Két hónappal ezelőtt szerkesztette át anyja névjegyét a telefonjában, amikor anyjától az apjához költözött. Szülei négy éves korában váltak el, ő pár hete töltötte be a tizenkilencet. Remegő kézzel pöttyintett a kijelzőn lévő villogó zöld gombra.
– Anya? Minek hívsz azok után, hogy megmondtad, ne jöjjek addig haza, amíg nem tértem észhez? Végeztünk! – mondta, és már nyúlt a piros ikon felé.
– Várj! Kérlek, ne tedd le! Megvan, összeszedtem! – szólt bele egy halk, remegő női hang.
– Mit szedtél össze?
– Kértem kölcsön a rokonoktól, és felvettem személyi kölcsönt is. Életem végéig fogom fizetni, de a boldogság nem mérhető pénzben. Az anyád vagyok, szeretlek és azt szeretném, ha boldog lennél! Megvan a pénz a nemi megerősítő műtétedre! Ötmillió, ott van a számlán, mondd meg, mikor, hova és kinek kell utalni!
Anikó remegő, izzadt tenyeréből kiesett a telefon és elsírta magát. Zokogott, megtett pár lépést és a közelben lévő padra ült.
– Halló?! Ott vagy? Mi történt veled, kisfiam? Ő… izé kislányom, akarom mondani, gyermekem.
– Itt vagyok anya, KÖSZÖNÖM! Nem tudok most többet mondani – ezt is remegő elhaló hangot rebegte.
Egy hónappal később Anikót Diána vitte kis piros autójával az autópályán Belgrád felé. Gondolatok, kétségbeesett, nyomasztó kérdések keringtek a fejében: Miért nincsen ebben a nyomorult országban egy genderklinika, ahol engem boldoggá tehetne egy orvos, és alapvető emberi jogommal élve állami támogatási keretben elvégeznék a nemi megerősítő műtétet? Milyen ország ez? Miért nem lehet szabályozott szakértői keretek között ellátni a transznemű embereket? Miért vagyunk mi mások, mint a cukorbetegek, a vesebetegek vagy a szívbetegek? Gondolatait a déli hírek szakította meg, miközben az autó éppen egy óriásplakát mellett száguldott el: „No Migration, No Gender, No War”. Anikó neuronjai még fel sem tudták dolgozni hirtelen mit lát és a bemondó rákezdett:
„Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette: „az egész gendermarhaság”, amely „felbolygatja” a gyereknevelés és az együttélés hagyományos európai rendjét, nem szerepel közvetlen módon a magyar elnökség programjában. „Mi ezzel nem akarunk foglalkozni, nem is értjük pontosan, mi ez, nekünk van egy életünk, mi úgy szeretnénk élni, ahogy eddig is éltünk”.
Anikó gyomra összeszorult és émelygés fogta el, mintha valaki úgy vágta volna gyomorszájon, hogy nem kap levegőt utána. „Nekem is van egy életem, amit tönkre tesztek! Megöltök, felkoncoltok élve! Én miért nem élhetek úgy ahogy szeretnék? Miért csak Ti élhettek úgy?” Összegörnyedt, és olyan sírógörcsöt kapott, melyre évek óta nem is emlékezett. Rengeteg megalázásban volt része az iskolában is transzneműsége miatt, mivel senki nem foglalkozott vele, sőt az iskola igazgatója azt mondta, hogy ő egy „megoldandó probléma” – ami miatt új iskolát kellene keresnie. Egyre inkább szédült a száguldó autóban, majd elájult és elzuhant a hátsó ülésen.
November van, hideg, az órát nemrég állítottuk át, még szokni kell, hogy öt órakor sötét van. Anikó befordult a sarkon és majdnem átesett Mici cicán. Rámosolygott, megsimogatta Most már én is büszke vagyok és magabiztos. Vett egy nagy levegőt és belépett a kerületi szakrendelő ajtaján.
Rengeteg ember volt bent, többsége középkorú, de inkább idősebb férfi várakozott az urológia feliratú rendelő előtt. Ülőhely sem volt, mindenki gyanúsan méregette a másikat. Anikó is megállt egy nagy pálma árnyékában. Nem akart elbújni senki elől, de az iskolai bántalmazások óta annyira nem szerette, ha kis helyen túl sok ember gyűlt össze. Ideges volt, a prosztata vizsgálat kötelező része az éves kontrollvizsgálatnak, melyet a nemi megerősítő műtétje után el kell végeztetnie, hiszen ez a hüvelykialakítás után is megmarad.
– Receptért jött valakinek, kisasszony? – szólt hozzá mellette egy idős, jól szituált úr. Talán ügyvéd lehet, gondolta Anikó, vagy ő is orvos. Őszes haj, sportos, magas, barna bőrrel, kis borostával. Anikó végignézett az öltönyös nagyon jól szituált férfin.
