- Marc Chagall Külső-Somogyban - Vass Norberttel légies hazatéréséről

A Kappanföldében számomra a „globális falu” új jelentést nyer. Itt nem a digitális technológia fűzi össze az emberi közösséget, hanem a mesék, a mítoszok, a népi hiedelmek, babonák találkozási pontja ez a valóság és a történelem egyes elemeivel, narratíváival, diskurzusaival – egyenrangú módon. Mintha az emberiség korszakonkénti tudása sűrűsödne össze szétválaszthatatlan eleggyé. Az alternatív igazságok, (politikai) hitrendszerek jelen időszakában, ahol együtt él „Vazulnak, Koppánynak vére”, a Kádár-kori és a XXI. századi virtuális valóság a mindennapjainkban, ezt igen jellemzőnek találom. Ön hogyan látja ezek együttállását a regény világán kívül?

Azt hiszem, a régi idők településeit tényleg nevezhetjük bizonyos értelemben „globális falvaknak”, és az ott élők holisztikus tudás birtokában lakták be ezeket az apró glóbuszokat. Az emberek fejében jól megfértek egymással a pogány rítusok és a keresztény szertartások. Mindenki tudta, melyik háztartásban ki él, hogy melyik mezőgazdasági munkához milyen ünnep tartozik, senki sem tévedt el a szent és a profán között. „Egyben voltak” ezek az emberek. Ez a gondolkodásmód, ismeretanyag – ahogy a hozzá tartozó településforma is – megszűnőben, kiveszőben, felszámolódóban van. Szerintem nekünk itt, a nagyvárosban sokkal töredezettebb a tudásunk, sporadikusabb módon férünk hozzá információhoz, hitrendszerekhez, vagy politikai diskurzusokhoz. Jórészt képernyők és chatablakok, vagyis szimulált valóságok előtt ülve töltjük a mindennapjainkat, azt gondolva, sokkal több dologra látunk rá, mint a korábbiak. Lehet, csakhogy ebben az elveszés lehetősége is hatványozottabban benne van. A ma emberének a tudásmorzsák között zavarba ejtően sok buktatóval kell megküzdenie, és könnyebb zsákutcába tévedni is.

Nem véletlenül emlegettem a lázadó pogány vezért, Koppányt, hiszen az a tájegység, ahol a novellák játszódnak, Somogyban található: Andocs, Gyugy, Somogybabod létező települések. De mi az a sajátosság, ami miatt a fikció táptalajává, s az ön számára is fontossá váltak?

A különlegességének egyik komponense valóban az, hogy ezt a területet tartják az István ellen lázadó Koppány egykori szálláshelyének. Így akár egy külön utas, elbukott tradíció allegóriája is lehet. Én somogyi vagyok, Kaposváron születtem, ismerem ezt a vidéket. Az említett kistelepüléseket is, amelyek a 67-es főút mentén találhatók elszórtan. Közéjük illesztettem be azt a kötetben meg nem nevezett, a valóságtól elemelt kis zárványt, ami a történeteim helyszíne. Gyerekkoromban, a ’90-es években nemritkán elbicajoztunk a barátaimmal a Kaposvártól 25-30 kilométerre található, Mária-kegyhelyként is ismert Andocsra, de mi elsősorban fagyizni jártunk oda. Isteni volt a vanília! Miközben tapostam a BMX pedálját, az volt a tapasztalatom, hogy ezeken a településeken élet van: gondozott kertek, építkezések, a korunkbéli gyerekek az utcán játszanak… Mára ez az elevenség odalett: bedeszkázott ablakok, üres porták, szeméthalmok az udvaron, láthatóan megcsappant az ott élők száma… Valamiképpen ezt a szomorú tendenciát is szerettem volna a prózámmal megfogni, ha nem is realista, szociografikus ábrázolást választottam ehhez.

Szépirodalmi konzerválás?

Igen, illetve ha csak az irodalmon keresztül is, de szándékom volt valamiféle mélyebb kötődést kialakítani. „Hazaírni” magam. Az anyai nagyszüleim somogyacsaiak és szentgáloskériek, és szerettem volna, még ha csak virtuálisan is, közelebb kerülni a világukhoz. A ’60-’70-es években több néprajzos-szociológus járta a környéket, számos gyűjtés készült az ottaniak hiedelmeiről. Ezek egyikében olvasható például, hogy egy idős bácsika mindennemű kétely vagy komédiázás nélkül állította: a település határában egy igen veszélyes sárkány él. Része volt a világának, a mindennapjainak… Érdekes felfedezést jelentett nekem, hogy a Kádár-korszak monolit médiatere mellett, azzal párhuzamosan egy sokkal színesebb és fantáziadúsabb, ha tetszik, rurális underground kultúra is létezett.

Furulyázó kísértet-betyár, csecsemőket raboló erdei széplányok, szíveket elásó egykori vasúti kurva, közmondásból vagy a magyar kártya lapjairól előlépő alakok, túlhallástól szenvedő volgai hajóvontató, és még sorolhatnám a novellákat benépesítő szereplőket. Honnan jönnek a figurái?

