- A magyar festő, aki Párizsból hódította meg világot

„Ez idő tájt az egész város odacsődült egy magyar festő, Markovits Károly nagy festményéhez, amely egy Jacques Lenoble nevű műértőnél volt kiállítva, s a hullámokon járó Krisztust ábrázolta. A lelkesedő műkritikusok ezt a vásznat a század legnagyszerűbb remekművének ismerték el.” Guy de Maupassant egyetlen jól végződő regényében, az 1885-ben megjelent Szépfiúban ekként emlékezik meg arról a lelkesedésről, amelyet Munkácsy Mihály (1844–1900) Krisztus Pilátus előtt című, másfélszeres életnagyságú festményének bemutatása kiváltott a párizsi közönségből. Charles Sedelmeyer képkereskedő palotájában 1881-ben mintegy háromszázezren járultak az alkotás elé, majd a következő három évben Londont, Bécset, Berlint, Stockholmot, Budapestet, Amszterdamot, Manchestert és Brüsszelt érintő európai körútján további kétmillióan csodálták meg. A festmény nem sokkal később a Golgotával együtt az Egyesült Államokat is meghódította.

Ma is, ha egy kiállítás (sőt, ha egy mozifilm) ennyi nézőt vonz, joggal beszélnek kasszasikerről – csak fogalmaink lehetnek arról, mit jelentett egy ekkora művészi diadal a XIX. század utolsó évtizedeiben. Igaz, Munkácsy ekkor már sztárfestőnek számított, bő egy évtized telt el első nemzetközi áttörése, a Siralomház 1870-es párizsi bemutatója után, amelyet a párizsi Szalon aranyéremmel tüntetett ki – s amely képet egy évvel korábban, Düsseldorfban még a festőállványról vásárolt meg tízezer frankért az amerikai műgyűjtő, William P. Wilstach. A Krisztus Pilátus előtt születésének évében, 1881-ben készült Önarcképén (amikor a művész még csak harminchét éves volt) komoly, öntudatos férfiúként ábrázolja magát, s bár fél arcát szakáll takarja, tekintetében látszik (vagy legalábbis látni vélhetjük benne), hogy az a meredek út, amelyet megtett, majd a „csúcstámadás” számára is hihetetlen teljesítmény, amelyet sok szenvedés és nélkülözés előzött meg. Vajon gondolhatta-e a Munkácsról elszármazott árvagyerek, Lieb Mihály Leó, hogy több is vár rá, mint nagybátyja békéscsabai asztalosműhelye? A kiegyezés és a párizsi világkiállítás évében, amikor a huszonhárom éves festőtől a Képcsarnok Egylet megvásárolja első Munkácsy-festményét a Magyar Nemzeti Múzeum részére, remélhette-e, hogy nem sokkal később olyan pártfogókra talál majd, mint a luxemburgi arisztokráciához tartozó De Marches házaspár, sőt, hét év sem kell ahhoz, hogy De Marches báró özvegye, Cécil Papier összekösse vele az életét?

180 éve született Munkácsy Mihály, és jövőre lesz 125 éve, hogy eltávozott közülünk. Ez a kettős jubileum adta az ötletét a Szépművészeti Múzeum szerdán nyíló Munkácsy-kiállításának, amely alcímében jelzi: egy világsiker történetének jár utána. – Egy egészen különleges, nagyszerű történet, hogyan lesz egy gyakran éhező asztalosinasból tíz-húsz éven belül a világ egyik, vagy éppen a legkeresettebb művésze – mondta el a tárlat sajtóbejárásán Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. – Mintegy száz művel – köztük több mint 70 Munkácsy-művel – az eddigi legátfogóbb Munkácsy-tárlatot hoztuk létre Krasznai Réka kurátorral, ez a kiállítás először villantja fel a nemzetközi párhuzamokat, hogy kik hatottak Munkácsyra. – Mint a főigazgató beszámolójából kiderült: számos Munkácsy-festmény még sosem járt Magyarországon, a művek többsége ugyanis Munkácsy életéből, sikeréből kifolyólag nem is Magyarországon, Magyarországra készültek. – Nyilván a Magyar Nemzeti Galériáé a legjelentősebb Munkácsy-gyűjtemény, de nagyon nagy öröm számunkra, hogy Pákh Imre, aki a legnagyobb Munkácsy-magángyűjteménnyel rendelkezik, kollekciója 12 legfontosabb művét a kiállításnak kölcsönözte. Megrendítő erejű kiállításról van szó, amelyen Munkácsy óriásfestményei, az úgynevezett kolosszálképek is láthatók, úgy mint a Golgota, a Honfoglalás, vagy a Kunsthistorisches Museum mennyezetét díszítő óriásfestmény, A reneszánsz apoteózisának a vázlata. A tárlat tematikus bontásban próbálja bemutatni és elmagyarázni, miért is lehetett ez az óriási siker, hogyan jött létre, mit takar a Munkácsy-kultusz. És mi ennek az utóélete, ami a mai napig tart. Csak egy kis példa arra, hogy élő és valós az érdeklődés Munkácsy életműve iránt: amikor a kollégáink azt a nem kis munkát elvégezték, hogy a Parlamentből áthozták a Honfoglalást, az erről készült rövid kis videó a Facebookon 650 ezer megtekintést ért el – mesélte a főigazgató.

