Úttévesztés, kilátástalanság
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) és az egészségbiztosító (korántsem teljes körű, csak a leadott TAJ-kártyák adataiból derivált) számai szerint 2010 óta összesen mintegy 330 ezer magyar költözött egy évnél hosszabb időre külföldre. Hogy az emigráció valós mértéke mekkora, azt nem tudjuk, de a Magyar Nemzeti Bank (MNB) már 2018-ban úgy számolt, hogy a magyar lakosság 6,6 százaléka, azaz mintegy 600 ezer frissen távozott honfitársunk élhet a nyugati országokban. (Maga a KSH egy másik kiadványban arra jutott, hogy 2010 és 2020 között 430 ezer magyar költözött el az országból.)
Bizonyos azonban, hogy 2022–23-ban a kivándorlási tendencia jelentősen felgyorsult.
Az eddigi két csúcsév 2015 és 2023 volt. Kilenc éve ugyanaz indította újra a tömegeket, ami Simicskát is szembefordította Orbánnal: megértették, hogy a rezsim marad, és törvényszerűen abszolutizálódik.
(Meg persze azt is – ami főképp a fiatalokat zavarta –, hogy olyan rendszer rendezkedik be hosszú távra, amelyben annál, hogy mit tudsz, mindig fontosabb lesz az, hogy kit tudsz felhívni, és ki tud néhány szót szólni érted.) A másik, 2023-as csúcspont megértéséhez nincs szükség ennyire körmönfont magyarázatra: ekkora infláció ilyen gazdasági úttévesztéssel és kilátástalansággal párosulva, amit a kormányunk felmutatott, bárhol a fejlett világban kivándorlási hullámot indukált volna, főleg a 2022-es, a rendszerváltó reményekre nézve katasztrofális eredményű választások után.
Annak, aki szerint az ország – ismét – gyorsuló kiürülésének az EU-tagság, illetve az azzal járó szabad munkaerő-vándorlás az oka, a tények fényében valószínűleg nincs igaza. A belépés pusztán azt tette lehetővé, hogy a magyarok a kormányuk gazdaságpolitikai mellényúlásait egy nagyobb földrajzi régióban legyenek képesek a lábukkal szavazva korrigálni. 2004 és 2010 között magyar emigráció alig létezett (az évtizedforduló évében összesen 7 ezren mentek el, míg tavaly közel 36 ezren), és a 2010 utáni felpörgéséhez is konkrét gazdasági illetve politikai lépések kellettek. A magyar lakosság addig nemhogy az EU-n, de a régión belül is kifejezetten immobilnak számított, és az országon belüli költözési hajlamot tekintve annak számít ma is. Annak, hogy ma a polgárságon, azaz a középosztályon belül teljesen általánossá vált mind a gyerek(ek) külföldi taníttatása, mind a nyugat-európai munkaerőpiac folyamatos tesztelése, alapvető szociokulturális változások kellettek, amelyeket a politika indukált, legelsősorban a magyar munkaerő szándékos leértékelésével.
Érdemes megismételni: nem véletlenül, hanem egy végiggondolt és szisztematikusan végrehajtott kormánypolitika nyomán alakultak így a béreink. Döntően ez a bérstruktúra magyarázza, hogy milliók érezték és érzik úgy: nincs számukra idehaza előrelépési lehetőség, ellenben megháromszorozhatják a jövedelmüket,
ha egyetlen országgal odébb teszik a lakóhelyüket, mondjuk az osztrák határ túloldalára. Ráadásként az átlagos lakásár közben megháromszorozódott, reménytelenné téve nem csak az önálló lakásszerzést, de gyakorlatilag bármilyen otthonteremtést idehaza.
