Amikor megszülettem, 1972-ben Európa megint, vagy még mindig a diktátorok kontinense volt. A keleti blokk országain kívül Spanyol- és Görögország, továbbá Portugália is az önkény éveit nyögte – Franco tábornok és az „ezredesek” révén, s bár ekkor a portugál Salazar már két éve halott, utóda Marcello Caetano igazából semmit sem változtatott a berendezkedésen, ahogy fogalmazott: „a stílus más, a lényeg változatlan”. Ahogy olvasom, akkoriban mintegy 289 millió kontinenstársam élt demokráciában, szemben a 389 millióval, aki totalitárius rendszerben tengette mindennapjait. Én is egy voltam közülük. Persze sok időnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy ráébredjek, miben is élek, mit jelent valójában az a „normalitás”, ami körülvesz, és amit a gyerekkor von be csalóka aranyfénnyel. De a diktatúra tapasztalata belém ivódott, ahogy a szabadság utáni sóvárgás is, persze mindez kimondható szavak nélkül, némán.
Mikor kezdtem álmodozni Európáról? Sokáig csak földrajzilag létezett, egy nagyobb folt a világtérképen, amelyben megtanultuk elhelyezni magunkat. (A jó jegyekért Romániára mutattunk hazaként, de Magyarországra gondoltunk.) A másik, sokkal fontosabb Európáról, az értékek és az oly fontos eszmék hordozójáról, csak áttételesen beszéltek: amikor a kommunizmus ellenségeit ecsetelték kellő eréllyel. Innen tudtuk, hogy ez csak jó lehet nekünk. Az egységen, a közös akaraton alapuló kontinens gondolatát viszont, ha netán hallunk is erről az órákon, még felfogni sem tudtuk volna. Mentségünkre legyen szólva, hogy a boldogabbik, nyugati fertályon is kevesen voltak még akkor, akik az Európai Gazdasági Közösségbe belelátták a leendő Uniót. Persze megszállottak és tisztán látók (néha e kettő nagyon közel esik egymáshoz) már korábban is akadtak. Ezt írta Márai Sándor egy 1936-os útirajzában: „Harminc állam él egymás mellett és egymás ellen e földrészen, vámhatárokkal, ellenséges meggyőződésekkel, elzárkózva és titokzatos idegenkedéssel, (…) e harminc államból, e kétféle Európából valamilyen megegyezéssel (…) egységes Európát kell teremteni, mert máskülönben elpusztul.” Ma nehezen hinne a szemének. Már csak azért is, mert egy későbbi, 1947-es útirajzban, az Európa elrablásában világosan látja, hogy a két világháború „szétfoszlatta az európaiság, az európai humanizmus fenntarthatóságába és megőrizhetőségébe vetett illúziókat”, ahogy azt Fried István írja a mű kapcsán.
Jómagam is könyvekből, a hátrahagyott, elszórt nyomok révén kerültem közelebb Márai Európájához, még ha ez olykor kalandregényekben, krimikben nyilvánult meg és nem csupán veretes szépirodalmi művekben. És bár háborúztak, nyomorgatták egymást a szemben álló felek épp eleget ezeken az oldalakon, azért elég határozottan kirajzolódott bennük az az értékháló is, amely a leendő közösséget egy napon majd megtarthatja. De az ábrándok egy centivel sem vittek közelebb ehhez az Európához: halvány visszfény volt ez egy barlang falán.
