- Budapesten kórházat fejleszt, Csádban pacemakert ültet be – Interjú Toldy-Schedel Emillel

Expedíciós raktárnak tűnik ez a helyiség, nem kórházigazgatói irodának. Mindig szállítódobozok, eszközök sokaság között dolgozik?

Hajnalban érkeztünk kollégáimmal Csádból. Ha véletlenül felbukkan egy afrikai tücsök, meg ne ijedjen, a felszerelést tartalmazó dobozokkal valamennyit hazahozhattunk. A repülőtéren néhányan már előbújtak, okoztak is némi riadalmat.

Mit csinált ott egy magyar egyházi kórházvezető?

Egészségügyi missziót. Körülbelül két évvel ezelőtt gondoltuk végig, hogy szükség volna egy olyan gyorsan reagáló, egészségügyi szakemberekből álló csoportra, amelynek tagjai például földrengés, háború vagy egyéb krízisek áldozatainak ellátásában segíthetnének. És most nem azokról beszélek, akiknek négy öt órán belül a helyszínre kell érkezniük, mert értenek a romok alatti kutatáshoz, vagy a kutyás mentéshez, hanem akik három-négy nappal az esemény után, akár spártai körülmények között is, képesek két-három hónapig egészségügyi ellátást nyújtani. Ilyen medikai tudásunk, képességünk nem nagyon van, mi itt a munkatársaimmal erre kialakítottunk egy saját képzési rendszert. Akik ebben részt vettek – doktorok, nővérek – ma már alkalmasak arra, hogy kritikus körülmények között is dolgozzanak. Most éppen Csádban voltunk, de ha Nyíregyháza mellett, vagy Kárpátalján van baj, akkor oda megyünk. Az orvosmisszió alapítói és egyben oktatói résztvevőként és szervezőként már az elmúlt években is több alkalommal dolgoztak hasonló területeken. Farkas Balázs doktor alapítványa segítségével Kenyában és Ugandában dolgozott, Tóth Judit kolléganőnk az elmúlt két hónap csádi misszióját vezette, de korábban már járt a cunami sújtotta Indonéziában és Srí Lankán, földrengéseket követően pedig Haitin és Törökországban. Lakatos Botond doktor, aki Magyarországon a trópusi betegségek egyik szakértője, afrikai és dél-amerikai területeken, s jómagam amellett, hogy a gyors reagálású orvoscsoport szervezéséért felelek, egyéb afrikai missziók mellett már korábban is számos alkalommal végeztem orvosi feladatokat a délszláv háborúban, valamint Tikiletisben egy lepratelepen, de voltam menekülttábor-vezető Szudánban.

Csádban mi volt a feladat?

Főként szudáni menekült sérülteket láttunk el, zömében súlyos traumákat átélt nőket és gyerekeket. A 15 éven felüli férfiak már nemigen jutnak át a határon. Csádban egy tizenpármilliónyi saját lakos mellett van tízmillió fölötti menekült. Az embereknek valamivel több mint egy dollárból kell megélniük naponta. Egészségügyi ellátást a központi állami, és egy kisebb másik kórházban lehet elérni, ez a kettő az, ami nagyjából valamilyen ellátást nyújt. Mi menekülttáborokban dolgoztunk, olyan emberekkel, akik túlélték a határátkelést. Mindenféle sérülésük van. Fertőző betegségek, például malária és egyéb hasmenéses járványok is tizedelik őket.

Milyen nyelven, hogyan beszéltek velük?