Évekkel ezelőtt felírtam egy cetlire: szeretnék írni egy könyvet, ami olyan, mintha Marc Chagall elképzelt, külső-somogyi korszaka képeinek lenne a katalógusa. Ez volt a sorvezetőm… Mesés, színes, babonákat és csodákat is játékba hozó történeteket képzeltem el, amik légies alakokkal népesülnének be, és nyelvileg is légiesek. Az első szereplőt, aki ebből a világból felém integetett, egy HÉV-megállóban pillantottam meg. Sántított. Gondoltam, biztos, mert hazudott nemrég valamit – így lépett elő a közmondásból a boszorkányos Cilárik. Hasonlóan léptek elő más archetípusok is a népi hiedelemvilágból, például a széplányok, a garabonciások, a XIX. századi somogyi betyár, Patkó Bandi. Vagyis neki, szegénynek, csak a szelleme.

A figurák éltető anyaga a helyben palackozott, a pasztörizálóüzemből származó matt fehér zsíros tej – ami bennem Hazai Attila Cukor kékség című kötetének „címszereplőjét” idézte meg. Ahogy ott a cukor, úgy itt a tej is egyfajta drog. De mi is ez voltaképp, ami ennyire függőséget okoz?

Kisiskolásként elvittek minket a tejüzembe, körbevezettek, megmutatták a gyártóegységeket, de semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy a végén a kezünkbe nyomtak egy Túró Rudit. Ez az emlék ugrott be, amikor valamiféle függőséget okozó szert kerestem a történetekhez. Amit aztán visszaigazoltak a néprajzi leírások is: a falvakban föl-fölbukkanó garabonciásokat tejjel illett megkínálni Somogyban. Így lett élők és holtak megtartója, „röghöz kötője” ez a „beginázott”, pasztörizált védőital.

Arra, hogy a zene különleges helyet foglal el az életében, a Volt egyszer egy beatkorszak című blogja, több szerkesztett/írt könyve, interjúi sora a tanúbizonyság – a Kappanföldében is se szeri, száma a zenei utalásoknak: Kadlott Károly korai kislemezeitől, Zámbó Jimmy számaitól a Rolling Stoneson és a Black Sabbathon át a Chopin-Noktürnökig, a kazah népdalokig. Ám ennél sokkal lényegesebb az a prózanyelv, amin mindez megszólal, nem egy helyütt már-már versszerű ritmikával. Milyen kottából játszik, vagy másképp: milyen az írói partitúrája?

Nem volt kottám, önmagát szólaltatta meg a kötet. És ahogy egyre jobban megismertem a szereplőimet, és egyre tisztábban hallottam a történet dallamát, arra kellett csak figyelnem, hogy ne váljon prózába tördelt verssé a szöveg. De a Kappanfölde prózanyelvének szerintem is fontos eleme a zeneiség – Chagall és az ő hegedűsei, ugye! Arra törekedtem, hogy maguk a történetek is reflektáljanak a zenére, hogy passzoljanak a cselekmény szövetébe a különböző dalszövegrészletek. Ami pedig Kadlott Károly korai lemezeit illeti: többek azok, mint rural mulatós. Különösen a Melós gyerek vagyok című 1987-es album erős. Humoros, önironikus, és van benne pár sötét tónus is. Érdemes meghallgatni.

Én inkább még a képzőművészetnél időznék: milyen szerepet szánt a kötetben a Tóth György szobrairól készült fotóknak?

Tóth György egy Várdán élő autodidakta művész, aki feleslegessé vált, egykor a földművelésben használt tárgyakból készít szobrokat. Sok éve láttam egy kiállítását, és nagyon megfogott a humora, ahogy egy végül is szomorú tényhez, a falusi élet hanyatlásához közelít: egy mára rezervátummá lett világról készít mementót, de nem keserű felhanggal, hanem a csibészséget, a bájt is odacsempészve a komorabb árnyalatok mellé. A feleslegessé vált használati tárgyak műtárgyként hasznosulnak újra a keze alatt. Felkerestem a műtermében, ahol kétszáznál is több alkotás található, és megkérdeztem tőle, mennyien laknak itt, a faluban. Úgy négyszázan, mondta. De hát akkor itt van a műtermedben még egy fél falu, csodálkoztam rá. Ha elérsz majd az egyik szoborhoz, röhögni fogsz!, mondta sejtelmesen. Addigra olvasta már a könyvem kéziratát. Én pedig ott álltam a Sírj a vállamon című munkája előtt, és elkerekedett a szemem. Az Ikercipók című szövegben ugyanis épp ezt a Zámbó Jimmy-dalt használják egy kúttisztítási rítushoz a hőseim. Nem volt kétséges, hogy a két, egymástól függetlenül készülő somogyi világábrázolás találkozott, mi pedig egymásra kacsintottunk Gyurival.

+1 KÉRDÉS
Én csak pislogni tudok, de egy félmosolynyi hunyorgás erejéig hadd kérdezem meg: ha ön is benevezne egy aszfaltrajzversenyre, ahogy a Felhőzongora című novellában a falu apraja-nagyja, mit krétázna a kátyús műútra?

Nagyon rosszul rajzolok, ezért nem kezdenék el színes krétákkal zsonglőrködni. Inkább úgy tennék, mint az említett szövegben a nagylóki kölcsöntiszteletes: körberajzolnék egy részt, és ráfognám, hogy az Kazimir Malevics Fekete négyzete. Hiszen a somogyi aszfalt éjszaka valójában ready-made – egy óriási Malevics-kép, rá kell ismerni csak.