Ezért is volt megmosolyogtató, amikor a csoda után (én mindmáig csodának látom a vasfüggöny lehullásához és a berlini fal leomlásához vezető eseményeket), a kilencvenes években olyan rátarti meggyőződéssel mondogatták sokan, hogy mi sem természetesebb, hogy egy napon az Európai Unió tagjai leszünk, hiszen mi mindig is Európához tartoztunk. Csak épp azt nem tették hozzá, hogy pusztán földrajzi értelemben. Viszont az EU kapcsán sosem ez volt a legfontosabb. Ez kábé olyan lenne, mintha a londoni Reform Klub kapcsán csak azt tartanánk érdemesnek megjegyezni, hogy saroképület a székhelye, és nem azt, hogy hosszú ideig a progresszív gondolkodás bástyája volt. Csakhogy mi nem földrajzi értelemben szerettünk volna visszatérni oda, ahol mindig is voltunk, hanem a vágyott klub értékrendje miatt, amit persze sokan pusztán életszínvonalként emlegettek, aprópénzre váltva ezzel az Unió szellemiségét. Viszont a kommunizmus évtizedei, majd az azt követő pár esztendő zűrzavaros vadkapitalizmusa pont azokat a képességeinket kezdték ki, amelyek ezeket az értékeket (például a vélemények pluralizmusa szemben a sajátunk diktatúrájával) élővé tudták volna tenni, és így fenntartani. Maradt helyette a parttalan sóvárgás. Mint amikor mindent megadnánk a romantikus szőlőbirtokért, de már fogalmunk sincs, hogy miként készül a bor.
Emlékszem, volt egy időszak, valamikor a 2000-es évek elején, amikor pár pillanatig úgy tűnt, hogy Magyarország igen, Románia és Bulgária viszont nem lehet az EU tagja. Peremországok, a felzárkózás reménye nélkül, mondogatták a pesszimisták, akik valamiért mindig realistábbnak tűnnek a mindenen ujjongó derűlátóknál. Akkoriban úgy éreztem, hogy ez lenne aztán az igazi Trianon: erdélyiként egy másik függöny (ennek vajon milyen lett volna az anyaga, alumínium?) mögé szorulni, és onnan nézni a határok nélküli, egyre jobban összekovácsolódó Európát. Kései elégtétel (lám, mégiscsak tud ilyet a történelem), hogy január elsejétől Románia végre a schengeni övezet része lesz, és így légiessé válik az a határ, amely hol félelemmel, hol reménnyel töltött el, ahol olykor másfél napot is álltunk sorba 1990-ben, ahol annyit bosszankodtunk a vámosok tökölődése miatt még a legutóbbi időkben is, és amelyen áthajtva egy kicsit mindig fellélegeztem, mert tudtam, hogy onnan mindig valami más kezdődik. Az, hogy ez olyanná válhat, mint a hegyeshalmi megálló, ami ma már tényleg csak egy megálló vonattal Bécs és Győr között, autóval pedig csupán néhány üres bódé az út szélén, életem újabb csodája.
Az elmúlt húsz év egyik nagy alapélménye Európával kapcsolatban az, amit Timothy Garton Ash angol történész és hamisítatlan európai polgár úgy fogalmazott meg Európa című könyvében, hogy „otthon lenni külföldön”. Vagy ahogy mi mondanánk drámaibban: otthon lenni idegenben. És ez nem azt jelenti, hogy a korábban említett déli diktatúrák mára közkedvelt turistaparadicsomokká szelídültek, hanem azt, hogy némi kalandvággyal és kíváncsisággal bárhol a kontinensen élhetjük hosszabb-rövidebb ideig azt az életet, amiről például Thomas Mann vagy Konrád György olyan sokat tudott. És most semmi fennköltre nem gondolok, hanem pusztán az otthonosság nyugalmára és magabiztosságára, a közös értékrend megélésére.
Ash meglátása szerint a mai Európában már rég nem Kelet és Nyugat között húzódik az igazi határ, a nacionalisták vagy a liberálisok, a tudomány tagadói vagy a felvilágosodás modern hívei között. Az „európai társadalmakat átszövő egyik mély szakadék nagyjából egybeesik az egynél több nyelvet beszélő és az azt nem beszélő felek közötti szakadékkal. Az előbbiek valószínűleg egyetemre jártak, nagyvárosokban vagy virágzó városokban éltek, a kontinensen utazgattak, boldogan társalogva egy másik nyelven, az utóbbiak nem.” Az egynyelvűség kalodája kötheti össze a brexitre szavazókat, a német vagy lengyel populista kalandorokat és a zárványban élő, de „Brüsszelt” mélyen megvető magyarokat. Azt gyűlölik, amit nem ismerhetnek meg személyes tapasztalatok révén. A tőlük egyre távolodó Európát.