Rettentő sok közvetítőre van szükség. Ez sokszor úgy történik, hogy mi angolul elmondjuk, ezt lefordítják franciára, a franciáról arabra, és az alapján próbálja a helyi tolmács az ottani nyelvjárásban elmondani. Éppen ezért a terápiaválasztásban leginkább arra hagyatkozhatunk, amit látunk, tapintunk. A kórházi ellátás fizetős, öt napi kezelésért tíz dollárnak megfelelő összeget számítanak fel. Amikor nekünk centrálvénákat kellett behelyezni, vagy az intenzív osztályon el kellett látni a betegeket, összeírták a helyi erők, hogy mit kell megvenni. Aztán kimentek a kórház elé, ahol kicsi kordékon üzemelő gyógyszertárakból összeszedték, ami kellett. A nem steril eszközök olcsóbbak, a sterilekért többet kell fizetni. Aki túléli Csádban az ötéves életkort, és nem hal meg gyermekkori betegségekben, az ott még könnyen meghalhat egy magas vérnyomás- vagy cukorbetegség következtében. Ugyanis az emberek nemigen jutnak hozzá az ilyen betegségeket könnyen kordába tartó, de folyamatos alkalmazást kívánó szerekhez. Nagyon sok a stroke, a tüdőembólia, a korai kezeletlen szívizombetegség. Ugyan vannak modern CT, MR gépeik, ezeket ajándékba vitték oda nagy szervezetek, ám az a technikus, aki ezeket a gépeket képes lenne működtetni, már nem megy oda, mert fél. Nélkülük pedig ezek az eszközök két-három hónap után leállnak. Azt láttuk, hogy már az is óriási segítség lenne, ha valaki odaküldene technikusokat, akik képesek lennének megjavítani az elromlott készülékeket.

Gyakran jár arra felé?

Azzal a speciális orvoscsoporttal, amelyikről beszéltem, már kétszer jártunk Csádban. Most hatan voltunk ott és a csádiak kérésére sürgősségi ellátást, triázsolást oktattunk. Amikor ugyanis egyszerre több száz menekült érkezik oda, sokat segít, ha tudják, hogyan kell a sérüléseik alapján sorolni, hogy hatékonyan és gyorsan tudjanak dolgozni. Ennek volt egy oktatási része, majd utána közösen élőben gyakoroltuk. Oktatunk újraélesztést is. Ugyan vannak defibrillátoraik, de mint a tüzes-gyíktól, úgy félnek tőle, mert szikrázik, illetve ráz. Megmutattuk az eszköz biztonságos használatát. Afrikának azon a részén nagyon sok az égési sérült gyerek; az ő ellátásukhoz is kértek segítséget. Az emberek nejlonruhában, szabad tűz mellett próbálják túlélni az éjszakákat. Könnyen meggyullad a ruházatuk, főként a gyerekek veszélyeztetettek. A gyermekégés ellátása időablakos, azaz bizonyos időn belül el kell végezni bizonyos feladatokat. Ha ezt valaki túléli, utána még több plasztikai műtétre és rehabilitációra is szüksége van, amihez ott nem értenek. A magyar egyházi kórházakban, például a Bethesda Gyermekkórházban foglalkoznak ezzel, ám az égett gyermekek ellátásának tudástranszferét még nem tudjuk, hogyan fogjuk megvalósítani. Egy másik fontos terület a kardiológia, amelyben látható volt a szaktudás hiánya.

Kardiológus, vette hasznát e tudásának?

Igen, három pacemakert ültettünk be kollégáimmal. Azért csak ennyit, mert többet nem vittünk magunkkal. Invazív kardiológusként ebben a műtéti eljárásban van gyakorlatom. Ott, ha valakinek például pacemaker-beültetésre van szüksége, el kell szállítaniuk repülővel Marokkóba, Dél-Afrikába, vagy Törökországba, hogy megkaphassa ezt az eszközt. Ez a gyakorlat sokszoros költséget jelent ahhoz képest, mintha a helyszínen megtörténne a beavatkozás, és adott esetben az ottani fiatal orvosok végeznék el. Mivel meg is fogalmazták, hogy szeretnék elsajátítani a szívritmusszabályozó-beültetés gyakorlatát, mi megszerveztük. Az első pacemaker-beültetések Csádban meg is történtek. Hartyánszky Istvánnal, a Semmelweis Egyetem városmajori szívsebészeti professzorával kettesben végeztük el ezeket a műtéteket.

Miért csinálja? Messze van, veszélyes...

Nekem nagyon jó tanárom volt, Kozma Imre atya. Itt, a zugligeti templom környékén szedte össze a gyerekeket, és mindig azt mondta nekünk, hogy előbb tegyetek jót, aztán beszélhetünk majd a hitről. Vagy kétszázan voltunk mi, az ő hittanosai. Ez egy jó indulást jelentett az életben. Volt, hogy hátizsákjainkat telepakolta gyógyszerekkel, és mentünk Erdélybe. A gyerekeket nem annyira nézték át, s így inzulint és egyéb életmentő szereket tudtunk átvinni az ott élőknek. A mások segítése része lett az életünknek. Megtapasztalhattam, milyen fajtái vannak a nyomornak, a rászorultságnak. A doktorkodás is a romantikus segíteni akarással indul, sokunknál ez megmaradt.