– Nem, nem – válaszolta halkan Anikó.
Azért megadhatnád a telefonszámodat – ezt már gondolatban tette hozzá és újra elkalandozott, távoli tájakon járt hirtelen és elképzelte, ahogy egy gyönyörű szigeten nagy pálmafák alatt a kellemesen meleg homokon kézen fogva sétál az ő ügyvédkéjével. Hm, igen a társkeresőkben ilyen pasik nincsenek, vágyakozott tovább.
– Keresztúri József! – mondta egy határozott hang. Senki nem válaszolt. A rendelő alapzaja elcsendesedett hirtelen. Mintha egy filmet vágtak volna el. Mindenki a másikat kezdte fürkészni, vajon ki lehet? Ki az a szerencsés aki végre bemehet?
– Keresztúri József! – ismételte az asszisztens hangosabban és kicsit erőszakosabban.
Anikó megrázkódott, a Keresztúri ismerős név volt neki, hiszen apját is így hívják, de a József, az olyan hatással volt rá, mint mikor a híreket hallgatta az autópályán a rádióban. Ő már nem tudta az irataiban a nevét átíratni, mert a „rádiós ember” és kormánya annak érdekében, hogy ők a saját életüket boldogan tudják élni pár ezer ember életét tönkre tette. Ellehetetlenítette a nem és névváltást. Anikó az irataiban műtétekkel, női kinézettel még József. Józsefet arra kötelezték, hogy a magyar társadalom egy részét boldoggá tegye azzal, hogy szenved egész életében. Talán egyszer majd keresztre is fogják feszíteni. Ki tudja?
– József…, József – motyogta Anikó maga elé, és tett két bizonytalan lépést az asszisztens felé.
Hirtelen minden tekintet rá szegeződött, majd a középkorú férfiak többségének úgy maradt tátva a szája, hogy a fogsora csukva volt. Anikó ügyvédkéje arcán is lehervadt a mosoly és hirtelen komor ráncok jelentek meg az amúgy feltűnően szép barna homlokán. Anikó ilyen szégyent még soha nem élt meg talán. Szerencsére a pálma nem volt messze a bejárati ajtótól és szinte beesett az ajtón.
Kovács doktor, az urológus talán Budapest legjobb szakembere volt.
– Juditka, ki ez a nő? Mondtam, hogy Keresztúri Józsefet hívjuk be! – Ennyit sem tud megtenni? Jaj, csak nőkkel ne kezdjen az ember…. – és már kezdett volna rá Kovács doki a szexista férfi patriarchátus legelitebb társaságának kőbe vésett hitvallásának részletes kifejtésébe. Juditka elsápadt és szóhoz sem tudott jutni. Anikó segítette ki az asszisztens a kellemetlen helyzetben.
– Én vagyok – mondta halkan Anikó
– Maga? Maga kicsoda?
– Keresztúri Anikó vagyok, doktor úr.
– Akkor miért lenne Keresztúri József?
– Mert hivatalosan még az vagyok. Én egy transznemű nő vagyok, aki Anikó, az irataiban József.
– Tessék? Ő…, értem, az az azt hiszem értem. Miért nem íratja át a papírjait?
– Mert nem engedélyezi az állam! – csattant fel türelmetlenül Anikó
– Nem en-ge-dé-lye-zi? Mintha Kovács doki azzal időt akarna nyerni, hogy megértse az egészet, hogy szótagolva mondja ki lassan a kérdést.
– Nem. Lehetne, hogy túlessünk a vizsgálaton, doktor úr?
– Igen persze – mondta Kovács doktor, és a rendelőben három teljesen megzavarodott ember próbálta megérteni egymást, és azt, amit egy felsőbb hatalom rájuk kényszerít.
Anikó megalázva érezte magát nem kellemes vizsgálat után. Nem is annyira a vizsgálat, mint a szituáció viselte meg a legjobban. Pedig nem először élte ezt át és nem is utoljára fogja ebben biztos lehet. Teljesen összetörve ballagott a novemberi hidegben haza, és alig várta, hogy Mici cicát átölelje, és szeretetet adjon és kapjon végre valakitől ebben a világban. Egy olyan világban, ahol a transznemű emberek „megoldandó problémák”, és arra használja fel őket egy gátlástalan hatalom, hogy ők maguk úgy élhessenek ahogy szeretnének. Az senkit nem érdekel már a világon, Mici cicán kívül, hogy Anikó is élni szeretne. Magához ölelte Micit, potyogtak a könnyei, és a novemberi hideg estén mély álomba sírta magát a parkban a padon.
(A szerző a Transzegészségközpont alapítója és vezetője.)
