Annak idején népszerű játék volt körünkben a Lakatlan sziget. Akkor lehetett jól játszani, ha sokan voltunk, általában beszédes és nem magukba forduló emberek, de hát ilyenből elég sok akad az újságírók, vagy annak tanulók körében. Úgy kezdődött, hogy mindenkinek fel kellett írnia egy cetlire egy olyan foglalkozást, amelyre egy lakatlan szigeten semmi szükség nem lenne, például adóellenőr, rendszergazda, kutyakozmetikus vagy portás. Ezeket összekevertük, mindenki húzott egyet, aztán érvelni kellett, hogy minden egyes körben miért van nekünk mégis hasznunk a hajótörött közösség szempontjából, miért ne minket egyenek meg az éhes szigetlakók. Ma úgy mondanánk, hogy kiszavaztunk magunk közül valakit. Természetesen jó meggyőzőképesség kellett hozzá, némi manipuláció, ugyanis, mondanom sem kell, a játék egy idő után szépen visszatükrözte a társaság elfogadott (népszerűségi és egyéb) hierarchiáit.
Egy alkalommal a Mikulást húztam. De hát mit kezdhetne a mikulásságával valaki egy lakatlan, trópusi szigeten, mert valahova ide lőttük be a helyszínt. Szerencsére mindenkinek voltak elévülhetetlen élményei gyerekkorából, így nem nagyon kellett megerőltetnem magam, míg a kutyakozmetikus kétségbeesetten hivatkozott arra, hogy végeredményben ért az állatokhoz, a rendszergazda meg arra, hogy ő képes rendszerbe foglalni a széthulló dolgokat, vagyis igen jól jönne a tudása, ha netán káoszba fordulnának a dolgok. Naná, hogy megettük. A Mikulás túlélte, mert egy idő után meguntuk a dolgot, nem könnyű körről körre új érvekkel előállni. Ma is úgy gondolom viszont, hogy jó esélye lett volna megnyerni a játékot, mert hiába tűnt el belőlünk a képzelt lények varázsa, a sóvárgás megmaradt: szeretnénk visszatalálni oda, ahol a képzelet át tudja ütni a valóság rideg falait.
Én hét- vagy nyolcévesen találkoztam a Mikulással. Igazából egyáltalán nem számítottam rá, hogy megjelenik az ajtónk előtt, hogy testet ölt. Számomra ő a mesék, a filmek, a fantáziám főszereplője volt, aki csak a hátrahagyott nyomai – az ajándékok – révén van jelen, de a lényegéhez tartozik, hogy az olyan halandók előtt, mint én, sosem leplezi le magát. Ezzel szemben ott tornyosult az előszobában, a keresztapám testében, mint jó pár évvel később kiderült. Döbbenet és félelem lett úrrá rajtam, meg persze az ott és akkor megszülető mese földöntúli bizsergése. Épp lent volt nála a szomszéd kisfiú is, aki idegességében elnyújtotta a hangokat, úgy beszélt, „énekelt”, ahogy mi mondtunk, én pedig folyékonyan dadogtam, de hát ekkora nyomás alatt nem is csoda. Azt hiszem, annyira letaglózhatott minket a dolog, hogy soha többé nem próbálkoztak újra a szüleim. Két év múlva úgy is kiderült a turpisság, amikor a szobámból kirohanva anyámat a karácsonyfa alatt találtam, ahogy épp rendezgette az ajándékokat. Igazából már lusták voltak elvinni a gyerekvárosba, úgy gondolták, az is elég lesz, ha apám becsal a szobámba rendrakás ürügyén. Csakhogy én minden apró neszre azonnal reagáltam. A családi legendárium szerint mindössze annyit mondtam az in flagranti közepén: „Nem baj, csináld nyugodtan.”
Amikor viszont én lettem Mikulás, már pontosan tudtam, hogy minden az előkészítésen és a részleteken múlik. Kesztyűt húztam, és csak egy nagyon keskeny rést engedélyeztem magamnak a szakáll és a homlokomra húzott sapka között, épp annyit, hogy kilássak. A lényeg, hogy Dusi ne jöjjön rá, engem rejt a jelmez. Tehát még véletlenül sem szabad dadognom, minden szót lassan és megfontoltan kell kiejtenem. Jobban izgultam, mint anno a szavalóversenyek előtt, amikor rendszerint Petőfit szavaltam, pontosabban: mondtam végig. Átmentem, és ennek jobban örültem, mint a gyermek.
Idén már nem volt szükség jelmezre, hiszen Dusi számára is véget ért a varázskorszak. De a játék még megmaradt. Egy csomagot a szekrény tetejére tettem, amiről tudtam, hogy elég hamar kiszúrja (még gyorsabb volt, mint gondoltam), a többit pedig elrejtettem a lakás zugaiban, hogy megkeresse. A végén pedig közösen köszöntük meg anyámnak (és kedves barátnőjének), hogy ilyen gondosan becsomagoltak mindent. Hiszen mára tényleg a csomagolás lett a lényeg. Hiszen azon kívül minden megkapható a boltban egy szürke hétköznapon is.
A felnőtté válás hosszú folyamatának kezdetét én sosem a lázadó kamaszkortól számítottam, hanem a varázstalanítás idejétől. Ekkor teszi be a leendő felnőtt a lábát az ajtó résébe. Ekkor derül ki, hogy a világ csupa illúzió és látszat. És ennek felfedezésével kezdeni kell valamit. Néhányat nem kevés erőfeszítéssel fenntartunk, másokat elengedünk. Fel kell dolgozni a veszteséget és a magunknak kiküzdött örömöt is. Egy idő után már nem is tudjuk eldönteni, hogy melyik a szebb: amikor láthatatlan kezek töltötték meg a csizmákat virgáccsal és csokival, vagy amikor már mi vagyunk a láthatatlan kezek.
Abban viszont biztos vagyok, hogy Duska sem áldozná fel könnyen egy lakatlan szigeten a Mikulást. Eszébe jutna az elváltoztatott hangom, a bizsergésbe átcsapó félelem, a csodák ideje. Egy olyan illúzió, amihez olykor az életünk árán is ragaszkodunk.
