„Művészeti körökben évek óta itt-ott egy fiatal, gyerekleány nevét emlegették olyan beállításban, amely csak a nagyra hivatott, rendkívül tehetségeknek jár ki. Azok a nagynevű magyar művészek és művészeti szakértők pedig, akik az egyébként zárkózott életű fiatal teremtés képeit, rajzait megtekintették, ámulva álltak a különös rejtély előtt” – írta 1925. szeptember 13-i számában a Népszava annak kapcsán, hogy az akkor már tizenkilenc éves „gyerekleány” – a Képzőművészeti Főiskolán Réti István tanítványa – többedmagával az Ernst Múzeumban állított ki. Szemere Lenke kapcsán többek között Millet emlegette a Népszava kritikusa, a többi művészre – így Barcsay Jenőre és (Pais) Goebel Jenőre – végül csak egy mondat jutott: „Azokról, akik vele együtt állítottak ki – legközelebb!” E tárlat kapcsán persze sok lap tele volt Szemere Lenke méltatásával, aki az év tavaszán a Benczúr Társaság egymillió koronás díját is megkapta. Az 1935-ben megjelentetett Művészeti Lexikon már külön szócikket szentelt neki, beszámolva további tárlatokról és díjakról. „A német expresszionizmus hatása alatt fejlődött, nyomott hangulatú kompozíciói a szegények, koldusok, nyomorékok életét interpretálják, sötét színekben” – írta a lexikon, ami csak egy dolgot nem említett: Szemere Lenke 1930-ban Párizsba költözött.
A francia fővárosba ugyanabban az évben érkezett az erdélyi származású Kemény Zoltán (1907–1965) festőművész is. Vaszary János tanítványa új impulzusokat keresett – és már az év tavaszán Lenkére talált. Lenke divatrajzolóként kereste kenyerét, szerelmét is bevitte a divat világába: olyan lapok rajzolói lehettek, mint a Vogue vagy a Jardin de Modes. 1933-ban összeházasodtak, Lenke mint Kemény-Szemere Madeleine (1906–1993) folytatta a pályát. Rajzolói karrierjük meredeken ívelt felfelé, az 1938-ban alapított svájci magazin, az Annabelle is rájuk bízta a lap arculatának a kialakítását. De közben mindketten felhagytak a művészettel.
Mint az a Magyar Nemzeti Galéria Kettős horizont című tárlatának kurátora, Sodics Dominika művészettörténész tanulmányában olvasható: a festészettel való felhagyásuk csak részben tudható be a divatrajzolói sikereiknek, részükről ez ugyanennyire tekinthető művészeti állásfoglalásnak is. Kemény nem sokkal megismerkedésük után Lenkét arról győzködte, hogy „csak az idióták festenek”, és kijelentette: „nincs, ami szebb a fehér vászonnál”. Az absztrakt után érdeklődést mutató Vaszary-tanítvány ugyanis „arra a következtetésre juthatott, hogy a fehér vászonra redukált képpel a festészet lehetőségei lezárultak” – írja Sodics Dominika.
Éetük újabb fordulópontját a második világháború hozta. Mindketten zsidók voltak, a nácik elől Marseille-be menekültek, majd az Annabelle segítségével 1942-ben Svájcba emigráltak, ahol internálótáborba kerültek menekültként. Kemény Zoltán 1943-ban telepedhetett le Zürichben, Madeleine csak 1945-ben követhette őt. Közben családjaik legtöbb tagját meggyilkolták a haláltáborokban. Ez után már egymás között is csak franciául beszéltek.
A világháború idején – a kényszerűen külön töltött évek alatt – mindketten visszatértek a festészethez. A Magyar Nemzeti Galéria kabinetkiállítása arról tanúskodik: a művészeti tevékenységük felfüggesztése nem jelentette azt, hogy a művészetről való gondolkodással is felhagytak volna. Kemény a paródia eszközén keresztül talált vissza az alkotáshoz, kisajátításokat, poszt-képeket alkotott. Ilyen például a Madame Or nem szereti a báránysültet című, 1945-ös festménye, amelynek előképe egy XVI. hímzett kárpit részelete, amely Sába királynőjét ábrázolja. 1947-től 53-ig relief-kollázsokat készített alternatív anyagok – a jól karcolható pavatex, textil, homok, kötél, gipsz, szögek – felhasználásával, majd kizárólag fémmel dolgozott, ipari alkatrészeket hasznosítva újra. Absztrakt műveit – melyeket nem szobornak, hanem festményszobornak hívott – új naturalizmusként értelmezte, a természettudományos jelenségek „rejtett arcának” bemutatásaként. Relief-kollázsai, fémreliefjei gyorsan ismertté tették, 1964-ben a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját megkapta mint svájci alkotó. Ő az egyetlen magyar művész, aki ezt a díjat megkapta.
Kemény-Szemere Madeleine ott folytatta a festészetet, ahol félbehagyta, komor, archaikus, naiv figurái az ötvenes években váltak egyre absztraktabbá. Majd Kemény Zoltán 1965-ben bekövetkezett halála után férje hagyatékát rendszerezte. Negyven éve, 1984-ben jelentős mennyiségű alkotást adományozott a Szépművészeti Múzeumnak – műveiket egyébként olyan közgyűjtemények őrzik, mint a párizsi Musée national d’art vagy a londoni Tate. S bár azóta itthon több kiállításuk is volt, csak a Lajtán túl világhíresek.
Infó: Kemény Zoltán és Kemény-Szemere Madeleine. Kettős horizont. Művek az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményben, Magyar Nemzeti Galéria. A kiállítás kurátora: Sodics Dominika művészettörténész. A tárlat 2025. március 9-ig látogatható.