Beszédes az is, hogy milyen eszközökkel próbálta kezelni az Orbán-kormány az általa kreált elvándorlási válságot, gyakorlatilag egyetlen fillér ráfordítás nélkül. A legkurrensebb szakmák és az államilag finanszírozott egyetemi képzések esetében gyakorlatilag röghöz kötést vezettek be, de a „rezsicsökkentés” – amely, ha a 2010-ben kezdődő időszak árait nézzük, a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb rezsibefagyasztás volt – is azt a célt szolgálta, hogy a sehova se tartó bérek legalább a megélhetési költségek egyik elemével képesek legyenek lépést tartani.
Hogy mennyien jönnek vissza, arról paradox módon még annyira pontos adataink sincsenek, mint a kivándorlásról, pedig az előbbit elvileg sokkal könnyebb nyilvántartani. (Az adminisztrációját megoldani viszont nem feltétlenül: beszéltünk hazatérő magyarokkal, akik azt mesélték, hogy míg a társadalombiztosításból kijelentkezni egyetlen nyilatkozat kitöltésével, bármelyik kormányablakban lehetséges, a visszajelentkezés végtelen hercehurcával jár, és egyedül a Teve utcában intézhető, tekintet nélkül a tényleges magyarországi lakóhelyre.) Volt egy néhány évig tartó pozitív trend a visszatérést illetően, amelyet részben a szolidnak, te tartósnak tűnő hazai konjunktúra fűtött, részben pedig a Covid, de ez 2022-re megfordult; akkor közel 23 ezren telepedtek vissza, azóta viszont ismét csökken a hazatérők száma. Érdekesség, hogy a kétirányú forgalom különbsége hosszú évek óta állandó, nagyjából évi 10 ezer körül alakul, vagyis ennyi magyart veszítünk a migrációs folyamatok nyomán.
Nyerünk viszont helyettük ázsiaiakat, egyre növekvő arányban. A bevándorlók száma évtizedes stagnálás után 2017-ben indult növekedésnek. Sokáig évi 20-25 ezer között mozgott a mutató, majd 2017-ben felugrott 36 ezerre, tavaly pedig már 61 ezer fölé ment. A növekményt szinte teljes egészében Ázsia adja. Az EU-ból és az egyéb európai országokból érkezők évről évre kevesebben vannak: ma nincs olyan állam a kontinensen, amelynek a polgárai számára kimutatható vonzerővel rendelkeznénk.
Ezt tették a béreinkkel
Bár összeállításunk elsődleges tárgya nem a NER bérpolitikája, néhány tényt muszáj rögzíteni annak érdekében, hogy a népmozgalmi folyamatok érthetőek legyenek. Amikor Orbánék 14 éve átvették a hatalmat, a gazdaság átalakításában minden különbözőség ellenére főként a kínai példát igyekeztek követni – és nem csak annyiban, hogy ott is a monopolhelyzetű állampárt osztja a lapokat. A kínai gazdasági csoda leginkább arra a három pillérre épült, hogy az erőltetett iparosítással rengeteg embert vontak be a munkaerőpiacra; a béreket, amíg lehetett, igyekeztek alacsonyan tartani a versenyképesség és a beruházásvonzó képesség érdekében; a környezet elszennyezésének és kizsákmányolásának lehetőségét pedig egyszerűen gazdasági erőforrásnak tekintették. Hogy ez a modell mára elfáradt, azt nem csak a lassuló növekedés jelzi, hanem az is, hogy a kínai átlagbér (ha a gyakorlatilag egy másik paradigmában élő önellátó agrárnépességet nem számítjuk) már magasabb, mint a magyarországi.
