„A termelékenység nem minden, de hosszú távon csaknem minden.”
(Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász)
A világpolitikai ágyúdörgések közepette alig-alig hallatszott a kínai kereskedelmi minisztérium és a már távozóban lévő Biden-kormányzat szópárbaja néhány héttel ezelőtt. Vagy két tucat félvezetőgyártó-berendezés Kínába irányuló kivitelét állította le az illetékes amerikai minisztérium, amivel számos kínai céget foszthat meg az amerikai technológiától. Miként a brüsszeli European Business Review beszámolt róla, a lelépő demokrata kormányzat célja az új tilalmakkal az, hogy lassítsa a mesterséges intelligencia (MI) pekingi fejlesztését és nehezítse a félvezetők gyártásával foglalkozó iparágak további felfutását kínai földön. A megfontolások hátterében – sőt, talán előterében is – az a jól megalapozott feltételezés húzódik meg, hogy a szóban forgó technológiai újítások végül katonai célokra is felhasználhatók, ami teljesen megfelel Hszi Csin-ping kínai elnök ama elgondolásának, hogy hazáját technológiai szuperhatalommá léptesse elő.
Peking – ahogy „illik” – nem késett a válasszal, amelyben azzal vádolta meg Washingtont, hogy „visszaél” az exporttilalommal, és „jelentősen fenyegeti” a globális ipari- és ellátóláncokat; a távol-keleti óriás a nyomaték kedvéért hamarosan közölte, hogy leállítja a stratégiai fontosságú gallium, germánium, antimon és egyéb „szuper-kemény” anyagok Amerikába irányuló kivitelét, mert ezek katonai célokra is felhasználhatók. A technológiai csúcsok meghódításért folyó versenyfutásban már legalább kétszer volt példa ilyen kölcsönös tiltásokra, de korábban a kínai cégek esetenként kérhették, hogy enyhítsék vagy éppen oldják fel a kiviteli tilalmat. Ez a „kiskapu” most bezárulni látszik, s a vita érzékletesen illusztrálja, hogy a két technológiai óriás között éleződik a versengés.
A mesterséges intelligencia mágikus erejű csúcstechnológiai céllá emelkedett; a közelmúltban egy Rómában rendezett tanácskozáson Fabio Filocamo professzor és publicista Kína és az Egyesült Államok csillagászati összegeket felemésztő csúcstechnológiai versengését a Holdra szállás elsőbbségért az ötvenes-hatvanas évtizedben folytatott szovjet-amerikai vetélkedéshez hasonlította. A történelmi távlat mellé éppen csak odavillantandó a mai nemzetközi politikai háttér: Peking hangosan és olykor fenyegetőn kétségbe vonja Tajvan jogát önálló – nem kommunista-egypárti – politikájára, a lelépő demokratáknak pedig semmi okuk arra, hogy „udvaroljanak” a kínai vezetőknek, kivált Hszi elnöknek. Ha a hamarosan beköszönő új esztendőben durvul a hangnem, az már nem az ő gondjuk lesz.
Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a szuper-technológia minél átfogóbb birtokba vételéért ma Washington és Peking küzd, de hol a helye Európának, ha tetszik, az Európai Uniónak? A politikusok és elemzők bevett bölcsessége szerint a két óriás árnyékában Európa „versenyképességi válsággal” néz szembe, folyamatosan csökken részesedése a globális bruttó hazai termék, tehát a GDP előállításában, ráadásul az Unió szabályai, előírásai túl bonyolultak, s ettől nem elválaszthatóan akadoznak a beruházások. Ezeket a jelenségeket evidenciaként kezelik, noha igen eltérő hangsúlyokkal: ezért is váltott ki máig tartó tartó világvisszhangot Mario Draghi volt olasz kormányfő – 2011 és 2019 között az Európai Központi Bank elnöke – négyszáz oldalas jelentése, amelyben a hazája gazdasági stabilitását megszilárdító, tekintélyes politikus-bankár szinte megkondítja a vészharangot, mondván, hogy Európa megszűnik független szereplő lenni a világpolitikai nagyszínpadon, ha nem tud jelentékenyen javítani termelékenységén, mert csak így válhat csúcstechnológiai vezetővé és „bajnokká” az éghajlati felelősségvállalásban. Draghi meg is mondja, mi történik majd ebben az esetben: Európa arra fog kényszerülni, hogy visszametssze ambícióit.
