A budapesti Néprajzi Múzeum legújabb időszaki kiállítása olyan témát jár körül, amely első pillantásra távolinak tűnhet a jóléti társadalmak polgáraitól, mégis mindannyiunk életének meghatározó eleme. A zágrábi Néprajzi Múzeumból érkező vendégkiállítás az éhezés és élelmiszer-bizonytalanság horvátországi és globális tapasztalatait mutatja be, miközben párbeszédet kezdeményez a magyar vonatkozásokkal. A tárlat az éhezést nem pusztán biológiai vetületében tárgyalja, hanem komplex társadalmi-kulturális jelenségként vizsgálja. Rámutat: az éhezés lehet mennyiségi vagy minőségi, lehet tünete mentális vagy társadalmi betegségnek. Éhezés sújthat egy népet, kis közösségeket vagy egyéneket. Lehetünk áldozatai, stabil ellenharcosai is.
A kiállítótér előszobájában David Díaz Népem portréi (Shipibo-Konibo) című sorozatának fekete-fehér felvételei fogadják a látogatót. A különleges kurátori döntés textúrát, közelséget ad az élménynek. Az ezt követő tárlat kronologikusan és tematikusan is széles ívet rajzol fel. A történeti szakasz bemutatja, hogyan váltak az éhezéssel és bőséggel kapcsolatos félelmek különböző rituálék alapjává. Hogy valójában milyen kollektív traumáinkban gyökerező fán terem a befőtt vagy miért van ennyi szavunk a krumplira. Megismertet a „szegények etetésének” hagyományával – amely a halottak lelki üdvéért tartott lakoma részeként szolgált – és visszalapoz az 1916-os húsvéti tojásfestési tilalom történetéhez is, amikor a háborús élelmiszerhiány miatt kormányrendelet tiltotta be az oly bájos-bajos népszokást.
Külön figyelmet szentel az éhezés és a mentális egészség(telenség) összetett kapcsolatának. Ahogy a tárlat rámutat:
„Az elektronikus média jelentős mértékben hozzájárul a test ábrázolásához és megítéléséhez, mind a nők, mind a férfiak esetében, így nem meglepő, hogy napjainkban drasztikusan megnőtt az étkezési zavarok száma.”
(Ezek a zavarok nem összetévesztendők a különböző kultúrákban és vallásokban gyakori önkéntes böjtöléssel.) Vizsgálja az éhezés és a modern társadalom testképzavarainak összefüggéseit, ahol az anorexia és más étkezési rendellenességek növekvő előfordulása, arra is rávilágít, hogy jelenünk fordított dinamikáiban a belső ellenség, az önpusztítás már kritikus méreteket ölt.
Jelentős teret szentel közben a világháborúk és más fegyveres konfliktusok éhezéssel kapcsolatos tapasztalatainak is. A levegő ritkul a szarajevói ostrom leírásának olvasása közben, ahol a lakosok otthon, a sufnituningolt humanitárius segélyek felhasználásával élték túl a kegyetlen időszakot. Ahogy egy korabeli visszaemlékezés írja: „Villany és víz nélkül, betört ablakok mellett is sikerült a szarajevóiaknak ebédet főzniük, ruhát mosniuk, és fenntartaniuk szellemi és fizikai egészségüket.”
Különösen hatásos a személyes történetek és a makroszintű folyamatok párhuzamos bemutatása. Ahogy egy zágrábi egyházi ingyenkonyha vezetője fogalmaz: „És esküszöm, senki nem állna be abba a sorba, és nem érezné magát kényelmetlenül, ha tényleg nem lenne rá szüksége, senki nem akarja átélni a szégyenérzetet és mindezt csak azért, hogy megkapja azt az egy adag ételt.”
A kiállítás nem kerüli meg az éhezés politikumát sem. Az ukrajnai holodomor példáján keresztül mutatja be, hogyan válhat az élelmiszerhez való hozzáférés korlátozása az elnyomás könyörtelen instrumentumává. Rávilágít, hogy „a világ- és horvát történelem példái egyértelműen mutatják, hogy az éhség hogyan válhat eszközzé, és miképp használható fel a tömegek és egyének manipulálására.”
A történeti perspektíva mellett foglalkozik korunk kihívásaival is. Feltépi a COVID-19 járvány alig begyógyult sebét. A #karanténtárgyak projektrész dokumentálja, hogyan alakította ismét ambivalenssé a pandémia az emberek élelmiszerhez való viszonyát és kiemeli az „ajándék kerítés” reprezentatív jelenségét is, amely a járvány idején Németországból indulva terjedt el Horvátországban: egy kijelölt helyen a lakosok élelmiszerrel és higiéniai termékekkel teli táskákat hagyhattak a nélkülözők számára. Szép példa az összefogásra abból az időből, amikor családon belül is ajánlott volt a három méter távolság.
A kiállítás záró szekciója a fenntarthatóság kérdésével foglalkozik. Bemutatja a városi kertek mozgalmat, amely nem csupán az élelmiszertermelés alternatív módja, hanem a társadalmi kohézió erősítésének is remek eszköze. Ezzel párhuzamosan módszeresen hívja fel a figyelmet az élelmiszerpazarlás problémájára, tüneteire és gyógymódjaira is:
„Az Európai Bizottság becslése szerint az Európai Unióban évente keletkező 88 millió tonna élelmiszerhulladék akár 10 százaléka is az élelmiszereken található dátumjelöléssel függ össze.”
Egyik legnagyobb erénye A kiállításnak, hogy sikeresen ötvözi a néprajzi, történeti, szociológiai és környezettudományi megközelítéseket. A kurátori koncepció érzékenyen egyensúlyoz az éhezés egyetemes tapasztalata, a lokális sajátosságok és a személyes történetek között.
Bár a tárlat nem ül rá a látogató mellkasára, nem szorongatja a torkát, csak kinyilvánít, felsorol, csepegtet, éppen ez az ízléses visszafogottság teszi még erőteljesebbé az üzenetet. Megmásíthatatlan tényt közöl, mikor azt mondja: minden kilencedik ember éhesen fekszik le. Mert az éhezés nem csupán a távoli országok problémája. A KSH adatai szerint Magyarországon 2021-ben az anyagilag és szociálisan súlyosan hátrányos helyzetben élők aránya 9,1 százalék volt – ők azok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy hetente 3-4 alkalommal húst, halat vagy azzal egyenértékű tápanyagot fogyasszanak.
Erre a kiállítás nem kínál könnyű megoldásokat, de rámutat lehetséges kiutakra, a közösségi összefogás, a fenntartható élelmiszertermelés és -fogyasztás, valamint a társadalmi szolidaritás fontosságára. A Korgó valóság így nem csupán dokumentál, átnyálaz, reprezentál, az éhezés mindent átszövő fájdalmáról aktív párbeszédet kezdeményez, melybe mind becsatlakozhatunk, hiszen mindannyiunkat érint – akár közvetlenül tapasztaljuk meg, akár csak a hírekből értesülünk róla.
Infó: Korgó valóság. Néprajzi Múzeum. A kiállítás szerzői: Tanja Kocković Zaborski, (Ethnographic Museum Zagreb) Melanija Belaj. (Institute of Ethnology and Folklore Research). A kiállítás magyar részének szerzői: Bazsó Borka Eszter, Nagy Dóra és Tihanyi Anna, a Néprajzi Múzeum munkatársa. A tárlat 2025. február 13-ig látogatható.
