Természetesen nem önmagában az extremitás, a szenvedés, a vér hozza meg gyümölcsét. Hanem a személyes érintettség. Efféle kataklizmák elől nem lehet kitérni. Traumatikusak, feldolgozásra várnak. És amikor világos, hol a fájdalom, könnyen katartikus erőt merít belőle a művészet terápiája. Nem kell hozzá mesterkéltség, nagy ötlet, kiizzadt formanyelv. Elég kitapogatni a sebeket, érzékelni a mély sóhajokat, a könnyeket, és utat törnek maguknak a történetek, összeállnak a képek. S legyenek bármily összetettek, mindenki érti őket.
Ez a fajta mély alkotói érintettség alapozza meg érzésem szerint egy új szerb sorozat, az HBO Maxon látható Szablya-művelet sikerét is. Nehézséget okozhatott készítése közben, hogy még nálunk, a szomszédban sem közismertek annak a belpolitikai zűrzavarnak az eseményei, amely az ezredforduló éveiben zajlott Szerbiában. Információs feliratok segítenek a tájékozódásban, érdemes leállítani a lejátszást, amikor megjelennek, és alaposan végigolvasni őket, hogy követni tudjuk a részleteket. Megéri! A produkciót a demokratikus irányvonalat képviselő, filozófusból lett szerbiai elnök, Zoran Djindjić 2003-as meggyilkolása ihlette, a nyomában kihirdetett rendkívüli állapot, és az a nagyszabású rendőrségi akció, amely fel akarta számolni a merénylettel gyanúsítható, egykori állambiztonsági Különleges Műveleti Egységet (JSO), illetve az állami szférával összefonódó alvilági csoportokat, köztük a rettegett zimonyi klánt. A Milošević bukását, kiadatását követő években vagyunk, politikai erők kemény küzdelme idején, lényegében a rendszerváltás folytatása, lezárása a tét. Djindjić demokratizáló, az országot Európa felé orientáló törekvései félelmet keltenek a miloševići világ túlélő, hatalomhoz ragaszkodó köreiben. A merényletet ellencsapás követi, amelyben több mint 10 000 embert tartóztatnak le, közülük 300-at el is ítélnek.
A sorozat lehetne egyszerű tisztelgés a meggyilkolt elnök előtt a Szablya-művelet izgalmas akciókrónikájával. Az alkotók, Goran Stanković és Vladimir Tagić azonban szerencsére más utat választottak. Az ügy hátterét kutató újságírónő, az egyik nyomozó és egy alvilágba keveredő fiatal küszködésein keresztül dolgozzák fel a témát. A három szál nagyon sok irányba vezet, és képes egy társadalmi lélekállapot érzékeltetésére.
A Szablya-művelet készítői megérzik a drámát, amely nem csupán személyes, hanem egy országot sújt. Nem tudták nem megérezni, mert bizonyára bennük is traumaként lüktet. És engedik előtörni, hogy itt nem egyszerűen a politikai szféra küzdelmeiről van szó. Hanem továbbélő társadalmi viszonyokról. Az egész ország belekeveredett a kibogozhatatlanul kusza állapotokba. Minden szereplő valahol, valakin keresztül érintett a korrupciós rendszerben. Azok is, akik az igazságot keresik. Az újságírónőnek az anyja volt megalkuvó. A nyomozónak, Borisnak pedig az apósa játszott fontos szerepet a hatalmi maffiában. Ezek a kötelékek, a családi lojalitás parancsa fojtogató belső konfliktusokat idéz elő. Mindenkinek döntenie kell, elveihez, az igazsághoz vagy a familiáris értékekhez legyen inkább hű.
A sorozat kíméletlenül végigtuszkolja a nézőt a tudathasadásos állapot kínzókamráin, és nem fest derűs, reményteli képet. A visszahúzó erőkön nem sikerül úrrá lenni. A fiatal Uroš menekülne az alvilági közegből, ahova csak kisegítőként sodródik, de nem tud szabadulni, Rákényszerítik egy gyilkosságra, és innen már nincs visszaút. Boris hasznos munkát végez a Szablyában, de az apósát végig fedezi, egy kritikus pillanatban a lojalitás lesz fontosabb számára, és megöli barátját, kollégáját. Egyedül az újságírónő, Danica tart ki a fanatizmus önszuggesztiójával (és anyai jóváhagyással) a teljes igazság feltárása mellett, de ez majdnem az életébe kerül.
Az egy hónapos tisztogató akció lényegében sikerrel zárul, de utána ismét kompromisszumok köttetnek. A folyamatnak végül azok lesznek a nyertesei, akik kettős játékot folytattak. Mint Boris. A teljes belső meghasonlás határán jár, de a hatalom váratlanul őt emeli magasabb pozícióba. A használható és egyben zsarolható figurát. Bátor és megrázó lezárás. A Szablya-művelet igazi dráma, amely nem felfelé mutogat, hanem egy rendszer működését leplezi le, amelynek az egész társadalom a része. Nem hiszem, hogy különösebben magyarázgatni kell, miért érezhetjük mi is aktuálisnak, magunkba fordítónak.