Mihez kezd, amikor kilátástalansággal szembesül?

Nekünk az a feladatunk, hogy amit tudunk, azt oldjuk meg. Tíz évvel ezelőtt a Szent Ferenc Kórház is csak egy amolyan „kórház a város szélén” volt. A folyosó végén egy-egy vécé, egyik oldalt, másik oldalt, voltak nyolcágyas kórtermek és egy közel egyévnyi tartozásállomány. A végét járta az intézmény. Amikor elkezdtünk gondolkodni a tulajdonossal, az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregációval, hogy mit tegyünk, két dolgot javasoltam. Az egyik az, hogy legyen egy jó szülészet a holland születésházak mintájára. A másik az volt, hogy hozzunk létre egy jó rehabilitációt a szívelégtelen betegeknek. Azt mondták: rendben, de akkor te leszel az igazgató. Ettől kicsit meg is ijedtem. De ha most körbenézünk, elég szép intézmény lett mára. Két-háromágyas, fürdős szobáink vannak. Nyolc éve folyamatosan építkezünk, erős állami finanszírozással, Európai Uniós támogatásokból, és van egy nagyon-nagyon nagy forrás, az adományozás.

Kik adományoznak?

Az egész kórházfejlesztés indulása is rávilágít arra, hogy hogyan működünk. Behoztak hozzánk egy Észak-Európából származó asszonyt, aki itt volt egy rokonánál és elesett. Először egy nagyobb kórház traumatológiájára vitték, ahol nem tudta elmagyarázni, hogy azért nincs EU-kártyája, mert nagyon gazdag. Így miután ott nem boldogultak, a hosszú várakoztatás után a rokonai, akik itt laktak az utca másik oldalán, elhozták őt ide, hogy nézzük meg, mert fáj a csípője. Megröntgeneztük, el volt törve. Megszerveztük az operációt, és megkérdeztük, hogy mitől esett el. Elmondta, hogy ez néha előfordul vele. Megvizsgáltuk és kiderült, hogy időnként kihagy a szíve, szüksége lenne ritmusszabályozóra. Megkapta az eszközt, hazautazott, pár héttel később visszajött jött, jelezte, hogy bejönne egy beszélgetésre. Akkor még semmit nem tudtunk az anyagi helyzetéről, így amikor megkérdezte, hogyan tudna segíteni, azt mondtuk neki, amit mindenki másnak, hogy nekünk a háromezer forintos vérnyomásmérőtől kezdve minden jól jön, amit tudunk a betegeink kezelésében hasznosítani. Kiderült, ő százmillió forintra gondolt. Ez az a biztonsági tőke, amire a kórház fejlesztését alapoztuk. Most 150 ágy környékén vagyunk. Még szeretnénk egy CT-t , s így talán Magyarországon egyetlenként alkalmasak leszünk arra, hogy a szervátültetésre való felkészítéstől a műtét utáni rehabilitációig egy helyen tudjuk ellátni a betegeket. És megtanítsuk őket jó minőségben életben maradni.

Mindennek a költségeit miből tudják kigazdálkodni?

Az alapműködésünkből származó állami bevétel a kórház működésének nagyságrendileg 70 százalékát finanszírozza, ami a bérekre sem elég. Ez azért fontos, mert nekünk magunknak kell gondoskodnunk a likviditásunkról, mert a mi kórházunk esetében senki nem pótolja vissza a hiányzó pénzt. Koldulni kényszerülünk, magánszemélyek és a helyi önkormányzat támogatásából, pályázatokból tudjuk kiegészíteni a működési kiadásainkat. Olyan vállalkozási tevékenységeket is föl kell vállalnunk, amit más kórházak nem csinálnak. Van egy termékcsaládunk, amelybe például saját levendula-földünkből származó levendulából készítünk krémet. A termékeink egy webshopon keresztül is vásárolhatók. Térítés ellenében tűmentes oltást lehet kérni nálunk. Számos saját programot folytatunk, például cégeknek végzünk szűréseket. Az ebből származó bevételt is a betegek ellátásába forgatjuk vissza.