Miközben a 2010-es évtized második felében már minden hazai felmérés azt mutatta, hogy a magyar cégvezetők a növekedés legnagyobb akadályaként a képzett munkaerő hiányát nevezték meg, a kormánytöbbség és a mögötte álló választótábor máig nem hajlandó szembenézni azzal, milyen pusztító következményei lettek a kormányzatilag szervezett bérleszorításnak – sőt azt sem ismerik el, hogy lett volna ilyen munkaerőpiaci beavatkozás a kormány részéről. Márpedig volt, a bizonyítékai több mint egyértelműek. Praktikus abból kiindulni, hogy – Marx óta tudhatóan – az érték forrása az értékteremtő munka, a politika legfőbb kérdése; a bal- és a jobboldal közötti alapvető választóvonal pedig az, hogy mennyit kapjon meg a munkás bérként az általa előállított érték fejében. Nos, az orbáni politika következtében nálunk a legalacsonyabb az egységnyi termelési értékre jutó bér az összes volt szocialista ország közül. Bővebb elemzés helyett érdemes talán a magyar adatokat összehasonlítani Horvátországéval: délnyugati szomszédunknál szinte fillérre ugyanannyi az egy főre jutó GDP, mint Magyarországon, a mediánbért tekintve viszont jelentős különbség van a horvát melósok javára. A magyarországi nettó havi mediánbér 2024-ben 870-880 euró körül lesz, ehhez képest Horvátországban a havi nettó mediánbér megközelítőleg 1322 euró, ami másfélszeres (!) különbséget jelez. Vagyis a horvátországi dolgozó markát ugyanannyi előállított értékért másfélszer annyi pénz üti – ekkora differenciát két szomszédos, ugyanahhoz a gazdasági integrációhoz tartozó ország esetében a piac magától nem, csak politikai közbeavatkozással tud előállítani.
Az Orbán-kormány konkrét gazdaságpolitikai lépésekkel sokat tett azért, hogy ez a számunkra kirívóan hátrányos, a gazdaságot viszont – a forint szintén tervszerű leértékelésével együtt – kívülről versenyképesnek mutató bérkülönbség kialakuljon és nagyra nőjön.
Extrém szigorú bérvisszafogást vezetett be a közszférában, ami segített fékezni a versenyszféra bérnövekedését is (a mértékre jellemző, hogy a köztisztviselők jelentős része, a szociális dolgozók nagy része ma is a 2008-as bérekért dolgozik). A köztisztviselői illetményalap az idei költségvetési törvény alapján 38 650 forint – pontosan annyi, mint 2008-ban. Azóta köztisztviselőként szinte csak akkor lehet többet keresni, ha valaki följebb kerül egy kategóriával, mondjuk osztályvezetőből főosztályvezető lesz. Ez az egyetlen megszorító intézkedés munkavállalóként 300 ezer embert érint; családtagokkal együtt legalább egymilliót. Az érintettek néha kapnak valamilyen pótlékot, de az nem épül be az alapbérbe, nem képez nyugdíjjogosultságot, és bármikor visszavonható. Hasonló trükközés folyik a pedagógusoknál, ahol korábban a minimálbér volt a vetítési alap, de az Orbán-kormány ezt önkényesen megváltoztatta egy hasra ütéssel előállított számra – a pedagógus-illetményalap ma is a 2014-es minimálbérnek felel csak meg.
A minimálbér 2010-ben bevezetett megadóztatása szintén erőteljesen bérerodáló hatású volt: ennek mértékére jellemző, hogy a 2019-re papíron megduplázott minimálbér öt éve kézbe számolva alig 39 százalékkal volt több a 2010-esnél. Hasonló hatást (nagyobb adóalap, kisebb kézhez kapott bér) eredményezett az adójóváírás kivezetése is. Az adójóváírás egy negatív szorzó volt az alacsony jövedelműeknél, ami csökkentette az adóalapot, ezért a minimálbér környékén keresők gyakorlatilag nem fizettek szja-t 2010 előtt. Valójában adó-átcsoportosítás történt a keveset keresők kárára, s egyben a sokat keresők javára. Európában Magyarországon kívül sehol nincs tiszta egykulcsos adórendszer: ahol egykulcsos adó van, ott a szegényeket az adójóváírással védik. Nálunk egyszerre vezették be az egykulcsos adót, és vezették ki az adójóváírást, ami így duplán sújtotta a szegényeket: az alsó jövedelmi harmad fizeti be azt az adóhányadot, amit az egykulcsos, nem progresszív adózás a magas jövedelműeknél hagy.
