- A barátság nyelvén - Németh Gáborral és Szilasi Lászlóval a feltámadásról

Biztos sokan nem emlékeznek vagy nem is ismerik a Kész az egész előzményeit. Voltaképp ki is az a Gabriely György és Poletti Lénárd?

Németh Gábor: 1995–96-ban a Magyar Napló című folyóirat egyik szerkesztője voltam, és Parti Nagy Lajos sorozata, a Se dobok, se trombiták után egy évre én kaptam meg tárcarovatot. Valami egészen mást akartam csinálni, ezért arra gondoltam, milyen érdekes lenne egy levélregény – ami azért nem jellemző műfaja a kortárs irodalomnak –, és ha már retró, akkor használjuk a talált kézirat toposzát. Tehát mint a prózarovat szerkesztője elkezdtem publikálni egy levélcsomagot, amelyet egy meg nem nevezett festő barátom talált Rómában egy bőröndben. A leveleket Gabriely György írta gyerekkori barátjának, Poletti Lénárdnak. És azt reméltem, hogy Szilasi Laci, aki akkor már Kanetti Norbert álnéven publikált prózákat a Jelenkorban, meg fogja hallani ezt a kancsal rímet, rájön, hogy ki lehet Gabriely György, és válaszolni fog. Hét levelet írtam válasz nélkül. Aztán személyesen találkoztunk Pécsett egy konferencián, ahol megkérdeztem tőle, hogy nem gyanús-e neki ez a pár levél, ő meg mosolygott, és mondta, hogy hát éppenséggel gyanús, de hát mi lett volna, ha mégse neki szólnak, és ő elkezd rájuk válaszolni. Erre azt feleltem, hogy teljesen igaza van, de az a helyzet, hogy neki szólnak. És akkor már elkezdett válaszolni. A mai olvasó számára talán még érdekes lehet, hogy ez valóságos postai levelezés volt, tehát a szövegek borítékban jöttek-mentek, és annak rendje és módja szerint valóban egymásra válaszoltak.

Megvannak még ezek a levelek?

Szilasi László: Gábor fiókjában. Én akkor még gőgös voltam, nem tettem el semmit. Nem akartam magamat adminisztrálni. Az eleje nehéz volt, de aztán a végén bepótoltam, így nagyjából egyforma lett a terjedelem. És hát teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezenközben az én barátom megtanított engem írni. Már ki volt találva az egész, nekem csak ki kellett töltenem az üres helyeket a logika szerint. Ez nekem nagyon sokat segített, bár ő ezt tagadni szokta, de hát akkor is ő csinált belőlem írót. Már szeretném letagadni a Jelenkorban megjelent írásokat, tekintsük azokat zsengéknek, de ezt örömmel beépítem az életműbe.

N. G.: Muszáj vele vitatkoznom egy kicsit, mert egyrészt szerintem a Kanetti-novellák nem érdemlik meg ezt a leminősítést, másrészt egy dolog bizonyosan az ő szövegeiből jött. Volt azokban valami heroikus szeretet, ami szerintem nagyon sokáig jellemző volt az írásaira. Az egyébként középszürke valóságot, ne kerteljünk, az életet valahogy izgalmasabbnak vagy érdekesebbnek mutatta, mint amilyen. És jó ötletnek tűnt úgy elképzelni egy ilyen barátságot, hogy ők ketten tulajdonképpen benne maradnak egyfajta kamaszos képzelgésben. Az a nyelv is, amit kitalálnak, teljesen anakronisztikus, mert a fikció szerint ugyan a harmincas évek közepén járunk, ők viszont inkább a XIX. század végének felhabosított, cizellált, túlfogalmazó, néha nagyon modoros nyelvén leveleznek. Egyszerűen azért, mert szeretnek így beszélni, ez a barátságuk nyelve. Ezért is gondolom, hogy az, amiről Szisi azt állítja, hogy készen kapta, azt éppen ő adta. A szövegek attitűdje szerintem a Kanetti-írások természetéből származott. Tehát hogy mindenféle rettenetes dolog történik velük, de valahogy mindig megpróbálják ezt a fehér oldalról nézni. Azt nem mondom, hogy félvállról venni, de mondjuk valamilyen módon szembemenni a sötét olvasatokkal.

