Hogyan lehetne valami jobb? A tanárok reformálgatják a fejükben az oktatást, az orvosok kórházuk működését, az egészségügyi rendszert, a szociális szférában dolgozók a családvédelmet, az idősellátást, a segítségnyújtás minden lehetséges formáját. Mások meg más helyeken mást. Szakmázunk, szakpolitizálgatunk. És ott van még az otthoni élettér csinosítgatása. Kéne már egy jobb ágy, több zöldövezet.
Mindez sok örömöt, kreatív energiát ad, amivel elégedetten el lehet bukdácsolni a sírig. De a francos emberi lét mégiscsak akkor válik teljessé, „értelmessé”, ha a kérdés kiterjed emberi társadalmi viszonyainkra, ha nem csupán jogi, gazdasági, hanem morális szinten is próbáljuk csiszolni közös működésünket. Amikor a szellemiséget uralja a dilemma: Hogyan lehetne jobb a világ? Hogyan lehetnénk jobbak mi?
Emberi hajtóerő
Ha egy kornak humanista szellemisége van, az mindig mélyebb dimenziót az életnek. Felvillantja és legalább gondolatban átélhetővé teszi a harmónia, a szabadság perspektíváit. És ha a valláson, a művészeten, a bölcseleten túl a közélet, a politika is felvállal belőle valamit, akár csak a jelszavak szintjén, értelmesebbé, reménytelibbé válnak a mindennapok is, minden gyötrelmükkel együtt.Csak persze egy másik kérdés is mozgatja az embereket: Hogyan lehet előnyöket szerezni, mások fölé kerekedni? Hogyan lehet győzni?
Aligha lehet kiverni a természetünkből, és a történelem sokat igazol abból a feltételezésből, hogy végső soron ez a hajtóerő mozdít a cselekvés irányába, nélküle a „hogyan lehet valami jobb?” megrekedne a meddő képzelgések szintjén. Rendben, fogadjuk el, hogy a verseny mozgatja, a tökéletesedés vágya pedig irányítja életünket. Csak mi van akkor, ha az előbbi a szellemiségre is kiterjeszti hatalmát?
A humanista értékek perifériára szorulnak, és helyüket fokozatosan elfoglalja az erőszak, a hatalom, a győzelem kultusza. Joggal gyanítható, hogy a ’68-as generáció keserűsége beszél belőlem.
Legyen így, bár inkább második, passzívabb hullámához tartozónak vélem magam. Annyi azonban kétségtelen, hogy minden ellentmondásával, sötét vonásával együtt egy humanista szellemiségű európai időszakban nőttem fel. Függetlenül attól, melyik politikai póluson élt az ember, áramlottak felé a szabadságról, emberi jogokról, jóléti államról, szociális egyenlőségről, közösségi tulajdonról, a tőkés és bürokratikus elitek elutasításáról szóló gondolatok, az emberséges társadalmiság mellett hitet tevő, az értelmes lét keresése felé terelő műalkotások.
A politika igyekezett pozitív üzeneteket megfogalmazni. Az emberek rengeteget beszélgettek, vitatkoztak a világ formálásáról, szebb jövőt ígérő alternatívákról. Nálunk is. Kommunisták, liberálisok, nemzeti érzelműek, párttagok és pártonkívüliek. Ez a tág értelemben demokratikus diskurzus a neoliberalizmus előretörésével az 1980-as években elhalkult Nyugaton, de a keleti tömböt, s benne kis hazánkat elvitte a rendszerváltásig. Mindenféle szép reménnyel.
Kijózanító áthangolás
Majd jött a csalódás. A világ nem lett igazán jobb. Ezen utólag már inkább csak mosolyogni lehet. Felfoghatatlan, hogyan lehetett komolyan gondolni, hogy a politikai, ideológiai ellenfelét legyűrő, globális szintre lépő tőkés piacgazdasági rend, bármilyen civilizációs mázzal legyen is leöntve, nem kezdi el a jóléti állam, a polgári demokrácia vívmányainak korlátozását. És ezzel párhuzamosan a kultúra áthangolását humanistáról versenyszelleműre.
Populista mozgalmak, rendszerek, vezetők, Putyin, Trump, Orbán megjelenése kellett, hogy a demokraták kicsit kijózanodjanak. De legtöbbjük a mai napig hisz benne, hogy a jóléti polgári demokrácia még erős, és meg fogja tudni védeni magát.