A Draghi-féle borús jövőkép mögött furcsa paradoxon sejlik föl: a szorosabb integráció hívei szeretik dramatizálni az öreg kontinens lemaradását, ám meglehetősen ellentmondásos módon ugyanezt teszik azok, akik az Uniót inkább lazítanák, vagy éppen arra spekulálnak, hogy a közösség a nem túl távoli jövőben kimúlik, mint például a szupergazdag Elon Musk, Donlad Trump egyik első számú szövetségese. A Twitter bekebelezője – aki, ha igaz, szemet vetett a McDonald’sra is –, mai formájában legszívesebben elsüllyesztené az európai integrációt, ám „lelkesen” sírnak Európa lemaradásán azok is, akik amúgy előszeretettel vetnek gáncsot minden olyan próbálkozásnak, amely a nemzetek feletti – vagy szupranacionális – együttműködést újabb területekre terjesztené ki. És itt az említett ellentmondás: a Draghi-jelentés némely javaslatától jó pár politikusnak égnek áll a haja, így például a német pénzügyminiszter szinte egy perc alatt visszautasította, hogy a tagállamok szervezzék meg a „közös kölcsönzések”, tehát a „közös hitelfelvételek” rendszerét. Könnyű kitalálni, miért. Nemcsak égnek állhat a hajuk, hanem akár bele is őszülhetnek a szorosabb együttműködés ellenfelei abba a javaslatba, amely az európai kutatást és fejlesztést amerikai mintára szervezné át. Csakhogy könnyű volt 1958-ban Eisenhower elnöknek (1890-1969) megalapítania a Pentagon felügyelete álló szervezetet (Defense Advanced Research Project Agency – DARPA), hiszen egyetlen ország illetékes döntéshozóit kellett csupán meggyőzni előnyeiről, arról például, hogy az irányítók ne politikus-bürokraták, hanem tudósok, kutatók legyenek. De miként lehetne egy ilyen testületet életre hívni a 27 nemzetből álló európai közösségben?! A rövid válasz az, hogy „sehogy”, a hosszabb pedig valahogy úgy szólhat, hogy a szupranacionális összehangolásnak felsőbb osztályba kellene lépnie, ezt viszont többen élesen elleneznék, így például a versenyképesség fokozását szavakban lelkesen támogató, de a szuverenitás megnyirbálásától, mint a tűztől rettegő hivatalos magyar kormánypolitika is.
Mindamellett kár lenne tagadni, hogy a világgazdasági csúcsokon Európa kétségtelenül a kínai-amerikai páros mögött „botorkál”. Peking feldolgozóipari szuperhatalmi státuszának megszerzése – a Financial Times egyik szakírója szerint – ahhoz hasonlít, amiként jó száz éve az Egyesült Államok elhódította az elsőséget Angliától: huszonöt év alatt – 1995-től 2020-ig – Peking részesedése globális termelési javak (szakszerűbben a GDP) előállításában 5 százalékról a többszörösére emelkedett, s nagyságrendileg hasonlóan meredek felívelés tapasztalható a globális exportbeli részesedésben is (amit világszerte tapasztalhat az átlagember: kínai áruk itt, ott és mindenütt). Ám jól tesszük, ha az említett és letagadhatatlanul igaz adatok sorolása helyett figyelünk arra is, amit David Bach, az említett londoni napilap publicistája fogalmaz meg az európai „versenyképességi válságról”: a lesajnált Európa például messze felülmúlja a vetélytárs óriásokat abban, hogy a diákság mekkora része megy külföldre tanulni; Európában ez az arány 15 százalék, Amerikában 1, Kínában pedig 2 százalék. Méltánytalannak találja a szerző, hogy az elemzésekben ritkán esik szó a kisebb európai gazdaságok – Dánia, Finnország, Hollandia, vagy a nem EU-tag Svájc – sikereiről a tehetség-gondozásban, a határokon átnyúló életszervezésben (mobilitásban, ha így jobban tetszik). Mindennek hatása megmutatkozik abban, hogy két évtized alatt 60 százalékkal nőtt azon EU-polgárok száma, akik nem hazájukban dolgoznak; talán igaza lehet a szemleírónak abban, hogy a „globális EU-polgárok” számának növekedése további gazdasági sikerek felé vezethet. Ez az irányzat kézzelfogható a cégvezérek körében: Európa húsz legnagyobb vállalatából tíznek az élén olyan főnök áll, aki nem annak az országnak az állampolgára, ahol az adott cég székhelye van, s ez messze felülmúlja az amerikaiak 20 százalékos arányát, a zárt politikai rendszerű Kínában pedig egyetlen ilyen cégvezérről sem tudnak. Nem maradhat ki a fölsorolásból az sem, hogy az energetikai korszakváltásban élen jár az Európai Unió, a megújuló energiafajták már a teljes felhasználás 40 százalékát adják, míg Kínában ugyanez az arány 30, Amerikában 21 százalék.
