„Főlegesen” játékos mű – ez lehet az elsődleges élményünk. Benne ugyanis szinte semmi sem úgy van, ahogy eleinte tűnik. Akiket például szerzőknek vélnénk, fiktív személyek. Dokumentumközlésnek tetsző levelezésük vagy emlékiratuk fantázia szülötte: vérbeli belletrisztika – részben Goethe Wertherének vagy Kármán Fannijának poétikai rokona. A játékos írók által teremtett szövegvilág összefüggései, kérdései és konzekvenciái ugyanakkor nagyon is komolyak. S kiváltképp a második részben: kifejezetten tragikusak.
A mű az alcím szerint „talált regény”: az előszóban az egyik „közreadó”, Németh Gábor megismertet bennünket a kézirat sejtelmes, stílszerűen regényes történetével. Az utószó pedig, melyet a társközreadó, Szilasi László jegyez, a textus szakszerű irodalomtudósi elemzését nyújtja. „Fikció és realitás gyakorta szétszálazhatatlanságig bonyolult összjátékát jól példázza a talált kézirat narratív sémájának sorsa” – olvashatjuk például a tekintélyt parancsoló fejtegetésben. Ez a „szétszálazhatatlanság” itt többszörösen is igaz, mivel maguk a fő figurák szintén folyamatosan átlépik a képzelet és a valóság képlékeny határait. Játszanak.
Kiderül például, hogy egymás között korábban valamilyen régies stílust imitáltak („irályod girlandjai”), egyikük a másik nevén jelentkezett be a szállodába, komoly funkciója van az álarcoknak, jelmezeknek, a szerepeknek – az inkognitó rejtélyeinek. A levelekben továbbá időről időre felbukkannak az élmények elbeszélésének/rögzítésének – azaz az irodalmiasság mibenlétének – alapvető metodikai dilemmái. Mi a rendkívüli és a hétköznapi? „Érdekes az érdekes?” „Beszámoló örvén nem akarunk mi egymásnak mesével szolgálni?” „Írnám: mindaz a hagymáz, mit eddig írtam csak a képzelet játéka volt.” Majd: „sajnos, minden szó, amit leírtam, igaz.” Vagy: „narratíva már egy lista is. Egy eleve tudott, óhajtott vagy rettegett story szerkeszti minden rubrikáját”. „Minden retorika, ahogy szavakká válik.” – Olykor mintha valamely poétikai kézikönyv szórakoztató példatárát olvasnánk.
S persze, maguk a levélírók sem tudják pontosan, hogy hol is vannak a valóság és a fikció határai. Egyikük ugyanis különös bűnügybe keveredik, de nemhogy a lehetséges elkövetők maradnak mindvégig homályban, hanem még az indítékokat is csak találgatni tudják. Spekulációik során a legvadabb magyarázatok is felmerülnek, de bizonyíték persze semmire sincs. A kérdések érdemi válasz nélkül maradnak. Ami akár metaforikusan – tehát életünk lényegi dilemmáit illetően – is értelmezhető.
A levelezők – régi barátok, iskolatársak – jól kiegészítik egymást, lényegi tulajdonságaik révén reflexív viszonyban vannak. Gabriely tenisztréner és könyvtáros egy vadregényes környezetben lévő luxusszállóban, mindig minden változásban van körülötte, mentalitásában van valami a Krúdy-hősök nyugtalanságából, ízlésvilágában pedig ott rejlik a szecesszió színessége. Vele szemben Poletti, a stabil házasságban élő vidéki gyógyszerész szükségképp a praktikumok, a józan megfontolások embere. A helyhez kötöttség, a szűk horizontok képviselője. Gabriely azonban – egyszer legalábbis – a sajátjánál érdekesebbnek ítéli a barátja látszólag eseménytelen életét, s egyáltalán nem biztos, hogy vélekedésében az irónia az egyedüli szólam.: a végtelenített kalandosság idővel ásító unalomba fordulhat.
Rokonítja őket az iskolájukból hozott klasszikus humán műveltség: régi olvasmányélmények, Goethe- vagy Horatius-idézetek jelzik hőseink közös tudáskincsét, a bennük testet öltött szellemi tartást. A történetben nem véletlenül kap kiemelt szerepet Horatius híres versének sora: „non omnis moriar” – „nem halok meg egészen”. Miként valamennyiünkben, Gabriely és Poletti gesztusaiban is ott rejlik a jelhagyás természetes emberi szándéka.
A levelezést tartalmazó, már 2000-ben megjelent első rész (Kész regény) után a mostani kötetben két újabbat is kapunk, melyek fikció és valóság összefüggéseinek újabb terrénumaira vezetnek. A második nagy egység ugyanis súlyos – történelmi gyökerű – erkölcsi dilemmákat állít középpontba. Poletti emlékirata a nyilas terror, a Rákosi-diktatúra, az 56-ot követő megtorlások kataklizmáit felidézve mindenekelőtt azzal próbál számot vetni: a vidék többségi társadalma miért hagyta, hogy elhurcolják, majd meggyilkolják zsidó földijeit, szomszédait. Ennek során nemcsak a döbbenetes közönnyel néz szembe, hanem a legalantasabb nyereségvággyal is: „1944-ben százezer ember beleült tízszer százezer ember vagyonába. Elszedte a lakását. Elvette a tárgyait. Elvitte a táskáját. Beült a bútorába. (…) És senki, de senki nem mondja nekik, senki nem mondja annak a gonoszul szerző százezer embernek, szavak nélkül se, hogy hé, hát mit csinálsz te itt, a más otthonában.” Poletti évtizedek múltán egyetlen esetben megkísérel – leginkább csak szimbolikusan – igazságot szolgáltatni, miközben persze, tudja: nincs jóvátétel. Miként felmentés sincs.
A harmadik rész Gabriely feljegyzéseit tartalmazza, melyek azt dokumentálják, hogy a súlyos amnéziával küszködő elbeszélő miként igyekszik megtalálni elveszett énjét. Ebben a keresésben a könyvek, az irodalmi/kulturális allúziók meghatározó szerepet játszanak ugyan, ám a megvilágosodás egy váratlan deja vu élménynek köszönhető. A nagyvilágba, a történelembe vivő előző fejezettel szemben a zárótétel a lélek belső tájaira kalauzol bennünket. A regény a maga triptichonjával tehát szintén egyfajta „bevezetés a szépirodalomba”: a nyelvi műalkotás evokatív erejének különböző – klasszikus – lehetőségeit tárja elénk. Alapvető paradigmákat villant föl. Ennyiben is tényleg „kész az egész”.
Infó: Gabriely György – Poletti Lénárd: Kész az egész. Közreadja: Németh Gábor, Szilasi László. Magvető 2000, Kalligram, 2024