– Munkácsy Mihály kétségtelenül a XIX. századi magyar művészet legismertebb alkotója. Bizonyára sokan felteszik maguknak a kérdést, tudunk-e róla újat mondani? Annyi mindent tudunk, vagy tudni vélünk róla, hiszen az élettörténetét, fordulatos életútját számos regény népszerűsítette, a Munkácsy-mítosz már több mint száz éve töretlenül él a magyar kultúrában – fogalmazott a tárlat kurátora, Krasznai Réka. – Mi mégis arra törekedtünk, hogy vele kapcsolatban újat mondjunk és újat mutassunk be. Az egyik legfontosabb újítás: a legnemzetközibb magyar festőnknek az életműve most először látható nemzetközi összefüggések mentén, olyan kölcsönöknek köszönhetően, amelyek bemutatják a párhuzamokat, analógiákat és hatásokat, amelyek fontosak voltak Munkácsy karriertörténetére és pályafutására, illetve a művészetére nézve. (A tárlaton Munkácsy kortársai, Gustave Courbet, Jean-François Millet, Alfred Stevens, Mariano Fortuny és Ferdinand Heilbuth alkotásai is megcsodálhatók.) Nincs még egy olyan festő, aki olyan életutat járt volna be, mint ő, aki olyan magasságokig és olyan sikerekig vitte volna. Egy időben ő volt a legdrágább művész a világon, a Krisztus-trilógiának köszönhetően. Ezt az egészen izgalmas karriertörténetet igyekeztünk úgy bemutatni, hogy mindeközben a művészetével kapcsolatban is új összefüggések tárulnak föl, és közben mégis lépésről lépésre a látogató láthatja, hogyan épült föl ez a karrier, hogyan konstruálódott meg Munkácsy hírneve, ami mögött két nagyon fontos személy is állt: az egyik a műkereskedője volt, Charles Sedelmeyer, a másik pedig a felesége, Cécil Papier – emelte ki Krasznai Réka.

A hat nagy tematikus egységből felépülő kiállítás már az első felvonásban olyan realista főművekkel arat, mint az Ásító inas, a Siralomház, az Éjjeli csavargók, a Zálogház, a Rőzsehordó nő, vagy a Köpülő asszony. A Műteremben című festmény mellett a Munkácsy-hagyatékban fennmaradt művészkellékek és kultusztárgyak segítségével idézik meg a mester egykori műtermét. A századvég Párizsában: út az európai elitig című szekció fő alkotása az 1878-as párizsi világkiállításon tiszteleti nagy aranyéremmel díjazott Milton. E szekcióban szerepel egy Magyarországon most először bemutatkozó korai, tájba helyezett „szalonkép”, a Pávák is, és ugyanitt mutatják be, miként jelent meg a városi táj mint új motívum Munkácsy munkásságában, a Monceau parkot és látogatóit megörökítő számos festménnyel. E szekcióban látható egy mesterséges intelligenciával kiszínezett mozgókép is a korabeli Párizsról.

Ugyan a további nagy fejezetek – a kolosszálképeket, a tájképeket és a szalonképeket bemutató szekciók – alkotásai láttán lehet firtatni Munkácsy korszerűségét, érdemes megjegyezni, hogy 1874-ben rendezték az első impresszionista kiállítást Párizsban, annyi bizonyos, a Munkácsy-márka építésével a mester nem tett mást, mint reneszánsz és barokk elődjei: megrendelésre dolgozott, és nem is rosszul. Ide sorolható Liszt Ferenc utolsó portréja is – a zeneszerző, zongoravirtuóz is megfordult a párizsi Munkácsy-szalonban, amely Albert Wolff párizsi kritikus szerint „maga volt a párizsi elegancia csúcsa. Tájképfestészete viszont felszabadította az elvárások és a műfaji kötöttségek béklyói alól, a XIX. századi magyar tájképfestészet olyan fő műveit alkotta meg, mint a Poros út első és második változata, vagy a Fasor.

A Munkácsy-kultusz címet viselő utolsó terem a festő személyét már életében körülölelő kultusz történetébe enged bepillantást, egy erős slusszpoénnal: a Vihar a pusztán Munkácsy-mű parafrázisát egy másik nagy magyar, Csontváry festette meg.