Sz. L.: Valamikor Szegeden írtak egy szakdolgozatot arról, hogy a Csokonai Lili régi szavai a K betűig tartanak, mert akkor a történeti-etimológiai szótár a K betűnél tartott, így a későbbieket még nem ismerte a szerző. És ez is egy kicsit ilyen: örülök, igen, nagyon szép véleményem volt az életről akkoriban, de kellő megszorításokkal. Ez a levelezés azért konzerválta bennem ezt a dolgot valamennyire.

N. G.: Ez egy evangélium volt a jó hír értelmében.

Poletti esetén hogy lehetett belehelyezkedni a szerepbe? Honnan jött egyáltalán a figura ötlete?

Sz. L.: Nem tudom, hogy jutott már az eszembe, de egészen egyértelmű volt. Egy Nyugat-Európában iskolázott, fiatal patikus a békéscsabai G… nevű községben, aki annyira idióta, hogy a saját épülettömbjét körbejárva megy be a házában lévő patikába. Nem normális. Nagyon tudtam vele azonosulni. Eléggé ismerem a magyar vidéket, sajnos, és akkor valahogy olyan jó lett volna, hogyha nem olyan, amilyen. Ahogy a britek mondani szokták, nem az volt a cél, hogy legyen egy liget a városban, hanem hogy a város legyen kint az erdőben. És akkor valami ilyesmit akartam írni. Hogy a nyelv az olyan természetű a húszas-harmincas években, mint hogyha az előző évszázad végén járnánk, annak az az oka, hogy azzal tudtam dolgozni, ami megvolt. A polcomon lévő kritikai kiadások nagyon sokat foglalkoztak a tizenkilencedik század végével, és akkor onnan nyeltem le a stílust, ha jól emlékszem, elsősorban a mondatstruktúrákat, tehát nem a szavakra lőttem. Nagyon jó munka volt. És aztán szépen borítékba tenni, elmenni a postára, elküldeni. Tényleg öröm volt.

Ha már Csokonai Lili szóba került. Ez a könyv, illetve a korábbi levelek azért vastagon benne állnak az akkori irodalmi gondolkodásban, közhangulatban. Felmerül a gyanú: Gabriely és Poletti rokona-e a pályatársak által megalkotott Sárbogárdi Jolánnak (Parti Nagy Lajos), Csokonai Lilinek (Esterházy Péter), esetleg a korábbi Psychének (Weöres Sándor)?

Sz. L.: Nekem ezek nem jutottak eszembe akkor. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyunk, és mi vagyunk a legeslegjobbak. Marha egyedit talált ki ez az én barátom, én meg csendben úszom a farvizén.

N. G.: Őszintén szólva nekem se, legalábbis nem úgy emlékszem, hogy átgondolt lett volna a viszonyom ehhez. Az alakokba bújás, a pastiche, az idézetek, a textuális játékok vagy intertex­tusok nyilván erősen benne voltak a levegőben, de speciel ez nem volt tudatos. Illetve hát ugye ez annyiban nem igaz, hogy azért a szövegben van egy utalás Sárbogárdira amiatt, mert Parti Nagy hűlt helyén jelentünk meg. Ő kitalált egy Narboia ibocis nevű virágot, és Gabriely mint amatőr lepkegyűjtő ennek a növénynek feltételezett színét kölcsönbe adja egy éjszakai lepkének, a Smerinthus ocellata sarbogardiinak. Így maga a Sárbogárdi név szerepel a könyvben, a szöveg tud erről a hagyományról, de ez inkább játékos tisztelgés volt. A lepkevadászatnak meg kifejezetten Tolnai Ottóhoz van köze, aki akkoriban a József Attila Kör egyik táborában hosszan beszélt A lepkészet története Magyarországon című könyvről, aminek a hatására én később írtam egy forgatókönyvet is egy valóságosan létezett lepkegyűjtőről.

