- „Dühítő végignézni, ahogy a magyar kulturális életet politikai alapon leszalámizzák, a nézőket hülyére veszik”

Kappelmayer Zita videós szerkesztő riporter:

Nagyon örülök, hogy ezt az évet is a Vígszínházban zárom. Már négy éve dolgozom itt, mint szerkesztő-riporter, de még mindig úgy érzem, hogy sokat tanulok, és tudok fejlődni a munkámban. A rendezők sokfélék, minden előadáshoz máshogy kell hozzányúlni, és nem lehet elkényelmesedni. Idén például azt látjuk a marketing csapattal, hogy sokkal nagyobb elérést hoz egy olyan elkapott pillanat, amit a takarásban veszünk fel, mint egy-egy olyan anyag, amin sokszor napokig dolgozunk. Az embereket tényleg az érdekli, mi az, amit nem látnak. Hogy miként melegít be előadás előtt kosárlabdával Hegedűs D. Géza vagy mi hangzik el az ügyelői pult körül előadás kezdés előtt három perccel. Nekem nagy szerencsém van, hogy ennek részese lehetek. Bár sokszor a szívbaj jön rám, amikor benyitok a kellékfolyosóra, és ott fekszik a földön egy fej nélküli test, vagy éppen egy stilizált szamárláb - ki az, aki elmondhatja magáról, hogy ilyen inspiráló a munkakörnyezete? Igyekszem más színházakba is eljárni, bár még csak kétéves a kisfiam, ezért a legszívesebben esténként otthon vagyok. Legutoljára a Loupe társulat Lányok, fiúk című darabját néztem, ami még sok ideig velem lesz. Mindenkinek azért nem ajánlanám, mert amennyire könnyeden indul, éppen annyira szögez utána a székbe. Velőtrázó darab. Nyáron eljutottam újra a hollandiai Museum Voorlindenbe, ahova már régóta visszavágytam. Akinek van lehetősége, mindenképp nézze meg. Ron Mueck ausztrál szobrász hiperrealisztikus de elméretezett szobrai közt sétálva megérinti az embert, hogy mennyire esendő. Főleg úgy, hogy centikre közel tud hajolni egy női archoz, amelyik csak fekszik reggel gyűrötten az ágyban. Amiatt, hogy túlméretezettek vagy épp, hogy túl kicsik a szobrok, így valahogy még erősebben hat. Egyébként nagy könyvtárba járó vagyok, örömmel tölt el, hogy egy könyv áráért egy évre beiratkozom a Szabó Ervin fiókkönyvtárába.

Ha valami nem fog meg, visszaviszem. Gárdos Péter Hét mocskos napja volt idén a legjobb könyvélményem. Azt éreztem, hogy egy filmet olvasok - ami nyilván nem meglepő, hiszen Gárdos filmrendező is. De Marton Krisztián Bőgőmasina című könyvét szintén nem tudtam letenni. A könyvtári gyermekkönyvek is sokat forognak a kezeink között, kifejezetten jó ezeket gyakran cserélgetni. A Kuflikat csak a Pinokkió tudja megelőzni népszerűségben. Örülök is, hogy a kisfiam ennyire szereti, mert nagyon várom, hogy együtt megnézhessük majd a Vígszínházban. Ennek a darabnak a keletkezését végigkövetettem és végig is forgattuk. Készítettünk is belőle egy werkfilmet, ami az egyik kereskedelmi csatornán ment le. Bár egy apró pont vagyok csak ezekben a folyamatokban, mégis megtiszteltetés ezeknek a részese lenni, és az alkotókkal együtt ünnepelni.

Sallay István közönségkapcsolati munkatárs:

Évtizedekig különböző színházakban dolgoztam a szervezésen, vagy a jegypénztárban. Három éve, az alapítása óta szerződtem a Magyar Zene Házához. Hogy rögtön haza beszéljek, nagyon szerettem nálunk John Malkovich érzelmekre ható estjét, amely számomra az év egyik kiemelkedő eseménye volt. Maradva a színháznál: a Bolondok tánca szerintem a Radnóti Miklós Színház egyik legkülönlegesebb és legizgalmasabb idei produkciója. Az előadás lenyűgöző érzékenységgel és szuggesztív erővel tárja elénk egy történetet, amely egyszerre megindító és provokatív. Sebestyén Aba rendezése kiválóan egyensúlyoz a humor és a dráma határán, miközben a színészi alakítások elképesztően hitelesek és magával ragadóak. A színpadkép és a zene szintén külön említést érdemel, hiszen tökéletes harmóniában segítik a történet atmoszférájának megteremtését. A Bolondok tánca egyszerre gondolkodtat el és érinti meg a nézőt, egy valódi érzelmi utazás, amely a színház valódi erejét és varázsát mutatja meg. A filmek közül két magyar alkotást említenék, melyek amúgy a Netflix kínálatában is megtalálhatóak. Az Elfogy a levegő (R.: Moldovai Katalin) igazán figyelemre méltó mű. Az egyik legnagyobb erénye, hogy mélyen emberi problémákat feszeget – korunk magyarországi társadalmában -, miközben képes feszült és érzelmekkel telített atmoszférát teremteni. A színészi játék hitelessége és ereje magával ragadó, a történet pedig gondolkodásra késztet, ahogyan a főszereplők küzdelmein keresztül saját életünk kérdéseire is rávilágít. Az operatőri munka egyszerre bensőséges és nyomasztó, tökéletesen tükrözve a szereplők belső vívódásait. Egyszerűen olyan film, amely hosszú ideig ott marad az ember fejében. A másik a  Lefkovicsék gyászolnak (R.: Breier Ádám), amely egy rendkívül érzékeny és mély film, amely finoman, mégis nagyon őszintén mutatja be egy család veszteséggel való megbirkózását. A történet egyszerre szívszorító és ironikus, a humort és a drámát mesterien ötvözi. A karakterek életteliek, a színészi alakítások pedig lenyűgözőek, különösen a családtagok közötti bonyolult érzelmi viszonyok ábrázolásában. A film erőssége, hogy nem akar túl sokat mondani, mégis mélyen megérinti a nézőt, miközben ráébreszt arra, milyen sokféleképpen próbálhatjuk feldolgozni a veszteséget és megtalálni a reményt a fájdalomban. Egy igazán különleges, emberi alkotás.