A kötelező béralku, a háromoldalú egyeztetés és az ágazati bérmegállapodások megszüntetése, a sztrájktörvény módosítása gyakorlatilag száműzte a bérharcot a munkahelyekről. Idetartozik a szakszervezeti jogok durva csorbítása a Munka törvénykönyvében; a szakszervezeti tisztségviselőt például csak egy év után illeti meg a munkajogi védelem, amivel gyakorlatilag ellehetetlenítették új érdekképviseletek alapítását a konfliktusos szakmákban, mert azonnal kirúgják a vezetőt, ahol szakszervezet alakul; de ide sorolható a védett tisztségviselők körének szűkítése is. A „valódi” (főleg közszférában lévő) munkahelyek tömeges áttolása a közmunkába (könyvtáros, önkormányzati adminisztrátor, dadus, pedagógiai asszisztens stb.), durva és azóta sem korrigált bérvágást hozott. És akkor még a szintén negatív bérversenyt indukáló munkaerőimport folyamatos könnyítéséről nem is beszéltünk. Vagyis egyrészt a kormány, azaz a legnagyobb munkáltató maga is nyomta/nyomja lefelé a béreket, másrészt kiiktatta azokat az eszközöket, amelyekkel a munkavállalók hatékonyan tudnak küzdeni a magasabb fizetésért – a bérharc szinte egyetlen hatékony eszköze az országváltás maradt.
Mennek, maradnak
Minden konkrét eset más, de azért az okok kategorizálhatóak: az elmúlt másfél évtizedben a tipikus magyar kivándorló azért indult el, mert nem volt munkája (erről alapvetően még a 2008–09-es pénzügyi válság tehetett); nem tudta fizetni a devizahitelét; nem kívánta a tehetségét egy alapvetően nem az észt, hanem a lojalitást igényló rendszerben aprópénzre váltani; illetve személyesen megtapasztalta, hogy a nehezen megkeresett pénze hónapok alatt elveszíti az értékét, bármiféle egzisztenciális cél elérését ellehetetlenítve.
1. Két középiskolás gyerek, egy előjelek nélkül megszűnt munkahely és egy ketyegő lakáshitel – ez volt abban a csomagban, amellyel V. nekivágott a világnak a 2010-es évek közepén. Angliáig jutott, ahol az egészségügyben találta meg a számítását – nem a hierarchia tetején, hanem inkább a szakdolgozói szegmensben, de mivel nem London, hanem egy kisebb város lakbéreit kell csak kigazdálkodnia, így is kijött a matek. A kérdésre, hogy megérte-e, azt mondja: egyszerűen nem volt más választása, semmilyen egyéb opciót nem látott.
2. Sz.-ék korábban is rendszeresen kijártak már Ausztriába, nagyon tetszett nekik Linz környéke, de végül is Bécs hegyvidéki kerületében telepedtek le. A lakbér – most, hogy már önkormányzati lakásban laknak – alacsonyabb, mint ha Budapesten élnének, az életszínvonal pedig, beleértve az óvodákat és az iskolákat is, jóval magasabb. Autójuk nincs, de nincs is rá szükségük, jól elvannak a tömegközlekedéssel. A házaspár mindkét tagja informatikus – őket nem a direkt anyagi kényszer motiválta, hanem az az egyszerű számítás, hogy az osztrák főváros ma ott tart, ahova Magyarország 30 év múlva is csak akkor fog eljutni, ha addig minden optimálisan alakul, ők pedig azt a 30 évet nem várakozással szeretnék tölteni. Azt mondják, Bécs a közlekedés szempontjából majdnem olyan, mintha Magyarországon lenne – az osztrák vonatokat tekintve néha még jobb is –, így a szülőktől sem szakadtak el teljesen.
