Gyerekkoromban nagyon szerettem a meséket, de persze csak azokat, amelyeknek a végén a Jó elnyerte megérdemelt jutalmát, a Rossz a méltó büntetését, és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt. A szomorú történetektől megriadtam, menekültem, így A kis hableány sem tartozott a kedvenceim közé. A sellő beleszeret egy emberbe, egy királyfiba, és hogy a közelében lehessen, felkeresi a tenger boszorkányát: uszonyait változtassa lábakká.
Ezért cserébe nemcsak a bájos, dallamos hangját adta oda, hanem vállalta azt is, hogy minden egyes lépésnél olyan fájdalom hasít majd a talpába, mintha borotvapengén járna. Noch dazu, végül a királyfi nem őt választotta, szóval feleslegesen szenvedett. Felnőttként persze már én is rájöttem, hogy az élet többnyire nem tündérmese. Én nem vagyok kis hableány, rögtön lábakkal születtem, így aztán ennek a testrésznek a problémáival kell szembesülnöm, ahogy öregszem. Elkopott a csípőízületem, minden lépésnél pengeként hasít bele a fájdalom. Ez bizony a korral jár, javulni nem fog, csak romlani, az egyetlen megoldás a protézis beültetése. Kettő és fél – év. Ennyit kell várni jelenleg erre a műtétre – tudtam meg az orvostól. Tehát több mint 900 napig élvezhetem minden nap minden lépésnél a hasogatást, és még csak reményem sincs arra, hogy cserébe legalább egy királyfi közelébe kerülhessek. Kettő és fél – millió forint. Ennyiért viszont szinte azonnal megoperálnak egy magánkórházban. „Most ennyi!” – hangsúlyozza az orvos... A nővérem sajnos már régen levágatta a gyönyörű, hosszú haját, úgyhogy egyelőre fogalmam sincs, mit lehetne felajánlani a tenger boszorkányának, hogy vonja vissza a gonosz varázslatát rólam. Bicegek, bicegünk hát tovább, kis hableányok és hablegények, ezrével. A hangunkat pedig már korábban elvesztettük, valamikor valahol a gyötrelmes menetelés közben.