- Kicsit más igazságok - Minna Rytisalóval női szemmel Lappföldről

Mi volt az alapötlete és mennyi idő alatt készült el a Lempi?

Nagyon gyorsan született meg a könyv. Amikor negyvenéves lettem, otthagytam a tanári pályát, és arra gondoltam, kipróbálom, tudok-e könyvet írni. Olyat, ahol három elbeszélő van, és mindnek megvan a saját nyelvezete, hangja. Gyakran előfordul, hogy a több nézőpontból ismertetett történetekben a különböző elbeszélőknek eléggé hasonló a hangja, és ez olvasóként is zavart engem, ezért is akartam valami mást. Azt is szerettem volna elérni, hogy a feszültség az elejétől a végéig megmaradjon. Olyasmit létrehozni, amit magam is szeretek olvasni, és hogyha a végére jutunk a könyvnek, akkor vissza kelljen térni az elejére. Konkrétan 2015 tavaszán kezdtem el írni, és őszre kész lett, majd elküldtem a kéziratot a kiadónak, és 2016-ban meg is jelent. Mindenhol ezt meséltem, hogy milyen könnyű az első regényt megírni, milyen könnyen és gyorsan ment. A későbbiek esetében ez megváltozott.

De ez a többszólamúság továbbra is jellemző maradt a könyveire?

Minden regényemben más célom volt. A Rouva C. esetében inkább az, hogy a nézőpontokat váltogassam, miközben van egy mindentudó elbeszélő, aki aztán el tudja mesélni a szereplők nézőpontjából. Engem íróként jobban érdekel a szerkezet, mint a téma. Bár nyilván én is történeteket mesélek, de nem vagyok egy igazi nagy történetmondó. A harmadikban (Jenny Hill) viszont különböző elbeszélési rétegek vannak – az egyik ilyen a főszereplő levelei, amiket Brigitte Macronnak ír –, és végül ezekből darabokból áll össze az összkép.

Izgalmas, hogy Lempi egyébként soha nem szólal meg közvetlenül a regényben, mindig csak beszélnek róla. Olvasóként nekem is az jutott eszembe, hogy hiába különböző nézőpontokból látjuk az eseményeket, nem mesélhető el egy emberi élet. Ezzel mennyire ért egyet?

Ezt jó hallani, pont ilyen könyvet akartam írni. Én akkor vagyok a leghálásabb és annak örülök a legjobban, ha az olvasó nem is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, hanem egyszerűen csak hagyja, hogy sodorják a sorok, hogy együtt lebegjen a szöveggel, és hogy vigye magával az a munka, amit én végeztem. A végén pedig azt mondja: rendben, itt vagyok, de a valóságban mi is történt ott, ahol vagyok? Az első, de még a második könyvem után is sokan kérdezték, hogy folytatni fogom-e a Lempit, és ez nekem nagy öröm és boldogság, merthogy ez azt jelenti, hogy szeretnének az olvasók visszatérni ebbe a világba.

Ki valójában Lempi? Volt esetleg valóságos személy mögötte?

Nem, nem volt mögötte konkrét személy, és nem is direkt családi történet. A történések fiktívek, de a környezet és a háttér igazi, például az én saját gyerekkori falum, Kelujärvi az, ahol, játszódik.

A történetek fiktívek, de a regény mégis markánsan történelmi fókuszú, az 1944-es lappföldi háborút megidézve.

Szerintem inkább a keret történelmi, a téma sokkal inkább az emberi léthez kapcsolódik. Az, hogy emberként sosem látjuk a másikat teljes egészében, mindig csak egy kis részt vagy egy szeletet látunk belőle. A Lempi a háború idején játszódik, de nem a háborúról szól.

2010-ben jelent meg az Auf wie­dersehen, Finland című dokumentumfilm Virpi Suutari rendezésében, ami azokról a nőkről szól, akik német katonákhoz mentek feleségül, majd visszatértek Finnországba, és ez a téma önnél is megjelenik. Látta a filmet? Mennyire inspirálta?