És miért húzódott eddig a Kész regény új kiadása? Vagy miért érezték, hogy most mondjuk időszerű lenne ennek a folytatása?

Sz. L.: Megfogadtuk, hogy lesz folytatása, de nem lehetett hamarabb megtenni. Annyira büszke vagyok meg szégyellem is, hogy ezt már harminc éve írtuk. Már vannak emberek, akik ennyi idősek. Engem az mozgatott, hogy ne hagyjuk már így itt, felében-harmadában. Darvasi László olyan szépen tud arról beszélni, hogy az ember az olyan fajzat, hogy elkezd valamit, aztán nem fejezi be, és én valahogy nem akartam ennek a fontos tézisnek engedni. Ez az egyik. A másik meg, hogy nagyon kíváncsi voltam arra – és akkor ehhez azért valamennyire csak meg kell öregedni –, milyen leszel vénségedben. Vajon akkor is olyan vidám leszek-e, milyen irányúak a változások stb. És ezért aztán ennél hamarabb nem lehetett megcsinálni. Noha én Gábort gyakran piszkáltam ezzel, és neki tíz éve már megvolt az egész szövegének az eleje, mégis most jött csak el az ideje.

N. G.: Fölmerült, hogy értelme volna kiadni, mert elég kis példányszámban jelent meg, és akkor nagyon gyorsan eltűnt a boltokból. Viszont azt gondoltuk, hogy méltatlan lenne a dologhoz, mármint a dolog öröméhez, hogy egyszerűen csak mementó legyen. Felmerült, hogy „találjunk” még szövegeket. De valahogy a dolog logikájából a levelezés szimpla folytatása nem következett. Egyrészt azért ott volt egy megugrandó akadály, hogy az első kötetnek van egy olyan olvasata, amely szerint mindketten meghaltak. Poletti megfejti a történetet, aztán van egy vészjósló rész, ami arra utal, hogy gyilkosok kopognak az ajtaján. Ezért a levelezés valahogy nem volt folytatható, így végül a naplószerű szöveg mellett döntöttünk. Amikor ez megszületett, akkor Szisi rendesen megcsinálta gyorsan a sajátját, én meg valamiért nem tudtam. Viszonylag korán megvolt, hogy Gabriely hol és körülbelül milyen életkörülmények között van, de valahogy a szöveggel nem bírtam, nem tudtam hozzá visszatalálni, de idén januárban meg valahogy áttört az egész.

A kopogás már előre is vetíti a könyv második felét, hiszen Poletti leginkább az ’56 utáni Magyarország helyzetével foglalkozik. Még átjárókat is találhatunk az első Szilasi-regényhez, a Szentek hárfája című könyvhöz, ami szintén erről a környékről szól. Gabriely pedig közvetlenül a világháború után bukkan fel, tehát kicsit közelebb áll a kiinduló történethez. A bensőséges baráti levelezésnek hirtelen lesz egy tág történelmi kontextusa. Hiányérzetük volt ebből a szempontból?

Sz. L.: Ezek emlékiratok ugyan, de szerintem továbbra is egymáshoz írnak, hiszen Poletti elsődleges olvasója mégiscsak Gabriely, tehát ez a bensőséges viszony megmarad. Éppen az a fiktív ihletőerő, hogy a másikhoz beszélünk. Az enyém valamivel konvencionálisabb, mert tényleg elmond egy egész életet. Gábor története pedig nagyjából egy hónap, amikor nincsen öntudata. A műfaji különbség is érthetővé teszi a változást, ami egy életben bekövetkezik. Én írtam már ilyen önéletrajzi könyvet, és hát ott is volt egy-két figura, akit elképzeltem magamnak, csak itt éppen Gabriely a neve. Az első regényemből valóban idéztem néhány dolgot. Valahogy van az a mód, ahogy emlékezünk meg van a fiktív emlékezés, és nem akartam, hogy azok ellentétben legyenek egymással. És akkor megpróbáltam kicsit összefésülni az első regényembeli Ladik István rendőrnyomozóval ezt a gondot. Nem olyan nagy jelentőségű ez az első könyvem, nekem mégis jó érzés volt ez, de nem tudom, hogy mennyire képesek majd az olvasók is oda fésülni, ahova az utalások utalnak.