Bécs, ahol már lassan négy éve élek, kivételesen jó helye az Ash által említett otthonosság megélésének, aminek semmi köze az Osztrák–Magyar Monarchia iránti esetleges nosztalgiához. Nem így, régi „rokonként” hanem európaiként tartozunk össze. Bécs ugyanis már nem birodalmi székhely, nem a hatalom egykori központja, de nem is az a város, ahol a helyi nácik fáklyás felvonulást szerveztek Adolf Hitler köszöntésére, bár akkor (március 12-én) még csak három vonattal érkezett német katonával kellett beérniük, ahogy erről maró módon számol be Éric Vuillard emlékezetes esszéregényében (Napirend). Levetkőzte régi reflexeit és sokszínű európai nagyvárossá vált, amely nyugodtságában őrzi egykori erejét. Kellettek ehhez a korábbi poklok is, mint az Anschluss, amely tapasztalásokat Ash az emlékezet motorjának nevez, mert ezek voltak azon folyamatok mozgatórugói, amelyek a ’45 utáni és mai Európát alakították ilyenné. Persze itt is dolgoznak a mélyben olyan ismerős frusztrációk (emlékszem az oltásellenesek hangos felvonulására; olykor itt is tapintható az Osztrák Szabadságpárt előretörése), mint az EU más fővárosaiban, de a mindennapjai akár amolyan csattanó nélküli reklámok is lehetnének az élhető európaisághoz.
Akár régi, rossz reflexeket is előhozhatna belőlem ez a helyzet, hiszen amikor utoljára kerültem nyelvi kisebbségbe, akkor mindent elkövettek az asszimiláció érdekében. De Bécs nem akarja, hogy osztrák legyek. Tudja, hogy az új Európa lényege a különféle identitások kibontakoztatása, esetleg bővítése, de semmi esetre sem a csonkítása. Jól boldogulok az angolommal, nem csupán a boltokban, de kutyasétáltatás közben is, mert az anyám korabeli nénik zöme is beszéli a nyelvet. Közben pedig, amolyan gesztusként, én is próbálkozom a némettel. Már nem esik nehezemre az osztrákoknak drukkolni hokiban, fociban vagy csak abban, ahogy az életüket formálják. És ettől nem vagyok kevésbé magyar vagy erdélyi.
Igazából mindenkinek, aki idegenkedik „Brüsszel” mesterkedéseitől és „diktátumaitól”, mint egy gyógyszert, felírnám az egyhavi bécsi tartózkodást. Szívja be ezt a szinte már álmos nyugalmat, jegyezze fel, hogy hány nyelv üti meg a fülét a villamoson, érintse meg az a nagyvonalúság, amely mindig az igazi szabadság fokmérője. Lássa a saját szemével annak eredményét, ahová az 1957-es római szerződéstől eljutottunk. Közben teremtettünk új poklokat is (Jugoszlávia szétesése, ukrajnai háború), de a lényeg és a stílus ugyanúgy változatlan: ez az az egységesülő Európa, amelyben Márai is úgy bízott még a legnagyobb kiábrándultságában is. Persze érteni vélem Václav Havel egykori figyelmeztetését, hogy ez az EU inkább a fejhez, semmint a szívhez szól. Még – teszem hozzá gyorsan. Mert én már látom azt a generációt, amelyiknek nem kell ilyen sok kitérőt megtennie, olyan sok zsákutcába befarolnia, hogy született európai legyen, a hozzá tartozó természetes büszkeség érzetével. Akikről lepereg mindenféle riogatás, mert végképp megérkeztek.