Bíró Bence dramaturg:

Dühítő. Igazán dühítő végignézni, ahogy fokozatosan kihuny a fény egy tiszta lelkű kisfiú és egy lelkes pályakezdő tanárnő szemében. Ahogy szépen lassan mindketten elmagányosodnak a problémáikkal. Ez a Fekete pont – nálam az év filmje. Szimler Bálint rendkívül érzékenyen és részletgazdagon képezi le a magyar társadalmat működtető gyilkos mechanizmusokat. Amik ellen nem nagyon lehet védekezni, csak elbújni, elmenekülni, fára mászni, megnémulni. Nem dokumentumfilm, mégis megdöbbentően közel visz a vészterhes magyar valósághoz. Közérzetfilm. Szenzációs ritmusban, Rév Marcell csodás snittjeivel, egyszerű, de nagyszerűen kreatív filmnyelvvel, és észvesztően pontos alakok felvonultatásával fogja meg a fojtogató hangulatot, amiben élünk. Nekem ez a film a magyarázat mindenre.

A valóság határainak feszegetése és az olvasó becsapása érdekelte Biró Zsombor Aurélt, és köszönöm neki, mert én nagyon szerettem becsapva lenni a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek olvasása közben. A fiatal szerző mondatai olyan jó ritmusban folynak, hogy képtelenség megállni közben. Mindezt szuper és önironikus humorral teszi, ráadásul teret enged a karakterei kritikáinak is, így sok igazságból úgy kerekedik ki valami hazugság, hogy az ember már azt is igaznak érzi. Talán fordítva, mégis hasonlóan működik ez Kemény Lilinél, akinek a Nem című ambiciózus regénye intimitásával és kegyetlenségével megdöbbenteni, provokálni akarja az olvasóját – és a szerzőjét, saját magát. Minden tiszteletem Lilié, aki egy rendkívül nárcisztikus és ellenszenves elbeszélőként szeretne szembenézni önmagával és múltjával-jelenével, igyekszik őszintén mesélni, ám a végeredmény mintha mégis valahogy igaztalanul festene. A valóságból is ismert szereplői pedig ezt legalább annyira megsínylik, mint ő maga.

A Stúdió K Színház csapata időről-időre alkot valami igazán különlegeset és egyedit. Ilyen a Prudencia Hart különös kivetkezése: egy kortárs vásári komédia, egy posztmodern misztériumjáték, egy öröm-kocsmaszínház. Kovács D. Dani rendező az AI segítségével bukkant rá David Grieg darabjára, ami Závada Péterre is elég inspirálóan hathatott, mert a szöveg olyan szabadon és közvetlenül árad a színészekből, hogy az tényleg ritkaság. A szerző hálás lehet, ahogy véleményem szerint Kosztolányi Dezső is nagyon hálás lenne, ha látná, mit műveltek Aránysárkányával Sárszeg címen a Katona Sufnijában. Antal Bálint és Törley-Havas Sára a mai magyar oktatási-kulturális helyzet borús mindennapjaiba emelték át Novák Antal tanár úr és osztályának történetét – új kortárs magyar dráma született, 2024 egyik legpontosabb színházi lenyomata.

Athénig kellett mennem, hogy láthassam Mundruczó Kornél azóta Ausztriában Nestroy-díjat elnyerő előadását, a Parallaxot. A rendező a transzgenerációs traumák vizsgálatával, a szent és a profán ütköztetésével, na meg Monika Pormale újabb szcenikai bravúrdíszletével megint rendkívülit alkotott. Nagy kár, hogy a Proton Színház előadását nincs pénz bemutatni Magyarországon.

Ahogy nincs pénz más független műhelyekre és szakmai lapokra sem. Miközben ömlenek a magyar adófizetői pénzek a mostvagysohákra, kutyát-sem-érdeklő látványcirkuszokra, és nemzetiszínházas külföldi celebrendezőkre.

Dühítő. Igazán dühítő végignézni, ahogy a magyar kulturális életet politikai alapon leszalámizzák, ahogy a színházi repertoárokat elbulvárosítják, ahogy a nézőket hülyének nézik, ahogy a műveltség, tudás és tájékozottság elveszti értékét, ahogy az empátia és a szolidaritás helyett a gyűlölködés és az erőszak válik társadalmi normává.

Szerencsére még léteznek a fent említett kivételek. A szeptemberben elhunyt feketeöves harcművész, Karsai Dániel akadozó beszédével visszhangzik a fejemben a mondat: „azért ju-jitsuzunk (vö. csinálunk színházat, írunk könyveket és készítünk filmeket), hogy úgy tudjunk meghalni, mint a fák, állva.”