Igen, láttam, amikor az adatgyűjtést vagy a kutatómunkát végeztem a könyvhöz, és persze tudtam is ezekről a jelenségekről. Én Lappföldről származom, ott ismertük ezeket a történeteket a nőkről, akik finn vagy német tisztekhez vagy katonákhoz mentek feleségül. Meg tudtam a nagymamám elbeszéléséből, hogy a „felperzselt föld” taktikájával a németek Lappföld nagy részét felégették, és amikor a nagyszüleim elmenekültek, majd visszatértek, akkor az egész falut leégve találták, és azzal kellett kezdeniük egy kisgyerekkel, hogy házat építenek.

Eszembe jutott a finn irodalom egyik alapműve, Väinö Linna Az ismeretlen katona című regénye is, amiből szintén készült film. Ez a fronton harcoló katonákra, tehát a férfiakra fókuszál. De 2017-ben megjelent egy gyűjteményes kötet, ami már a női szempontot érvényesíti, és a Lempiben is inkább a nők helyzete kerül elő. Beszélhetünk arról, hogy mára megjelent a világháború ábrázolásának egy női fordulata a finn irodalomban?

Ez már a harmadik generáció a háború óta, és ez a nemcsak az arról szól, hogy akkor a nők szempontjából láthatjuk ugyanazokat az eseményeket és történéseket, hanem egy kicsit más igazságok vagy más dolgok is előkerülhetnek még mellette. Ha már Az ismeretlen katona szóba került, annak a háború után főleg az volt a szerepe, hogy a nemzeti identitás építését segítse, és abba nem fért bele többfajta igazság. A mostani időben már jobban megférnek egymás mellett a különböző igazságok. Hangsúlyozom, hogy ez a regény nem a háborúról szól: a lappföldi háború utolsó szakaszában játszódik, amikor egyik pillanatról a másikra a barátokból ellenségek lettek, de a konkrét háborún túl másféle drámai történések is belefértek.

+1 KÉRDÉS
Itthon sokat beszélünk a finn oktatási rendszerről, mintaként is tekintünk rá. Egykori tanárként most hogy látja, mi a viszonya az irodalomnak és az oktatásnak, mennyire tud az olvasásfejlesztésben részt venni?

Finnországban nagyon fontos és folyamatosan előtérben lévő vitatéma ez. A PISA-felmérésekben a kilencedikes, tehát az általános iskolát befejező diákok körében azt állapították meg, hogy nem rendelkeznek olyan olvasástudással, amivel a világban helyt tudnak állni. Persze ez minden OECD-országra igaz, ahol a közösségi média és a technikai eszközök használata az olvasással együtt verseng az időért – és az olvasás nem feltétlenül népszerű vagy mindennapos tevékenység. Amikor a PISA-eredményekben Finnország nagyon az élen végzett, akkor ebből nagy újítások következtek, és lehet, hogy akkor egy kicsit túllőttünk a célon, és olyan dolgokat is tettünk, amiket nem kellett volna. Most úgy látszik, hogy valamifajta visszakozás történik. Egyébként is olyan időket élünk, hogy mindenütt megszorításokat hajtanak végre, és próbálnak a kiadásokból levagdosni, hogy ne kelljen hiteleket fölvenni, ennek ellenére az általános iskolai oktatásra még így is egy kicsit több pénz jut. Az olyan alapvető készségek elsajátítása, mint az olvasás, nagyon fontos, mert azáltal tudnak az emberek a társadalom, a közösség része lenni. Ahogy az is fontos, hogy az iskolában megtanítsák a gyerekeknek azt, hogyan tudják megkülönböztetni a tényszövegeket a rájuk hatást gyakorolni akaró véleményektől vagy más célzott szövegektől. Ha emellett valaki még szépirodalmat is olvas, akkor az annál jobb persze.