3. A. és párja a 2022-es választás után kezdett csomagolni. Akkor még nem volt rekord-infláció, de sejtették hogy lesz: a gazdasági adatokból és a választási időszakban látott osztogatásokból nekik ez jött ki. A budapesti lakást és az örökölt balatoni nyaralót még épp időben, a csúcson adták el – ahhoz képest mindenképpen, hogy milyen árfolyamon tudták a kapott vételárat euróra váltani. A férfi sofőr – itthon állami tisztviselő volt –, egyelőre az ő keresetéből élnek; Dél-Franciaországban várják az első gyereküket.
4. Szintén szerepel a gyermekvállalás az R. család terveiben. Az óvónő-darukezelő páros Ausztrián gondolkodik, de egyelőre kivárnak: tartanak az idegen környezettől és a nyelvi akadályoktól, és szeretik Magyarországot, politikai érdeklődés híján nem elvi kérdés számukra a távozás. Nemrég megpályáztak egy önkormányzati bérleményt: ha megkapnák, amire a minimálisnál is kevesebb esélyt látnak, akkor nagy valószínűséggel maradnának. Mindenképpen elindulnak viszont, ha valamelyikük hosszabb időre elveszíti a munkáját, vagy ha esetleg idő előtt érkezik a későbbre tervezett gyermekáldás – egyik szituációt sem tudnák a hazai jövedelmekből kezelni. Úgy kalkulálnak, hogy egy gyerek havonta minimálisan 100 ezer forintba „kerül” (szerintük ez egy alsó becslés, de a számot így is érdemes lenne már az iskolában megtanítani, mert enélkül sokakat ér kellemetlen meglepetés), nekik viszont hónap végére nemhogy 100, de 1 ezer forintjuk sem marad, amikor az albérletet meg az összes számlát kifizetik.
Merre visz a végzet?
2010-ben az átlagos magyar távozó nő volt, és Anglia felé indult – mára mindkét paraméter jelentősen megváltozott. Most már bő egy évtizede minden évben jelentősen több férfi hagyja el az országot, mint amennyi nő (legalább is a már említett KSH-TB statisztika szerint). Az előző évtized derekára átmenetileg Németország vált a legvonzóbb célponttá, öt éve viszont stabilan Ausztria vezet, és egyre növeli az előnyét. Az viszont 2010 óta változatlan, hogy az „egyéb” kategória, amely az összes többi országot jelenti, nagyjából egyharmadnyi részesedéssel van jelen a listán.
Az Egyesült Királyság kívánatosságát főkén a nyelv adta, meg az a tény, hogy alacsony képzettséggel is viszonylag könnyű volt elhelyezkedni például bébiszitterként vagy a vendéglátásban. Németország főleg az építő- és szakipari munkaerőt szívta el Magyarországról az akkor igen attraktívnak számító, mára ebben a szektorban már kevésbé fényesen mutató béreivel. Ausztria pedig egyrészt az EU egyik leggazdagabb országa, másrészt közel van, ami a magyarországi kapcsolati háló miatt a többség számára nagyon fontos, harmadrészt pedig
annyi már kint a magyar, hogy a határ menti térségekben, illetve bizonyos szakmákban nyelvtudás nélkül is lehetséges boldogulni.
Az osztrákokhoz tavaly a hivatalos magyar adatok alapján 16 ezer honfitársunk vándorolt ki – közel ugyanannyi, mint Németországba, az Egyesült Királyságba és az „egyéb” országokba összesen. Kialakult az osztrák kivándorlásnak egy sajátosan magyar, előszobázós válfaja is: a magyarok, jellemzően Kelet-Magyarországról és a Dél-Alföldről, először Vas vagy Győr-Sopron megyébe költöznek albérletbe, és ingázóként járnak át, amikor viszont stabillá válik az állás, meg összegyűlik egy kis tartalék a kinti kaucióhoz, végleg átköltöznek.
