A Squid Game első évadát nagyban befolyásolták a dél-koreai pénzügyi válság idején szerzett személyes tapasztalatai. A második évadot tekintve: nem lett jobb a kedve.
Az első évad a világjárvány idején jelent meg. Azóta a világ valóban nem lett jobb hely, sőt! Egyre nagyobbak a vagyoni különbségek, a menekültekkel kapcsolatos problémák világszerte. A klímaváltozás, és természetesen a világszerte zajló tragikus háborúk még több olyan halálesetet okoznak, amelyeknek nem volna szabad bekövetkezniük. És a fiatalabb generáció manapság már nem akar gazdagságot teremteni, a munkából gazdagodni, hanem a könnyű pénzt vagy a főnyereményt keresi, például a kriptovalutákba való befektetéssel. Ez világjelenség, nem csak korei probléma. Szóval az ötletekért nem kellett a szomszédba menni.
A 456-os játékos karaktere ebben az évadban sokkal érettebb és kifinomultabb lett.
A lépték is sokkal nagyobb lett, a játékokat, a szereplők számát tekintve is. Valóban a játékok jelentik legnagyobb változást, csakúgy, mint a karakterek. Mert hát Szong Gihun kivételével az összes karakter, aki „játszik”, új. És így több olyan szerethető karakter látható, akiért drukkolhat a néző.
És behoztuk a kiszavazás drámáját is.
A Squid Game első évadjának világsikere mennyire változtatta meg az életét?
Az első évad forgatása után nagyon sok különböző élményben volt részem, találkoztam a sajtóval és a rajongókkal Koreában, és más országokban is. Az egyetlen, ami igazán megragadt bennem, hogy mennyire fontos a pénztelenség okozta kiszolgáltatottság témája, amire rátapintottunk. De vajon milyen érzelmeken ment keresztül Gihun az első évadban? Nem tudtam felidézni, mert arra koncentráltunk, hogyan marad életben. Újra megnéztem a sorozatot, és megpróbáltam felidézni sok emléket abból a szempontból, hogy mit hogyan forgattunk, hogyan lehet a látottakat tovább gondolni.
Az elvarratlan főbb mellékszálak úgy tűnnek el a Squid Game második évadában, mint a vesztesek a rózsaszín szalagos fekete koporsókbanMinden nap döntéseket hozunk, amelyek meghatározzák az életünket. De a Squid Game-ben olyan univerzális témák is vannak, mint a rendszerszintű frusztráció, a magány, vagy az elidegenedés. Mindezt lehet vagy érdemes még fokozni?
Lehet, de a sok általános felvetésen túl egy konkrét jelenségre szeretnék ráerősíteni. Ami leginkább a fejemben volt: a jelenlegi világ hogyan oszt meg mindannyiunkat, hogyan hoz létre különböző oldalakat, és hogyan leszünk ellenségei annak, akit a másik oldalhoz tartozóként azonosítunk. És annyi minden van, ami ma megoszt bennünket, nem igaz? Legyen szó faji, vallási, nyelvi, egzisztenciális és generációs különbségekről. A politikai megosztottságot látjuk, a baloldalt a jobboldallal szemben, a konzervatívokat a progresszívekkel szemben. És az ehhez hasonló dolgok olyan megosztottsághoz vezetnek, hogy szinte úgy tűnik, egy olyan határ húzódik közöttünk, amit egyáltalán nem lehet átlépni. És úgy tűnik, a világ vezetői hozzák létre ezeket a falakat és megosztottságot.
De akkor egy politikai választás nem demokratikus?
Ahogy manapság működik, biztosan nem. Arra késztet minket, hogy azt gondoljuk: mindenki, aki a másik oldalon van, aki nem úgy gondolkodik, mint mi, vagy nem azokat a dolgokat választja, amiket mi, ellenség, akinek sosem lehet megbocsátani. Ez adta az ötletet, hogy a második évadban minden forduló után a játékosoknak egy szavazáson kell átmenniük.
És ez ahhoz vezet, hogy a játékokban részt vevő emberek azt gondolják: „Bármit is választottál, nekem van igazam, te tévedsz. Én egy angyal vagyok, te pedig az abszolút gonosz”. És így az egész második évadban arra a kérdésre koncentráltam: van-e remény számunkra? Van-e jövő egy olyan világban, ahol mindenkit oldalakra osztunk és ellenségessé válunk egymással szemben? És ha ezen az úton haladunk tovább, őszintén hiszem, hamarosan a világ minden sarkában falakat fogunk látni. Az új évad fő ideája:
nem akarok egy ilyen társadalomban élni.
Akkor mi lesz végül Szong Gihunból? Forradalmár?
Nem feltétlenül. A második évadban Gihun megpróbálja lebuktatni a játék kitervelőit, a mindenek mögött állókat, ezért megy vissza a játékba. De, amit meg akartunk mutatni a második és a már szintén készülő harmadik évadban, az nem annak a drámája, hogy van egy csapat rosszfiú, akiket Gihun meg akar állítani. Ez tényleg nem erről szól, ez unalmas is volna. Sokkal inkább egy rendszerszintű dilemma taglalásáról:
megvan-e az erő és az akaraterő ahhoz, hogy megkíséreljük jobbá tenni a világot?
Oké, értem, Gihun nem forradalmár vagy világmegváltó.
Na, látja? Ezek olyan kérdések, melyeket mindenki feltesz magának, de csak egy páran válaszolják meg. Ha visszatekintünk a történelemre, a világ sosem változott meg a hatalmon lévők bűnbánata miatt. Nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténik. És a túlnyomó többség, akik az irányítás vagy az uralom alatt állnak, vagyis mi, mindig az egyszerű embereken, a mindennapi Joe-n, rajtunk és rajtad múlik, hogy megpróbáljunk változtatni, és együtt reménykedjünk egy jobb jövőben. Mivel ez a Squid Game, minden fordulóban vannak olyanok, akik kiesnek, vagy inkább „elesnek”.
Akkor, gondolom, a forgatás során végig szomorkodott!
Áh, dehogy, nálam ez épp ellenkezőleg működött. Nekem azok voltak a legboldogabb pillanatok, mikor embereket ölhettem – persze csak játékból.
Névjegy
Hvang Donghjok dél-koreai filmrendező, producer és forgatókönyvíró, 1971-ben született Szöulban. Leginkább a Netflix túlélődráma-sorozata, a Squid Game, valamint az Elhallgattatva című 2011-es filmdráma rendezőjeként ismert. Utóbbi film ritka példa arra, hogy a művészet cselevésre tudja sarkallni a politikát. Az Elhallgattatva egy hallássérültek iskolájában történt szexuális zaklatási botrányt dolgozott fel, a film által gerjesztett viták kényszerítették arra a dél-koreai kormányt, hogy a zaklató tanárokat kitiltsa a fogyatékkal élő kiskorúaknak fenntartott iskolákból.