Bár a mesterséges intelligencia műszaki-technológiai fejlesztésében a két óriás kétségkívül előzésben van, Európa befolyása az adatvédelem terén vitathatatlan; a londoni szakíró szerint a Föld teljes népességének háromnegyede e téren ma már a szigorú európai adatvédelmi előírásokat követi. Ettől persze igaz, hogy a világ tíz legnagyobb technológiai cége közül – a tőkeértéket tekintve – nyolc amerikai, élükön persze a Microsofttal és az Apple-lel, s bekerült a tíz óriás csoportjába a szaúdi(!) Aramco, valamint utolsó helyen egy tajvani cég. Európainak és szárazföldi kínainak híre-hamva sincs az első tíz között – egyelőre. A múlt azonban arra tanít, hogy a vén kontinens olykor képes (volt) meglepni vetélytársait: az egységes európai piac létrehozásával válaszolt 1986-ban az amerikaiak és japánok növekvő kihívásaira, a gondosan előkészített és azóta is rengeteg vitával kísért, de a világ vezető valutái között változatlan népszerűséget élvező euró megteremtése pedig a kilencvenes évtized végén segítette a kilábalást a pénzügyi válság(ok)ból és egyfajta rugalmasságról tanúskodott.
És most? Ha egy kitartó elemző belevetné magát a Draghi-jelentésbe és annak széles sodrású visszhangjába, valószínűleg azt találná, hogy a leggyakrabban előforduló kifejezések egyike az „összehangolás”. A kutatási-fejlesztési politikák egymáshoz közelítése, a kormányzati munka színvonalának emelése és egyszerűsítése a legfőbb célok közé tartozik, és itt érdemes egy pillanatra megállni: valóban van olyan biztos, Ursula von der Leyen új kabinetjében, aki a „gazdaságért, termelékenységért, a végrehajtásért és az egyszerűsítésért” felelős, a titulus hivatalos megjelölése szerint (a lett Valdis Dombrovskis – a szerk.). Draghi indítványát tehát meghallgatta a bizottsági elnök, igaz, a jelentés szerzője eredetileg alelnöki posztot szánt ennek a politikusnak. Hogy a Draghi-jelentés megannyi indítványa – köztük a 800 milliárdos tőkeinjekció, de milyen pénzből? –, vagy éppen az a javaslata, hogy az európai magáncégek költsenek jelentősen többet kutatásra és fejlesztésre, valóban segíteni fogja-e az Európai Uniót a nagy „innovációs ugrás” megtételében, az ma megjósolhatatlan. A Draghi-elgondolások élére az egységes európai tőkepiac létrehozása kívánkozik, amit azonban egyszerű kimondani, ám annál nehezebb megvalósítani; a többihez hasonlóan ez a Draghi-indítvány is a nemzetek feletti elem lendületes növelését célozza, csakhogy a csaknem 500 milliós Unió belátható ideig nemzetekből fog állani.
És itt visszajutunk a kiinduló paradoxonhoz: a nemzeti széttagoltság, a piacok töredezettsége – a távközlésit emlegetik talán első helyen – hosszabb távon is fékezi az EU sebességét, miközben az amerikai csúcstechnológiai cégek térhódítása nyomán egyfajta „technofeudális” rendszer tűnik fel világunk horizontján, a kínai egypárti diktatúra kapitalista mázzal leöntött szocialista vállalatbirodalmai pedig mindent megkapnak kedvenc és egyetlen pártjuktól. Ez utóbbiak politikai háttere nem feledhető: egypárti rendszerek, diktatúrák, holmi autokrata rezsimek akár váratlanul is összedőlhetnek, ha nem is kártyavárként, miként a hamis hasonlat állítja. Az Európai Unió tehát ebben a közegben verseng, és ha netán hosszabb távon sem fog nyerésre állni a csúcstechnológiai pályákon, ettől még a legélhetőbb közösség marad, szabadabb – de mennyire –, mint a kínai, és nemzetileg-kulturálisan sokszínűbb, mint az amerikai.