N. G.: Gabriely a folytatásban – legalábbis a szöveg állítása szerint – elveszítette az emlékezetét, és próbál valamennyit visszakaparni belőle. Úgy tekint magára, mint egy idegenre, ki kell nyomoznia, hogy ki is lehetett ez a tweedzakós alak. Ezért kezdetben egy sokkal kopárabb nyelvet használ, és van egy pont, amikor azt érzi, hogy ő tulajdonképpen beszél valakihez, csak nem tudja, hogy kihez. Nincs magára zárva, a napló, amit ír, valakinek szól, de nem ötlik fel, hogy kinek. Reményeim szerint az egy érdekes dolog, hogy tulajdonképpen a tudat mélyéről feltörő modor, az írói stílus hozza elő, hogy ki az, akihez igazából beszél. A beszélt vagy az írott nyelv stilémái egy másik emberre mutatnak, és egyszer csak hirtelen visszajön minden. A nyelv hozza vissza azt, hogy ő ki volt valaha.

A nyelv, az írás és az elbeszélő problematikája már a levelezést is végigkíséri. Érdekes, hogy közben megváltozott a szövegek kontextusa is a manapság egyre népszerűbb önéletírás és autofikció műfaja miatt, gondoljunk csak Karl Ove Knausgårdra vagy a Nobel-díjas Annie Ernoux-ra. Más műveikben önök is foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel. Érdemes efelől közelíteni az olvasóknak?

Sz. L.: Nyilván mindenki úgy olvassa, ahogy akarja, minden olvasónak örülök. De én ezt semmiképpen nem szorgalmaznám, mert a divatos értelmezői fogalmak gyakran elnyomják a többit egy kicsit. A Harcommal én például inkább egy megroggyant IKEA bútort támasztok ki. Kreatív írást is tanítok, és éppen Orhan Pamuk A naiv és szentimentális regényíró című könyvét olvassuk. Az a benyomás, hogy nem tudod magad kireflektálni abból, hogy a regény egyfelől egy kitalált szöveg, másfelől meg amikor a szerző megy az utcán, mégis újra meg újra megkérdezik tőle, hogy „Pamuk úr, hát neked tényleg ennyire érdekes az életed?” Ez szerintem az irodalomnak alapvető tulajdonsága, hogy önéletrajz, de ugyanakkor szörnyen kitalált is.

N. G.: Az irodalomról való beszédnek szerintem is szokása, hogy beleszeret valamibe, és akkor az a fogalom, esetünkben az autofikció, túlnyeri magát. Aztán mindig jön egy reakció, ami erre például idegesen azt mondja, hogy hagyjuk már ezt, hát mi nem önéletírás, a lényegét tekintve? Ami nekem most igazából érdekesebb, az Ungváry Rudolf magányos harca azért, hogy mozgásba hozza a „nem fikciós realizmus” kategóriáját. Nagyon érdekes az a tapasztalat, hogy az ilyen virtigli, semmiből kitalált történetek azok túl könnyűnek találtatnak sokszor, és ez ellen a túlzott könnyűség ellen egyik módszer az lenne, hogy akkor valaki a saját életét úgy fikcionalizálja, hogy az hitelesebb, tehát komolyabb lenne attól, hogy „valóságosabb”, nem ő találta ki, hanem úgynevezett tényeken alapszik. De Ungváry nem az önéletírásról és nem is az úgynevezett autofikcióról beszél, sőt, iszonyatosan ingerült is tud lenni ettől a fogalomtól, ha mondjuk valaki az ő szövegei kapcsán emlegeti, hanem inkább a nem fikciós realizmus fogalmát javasolja, amit szépirodalomként megkülönböztetne a dokumentarizmustól, és a realizmus ugyanolyan fontos jellemzője, mint az, hogy nem fikció. Tehát ez a mániákus ragaszkodás a kinyomozható tényeknek a használatához, vagy az ahhoz kötődő gondolkodáshoz, ami egyébként a saját szövegeiben is tetten érhető, az talán érdekesebb vagy termékenyebb.