Be kéne látni, bármily elkeserítő, hogy a ’60-as, ’70-es évek demokratikus értékei már csak a progresszív hagyományok szintjén, egy régió azonosítójeleiként vannak jelen, a világot, a nyugatit is, más erők mozgatják. A polgári demokrácia nem kíván sehova sem fejlődni, nem hallani nagy vitákról, milyen irányban kéne tökéletesíteni a jóléti államot, hogyan bővíthetők az állampolgári jogok, a beleszólás csatornái a politikába. Csupán annyi a kérdés, képes-e rugalmasan reagálni ez a rendszer az új gazdasági és egyéb kihívásokra, meg tudja-e védeni magát ez a rendszer a populizmussal szemben. Vagyis a versenyképességi potenciálja került fókuszba. A Draghi-jelentés is ezzel izzította fel az Európai Uniót.
Globális szinten sem beszélünk már világrendszerek, ideológiák, a kapitalizmus és a szocializmus küzdelméről vagy ehhez hasonló magasztosságokról. A világrend van átalakulóban, ami egyedül annyit jelent, ma milyen nagyhatalmak és hogyan tudják felosztani a piacokat, a hatalmi erőteret.Az igazság az, hogy a politikát és a gazdaságot szinte mindig a versenyszemlélet uralta. Az a két-három évtized jelent kivételt, amely a ’68-asokat és követőiket felszínre dobta. A megbékélés vágya a páratlan szenvedéseket és pusztításokat okozó háború után, az atomhatalmak árnyékában tömbösödő Európa pacifikálódása, az állami szocialista modellek és a nyugati, szélesedő polgári szabadságjogok kölcsönhatása, baloldali és liberális eszmék térhódítása.
Ám ez az ígéretes, progresszív folyamat lezárul a kelet-európai rendszerváltásokkal és az Európai Unió megalakulásával. Onnantól kezdve a domináns helyzetbe került neoliberális elitek alakítják a politikai-társadalmi diskurzust, kiélezve érdekellentéteiket, amelyek megvívását civilizációs mezt öltve legitimálják. Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című munkájában (amelynek megállapításaira a jelenlegi magyar kormánypárt oly szívesen hivatkozik) éles szemmel veszi észre a váltást, csak elfogadja, hogy valóban a civilizációk feszülnek egymásnak. Holott sokkal inkább a globalizációs térben helyet követelő elitek szervezik maguk mögé civilizációs és nemzeti ideológiákkal alattvalóikat.
Aggasztó távlatok
Rövid kitérő után ismét belekerültünk hát a régi kerékvágásba. Versengés, harc az előnyökért egyre inkább hierarchizálódó rendszerekben. Lehet legyinteni, megadóan mosolyogni, merthogy ez a világ rendje, évtizedes demokratikus tapasztalatok után mégis ijesztő látni, ami körülöttünk zajlik. A jobboldali agresszivitás nem riad vissza az autoriter hatalomgyakorlástól, antiszociális, kirekesztő, megbélyegző retorikától, szélsőséges szerveződések támogatásától és immár háborúk kirobbantásától sem. Még mindig elképzelhetetlennek tűnik, de már számolhatunk egy világméretű katonai összecsapás lehetőségével. A baloldali vagy progresszívnek tűnő kormányokat pedig (lásd a görög, finn vagy német példát) szűk mozgásterük miatt könnyen elfújja a társadalmi türelmetlenség szele.A legfurcsább az egészben mégis az, hogy ez a változás a szellemi életet is maga alá gyűri. A mai kultúra nem képvisel ellenpólust vagy legalább menedéket az antihumánus politikai-társadalmi tendenciákkal szemben. Nem áll be a sorba, hol dühösen, hol kétségbeesetten, hol szarkasztikus hangsúlyokkal elfordítja arcát. De nem vállalkozik rá, hogy meghirdesse a jelenkor humanizmusát. Ott bukdácsol a rendszerben, fütyülgeti régi szép nótáit, egyre halkabban, egyre erőtlenebbül. Vagy kivonulást csipog, de nem rousseau-i szinten.
Mint ahogy a józan, békés polgár sem nagyon tudja egyelőre, mit tegyen. Időnként eltávolítja magától a médiát, a hírcsatornákat, elég volt, nem bírja tovább a hazudozást, mellébeszélést, a választási esélylatolgatás hamis zaját, az alpári minősítéseket, a mocskosabbnál mocskosabb vádaskodásokat, lehallgatási ügyeket, leleplezéseket.
Foglalkozzunk inkább a családi utazásokkal, a főzéssel, kertgondozással, járjunk art moziba, jazzklubba, támogassunk jótékonysági szervezeteket. Tegyük meg az elitnek, a politikának a szívességet, hogy nem foglalkozunk vele. A pénz, ha van, biztonságban, a házban van óvóhely, menekülési útvonalak kitalálva. Persze rossz látni, hogy valami nyomasztja a gyerekeinket, a fiatalok közül egyre többen érzik elveszettnek magukat. De türelem, előbb-utóbb csak meg fogják kérdezni, hogyan lehetne jobb a világ.
