Az utóbbi jóval nagyobb feltűnést keltett, a számból hangszeres standard lett, az instrumentális slágert tartalmazó kislemezből nagyjából 10 millió példányt adtak el világszerte. A csend a lista élére került Ausztriában, Németországban, Olaszországban és Svájcban, míg Nagy-Britanniában a nyolcadik, az Egyesült Államokban a 32. helyen jegyezték. A brit pozíció értékét tükrözte, hogy közvetlenül az Il Silenzio előtt volt a Satisfaction a Rolling Stonestól, eggyel mögötte pedig a Like a Rolling Stone Bob Dylantől.
Simon és Garfunkel örökzöldje viszont elsőre észrevétlen maradt, csak második nekifutásra, az 1965-ös újrakeverés után hasított, 1966 januárjában felváltva vezette az amerikai listát a Beatles We Can Work It Out című dalával.
A kairói születésű, Egyiptomban szépségkirálynőnek választott, 1954-től Párizsban élő Dalida közben felfedezte az Il Silenziót, francia szöveget írt hozzá Bonsoir, mon amour címmel, és annál is nagyobb sikert aratott, mint a Zorba, a görög című film betétdalának feldolgozásával. Csendes kislemeze több mint egymillió példányban kelt el, 1965 utolsó hetében az olasz lajstrom tetején találta magát, azaz mind karácsonykor, mind szilveszterkor a topon telelt.
A feldolgozás úgy hatott, akár a Franciaországban 1956 őszétől negyvenöt héten át a top 10-ben jegyzett Bambino, vagy az 1972-ben Alain Delonnal előadott Paroles, paroles: a Josephine Baker és Edith Piaf utódjaként emlegetett Dalida emblémáinak egyike lett. (Idetartozik, hogy ’72-ben Dalida? Dalida! címmel Magyarországon is megjelent egy válogatásalbum, rajta a Zorba táncával, az Il Silenzio énekes verziójával vagy a Piaf-oeuvre maradandó melódiáinak egyikével, a La vie en rose-zal. Hetven forintért adták, jó vétel volt.)
Az énekesnő, akiről azt is mondták: „a kultúrák összeolvadásának jelképe, életműve a létezés himnusza”, 1954 és 1987 között 696 kompozíciót vett lemezre tizenegy különböző nyelven. Kiapadhatatlan korongjaiból összesen 140 millió fogyott a Föld kerekén, dalaival Belgiumban 112-szer, Franciaországban 104-szer, Kanadában 62-szer, Olaszországban 17-szer állt a slágerlista élén.
Ám még ennél is nagyobb szám, hogy a Le Monde 1988-as, a francia társadalomra a legnagyobb hatást gyakorló személyiségeket kiválasztó ankétján Dalida a második helyre került, csak Charles de Gaulle előzte meg. A művésznő akkor már nem élt, az 1987. május 3-ára virradó éjszaka öngyilkosságot követett el. A földi léttel ötvennégy évesen szakító Dalida egy cédulát hagyott az asztalán: „Bocsássatok meg, de az élet elviselhetetlen a számomra.”
Azóta Dalida tér van a mellszobrával a Montmartre-nál, ahol lakott.
Húsz évvel azelőtt jegyese is végzett önmagával, ahogyan férje-felfedezője, a több lemezcégnél is vezérigazgató Lucien Morisse 1970-ben, valamint élettársa – egyben titkárja, sofőrje –, a kalandor Richard Chanfray 1983-ban. Páratlanul vérfagyasztó sorozat.
Az 1967-es San Remó-i fesztiválon Dalida és kedvese, Luigi Tenco énekelte a férfi szerzeményét, a Ciao amore, ciaót, de az alkoholmámorban fellépő Tenco gyenge teljesítményt nyújtott, így Dalidát hiába fogadták ovációval, a dal az első körben kiesett, ráadásul olyan kollekcióból zúgott ki, amelyből talán csak Little Tony Bolond szíve (Cuore matto) maradt örökzöld.
A kudarcot a huszonhét éves Tenco nem tudta elviselni, és búcsúlevelében azzal indokolta saját életének kioltását, hogy a homlokára tett revolverrel tiltakozni akart a zsűri megvesztegethetősége, sőt a maffia muzsikustagozatának megjelenése miatt. Noha a közvélemény nem tudott a történtek hatása alatt – akkor még – sikertelen öngyilkosságot elkövető Dalida és Tenco kapcsolatáról, a két szerelmes egy hónappal a fesztivál előtt jegyezte el egymást.
Aztán lett igazán súlyos a csend.