Horatius idézete („Non omnis moriar” – ’Nem halok meg egészen’) Hamlet szellemeként kísért a szövegben. Miért éppen erre esett a választásuk?

N. G.: Az első részben Gabrielynek van egy misztikus élménye, az eső egy kőbe vésett, sárral lepett feliratból éppen ezeket a betűket mossa ki. Poletti megpróbálja racionalizálni, hogy hogyan lehet egy egyszerű kémiai trükkel szándékosan előállítani ezt a helyzetet. A regény elbizonytalanít abban a tekintetben, hogy ezek a szereplők meghaltak-e, vagy nem, így lett egy nyilván egy másik, konkrét használati értéke ennek az idézetnek. Aztán ezt a kérdést egyértelműen megválaszolja a könyv második fele. A második résznek ez is a címe. Tulajdonképpen minden halálra, illetve minden halottra érvényes állításként tételeződik az a sejtés, hogy talán nem mindenestül tűnik el minden. És végül aztán mindkét emlék­iratban fölbukkan ez a motívum.

Sz. L.: Igen, például az az ötlet is, hogy a gyógyszerlabor fölött is megjelenik ez az idézet. Nagyon okos ember volt azért ez a Horatius. Egyfelől nagyon jó verseket írt, másfelől valahogy későbbre is meghatározta azt, mi a líra, tehát teljesen kiérdemelte a költészet alapítója szerepet. Én nagyon szeretem ezt, és volt a szövegeiben élet. Pompásan őrzi ezt a gondolat, hogy nem tudsz meghatni teljesen. Poletti éppen attól fél, hogy előbb vagy utóbb minden és mindenki eltűnik, de valahogy ez a Horatius nevű mintha ellensúlyozni tudná ezt.

N. G.: Meg egészen konkrét értelemben is. Van néhány szerző, akik ugyan már nem élnek, de bármikor hallom, hogy tetszőleges írásukat hogyan olvasnák föl. Mondjuk egy Esterházy-szöveget bármikor tudok úgy olvasni, hogy közben hallom Péter hangját. De nyilván Petrit és Kertészt is tudom hallgatni ilyen módon, tehát akiket többször hallottam felolvasni, azokat a puszta olvasás is életre kelti ilyen értelemben. Másrészt azoknál a korábbi életműveknél, amelyeknek kellő mélysége van ahhoz, hogy egy észjárásnak teret adjanak, ott valahogy azt érzem, hogy a szöveg a szerző túlvilága, a túlélése, tehát másképp, kevésbé tűnik el valaki, akit a szövegei megőriznek. Lehet, hogy túl naiv elgondolás, de valahogy mindig azt érzem, hogy ők tulajdonképpen vannak. Amikor Márai-naplót olvasol, akkor Márai „hiába” lőtte magát fejbe, ott mégiscsak egy eleven lény beszél, eleven mondatokban.
A naplói és levelei egy nagyon is eleven pofát mutatnak, és hogy ebben a szoros értelemben, a szövegnek, az előállításának, az írásának is van egy ilyen reménykeltő jellege, abból az olvasói a tapasztalatból, hogy mintha a szövegükben feltámadnának ezek a halottak. Érzékelek valakit, aki már egyébként nincs.

Gabriely és Poletti levelezéséből pedig épp az derülhet ki, hogy egymás életének a függvényei, egymásban élnek tovább, egy ember mellett vagy mögött egy másik, egy barát él…

Sz. L.: Van az a gyönyörű Montaigne-esszé a barátságról, és a barátság valahogy tényleg olyan. Mi azért nem találkozunk olyan gyakran Gáborral, de én az életemet valahogy mégiscsak neki élem. Tehát hogy úgy szeretnék élni, hogy ő ne találjon benne hibát, vagy hogy gyönyörködjön benne. Én tulajdonképpen csak megdupláztam magamat Gáborban. Vagy hát főleg a Gabrielyben.