Bevándorlóország tárt karokkal
A Fidesz-kommunikációban rendre rossz példaként, bevándorlóországként emlegetett Dánia esetét két ok miatt is hasznos részletesebben megvizsgálni. Egyfelől az ottani ingyenes egyetemi képzés miatt az ország egyre népszerűbb, ami már a magyar kivándorlási statisztikákban is látszik. Másrészt azt is megmutatja, hogy az országváltás még az EU-n belül, uniós állampolgárok számára sem feltétlenül fáklyásmenet.
Mit gondol például a kedves olvasó, hány magyar állampolgár lenne képes átmenni egy vizsgán, amelyben olyan kérdések szerepelnek, mint például, hogy mi volt a témája a kettővel ezelőtti népszavazásnak; mely pártok váltak ki az MDF-ből; mikor kaptunk utoljára Nobel-díjat fizikából; hogy hívják a Kő hull apadó kútba című regény szerzőjét; ki lett a harmadik az idei mogyoródi Forma 1-es futamon; és hány éves korban szabad férjhez mennie egy muszlim lánynak a magyar törvények szerint? Merthogy ilyen típusú és nehézségű kérdések szerepelnek – természetesen dán verzióban – a dániai állampolgársági vizsgán, méghozzá dánul. A 45 kérdésből álló teszt kitöltéséhez 45 perc áll rendelkezésre. Semmilyen segédeszközt nem lehet használni, a kikapcsolt telefonokat és okosórákat a kezdés előtt le kell rakni a vizsga helyszínéül szolgáló hatalmas tornacsarnok egyik sarkában. A tesztírás közben több tucatnyi felügyelő cirkál a széksorok között, s aki puskázni próbál, azt kivezetik. De nincs is feltétlenül sok értelme a segédeszköz-használatnak: olyasmiket kérdeznek, amikre nem könnyű gyorsan rákeresni, tudni kell a választ. A 45 kérdésből 36-ot kell helyesen megválaszolni a sikerhez, ám van néhány nehezítő feltétel. Öt kérdés az elmúlt fél év sajtóhíreire vonatkozik: az összesre, vagyis bármit kérdezhetnek, ami a dán vagy a nemzetközi sajtóban dán relációjú hírként megjelent. További öt kérdés pedig az úgynevezett dán értékekre, például a vallási, vagy a szexuális kisebbségekkel szembeni toleranciára, a környezet tiszteletére, Feröer és Grönland állampolgáraira vonatkozik – ezen a blokkon belül csak egyet szabad hibázni az ötből.
És a teszt csak az egyetlen küszöb a sok közül az állampolgárság felé vezető úton. A másik a dán nyelvvizsga. A harmadik a helyi munka és a biztos jövedelem. A negyedik a tízéves folyamatos dániai tartózkodás (még az is rögzítve van, hogy évente hány napot szabad bármilyen okból külföldön tölteni). Az ötödik a büntetlenség:
bűntény természetesen nem lehet a kérelmező rovásán, de a szabálysértés is kizáró ok lehet.
Az állampolgársági kérelmek elfogadásáról (mindegyikről) a parlament dönt, az új dán állampolgárok névsorát évente kétszer törvényben hirdetik ki. És van a dán országgyűlésnek egy másik beavatkozási lehetősége is: pár hete volt sajtóhír, hogy az egyik parlamenti bizottság személyesen kívánt meghallgatni néhány, a vizsgát már sikeresen abszolvált jelentkezőt bizonyos, az említett dán értékek szempontjából problémás Facebook-kommentekkel és lájkokkal kapcsolatban. Igaz, ebből politikai vita lett, nem minden párt értett vele egyet. Abban viszont teljesnek tűnik a konszenzus, hogy a törvényhozásnak szoros kontroll alatt kell tartania a bevándorlást, és állampolgárságot csak az kaphat, akiről bizonyítható, hogy minden szempontból érdemes, beilleszkedni képes tagja lesz a dán társadalomnak.
