- „Mi még nem építettünk fel civilizációt ezen a bolygón”

Gyakran szokta mondani, hogy a gyökerei Romániában, szárnyai pedig Franciaországban vannak. Nem gondolt soha arra, hogy kitépje a gyökereket?

Nem, épp ellenkezőleg. Az, hogy külföldön sikereket értem el, adott nekem bizonyos presztízst, amit arra használtam fel, hogy a román kultúrát népszerűsítsem Franciaországban és világszerte. Hogy általam minél többen megismerjék az igazi, az új Romániát. Mert a médiában csak arról beszélnek, ami hírértékkel bír. Magyarország esetében is így van ez. Mindig csak Orbánról esik szó, miközben élnek ott például értelmiségiek, és művészek is, akiket a kulturális ellenállásuk szembe helyez az Orbán által képviselt világgal. Az agymosás nem úgy állítható meg, hogy fennen hirdetjük: „Ne utazzanak Magyarországra, mert Orbán egy diktátor!”. Hanem azzal, hogy utat nyitunk az új gondolatoknak.

Ön mégis elhagyta a hazáját, és azóta is külföldön él.

1987-ben, amikor elhagytam Romániát, mindenki menekülni akart. Senki még csak el sem tudta elképzelni, hogy Ceaușescu rendszere egyszer véget érhet. Akkoriban Románia minden évben folyamodott az amerikai export, azaz a „legnagyobb kedvezmény” jogára, így amikor az amerikai kongresszus tanulmányozta a kérdést, a rezsim mindig elengedett pár száz értelmiségit, hogy bizonyítsa: nálunk szabadon utazhat mindenki. Aztán egyszer csak lehetőségem nyílt arra, hogy útlevelet kérjek, mert egy francia alapítvány felajánlott egy 5000 frankos ösztöndíjat, és meghívott néhány hétre. Azon a napon, amikor megkaptam az útlevelemet, gondolkodás nélkül vonatra ültem, és elindultam. Még arra sem volt pénzem, hogy jegyet vegyek Párizsig. Csak Bécsbe jutottam, ahol aztán barátok segítettek tovább.

Ez az ugrás az ismeretlenbe nem rémisztette meg?

Nem, mert minden megnyílt előttem. Amire Párizsba érkeztem, már annyi román író élt ott, hogy úgy éreztem magam, mintha Bukarestben lennék. Volt egy nagyon erős román diaszpóra, akiket a Szabad Európa Rádió adásainak köszönhetően már ismertem. Régóta hallgattam őket, így azonnal felvettem velük a kapcsolatot. Ők mind a száműzetésben élő román ellenállás tagjai voltak.

És tudtak magáról?

A darabjaimmal ugyan évek óta feketelistán voltam Romániában, de arra még volt lehetőségem, hogy kiadjak néhány verseskötetet. Az írószövetség tagja voltam, ami egy igazán különleges hely volt akkoriban. Kicsit, mint egy család. Így amikor egy szerző engedélyt kapott arra, hogy nyugatra menjen, mi, fiatalok, odaadtuk neki a könyveinket, anélkül, hogy pontosan megmondtuk volna, hová kell megérkezzenek. De persze mindenki tudta, hogy ezek a könyvek a Szabad Európánál dolgozó értelmiségiek kezébe fognak kerülni. Így amikor megérkeztem, már sokat tudtak rólunk, a generációmról, arról, hogy az irodalom és a színház segítségével hogyan küzdöttünk az agymosás ellen.

Tehát mégiscsak elérték az embereket a műveikkel?

Igen, a verseskötetek és regények elég nagy példányszámban jelentek meg. Irodalmi körökben olvastuk fel őket, vitaesteket tartottunk egyetemeken, azaz kialakítottunk egyfajta olvasóhálózatot. Ebben rendkívül sikeresek voltunk, sokan ismertek minket. Ráadásul ez a fajta kulturális ellenállás nem csak az én generációm sajátja volt, hanem már a minket megelőző is így működött. Ez volt az az időszak, amikor egy verseskötet háromszázezer példányban is megjelenhetett.

És ezt miért hagyták a hatóságok?

Mondjuk úgy, hogy a hatalom nem volt monolitikus. A kormányon belül voltak emberek, akik kettős játékot játszottak. Voltak kiadóigazgatók, akik egyik oldalról a Román Kommunista Párt központi bizottságának voltak a tagjai, a másikról pedig engedték, hogy könyvek jelenjenek meg, cenzori engedélyeket adtak ki. Persze csak a rend kedvéért minden kötetből ki kellett venni egy-két verset, de a többi átcsúszott. A színházban ez máshogyan mutatkozott meg. Mivel a kortárs darabokat letiltották, nagyon sok klasszikust játszottunk. Így szólt a Rómeó és Júlia arról, hogy még a szerelem is lehetetlen egy totalitárius társadalomban, vagy máskor a Cseresznyéskert vált egy összeomló, fullasztó világ allegóriájává, ahol a szereplők jövőkép nélkül beledermedtek az időbe. A színház a kulturális ellenállás bástyája volt, ahol az emberek belélegezhették a fátyolos szabadság oxigénjét. Sok akkoriban íródott regény ma már nem érthető a fiatalok számára, mert nincs meg a tudásuk ahhoz, hogy a megfejtsék azokat a kódokat, amiket akkoriban mindenki értett.

Nem félt, hogy Párizsba érkezvén elveszíti a témáját?

Nem, ugyanis rögtön elkezdtem lefordítani és terjeszteni a Romániában írt és betiltott darabjaimat. Apám küldte utánam őket postán. Apránként felfedeztem egy hihetetlen színházi rendszert Franciaországban: a zsebszínházak, a független társulatok világát csakúgy, mint a folyamatos igényüket az élő szerzők új darabjaira. Azóta tagja vagyok a színházi írók szövetségének, így pontosan látom, hogy mennyi darabot írnak és publikálnak. Rengeteget. 

És olvasnak.

Franciaországban vannak olyan kiadók, amelyek színdarabok kiadására szakosodtak. Például ott az Éditions Espace d'un Instant, ami kelet-európai, balkáni és kaukázusi műveket ad ki. Megtalálhatók nála a macedón, csecsen vagy akár albán szerzők is. Ezeknek a kiadóknak többnyire könyvesboltjuk is van. Itt úgy gondolják, hogy egy színdarab is lehet jó irodalmi mű, amit valaki azért vesz meg, hogy otthon, a fotelja magányában elolvassa. Számomra ez tényleg egy csoda, miközben nehéz olyan franciát találni, aki dicsérné a francia rendszert. Sylvain Tesson mondta azt valahol, hogy: "Franciaország egy paradicsom, amit olyan emberek laknak, akik a pokolban hiszik magukat.".

Az újságírói tapasztalata mennyire segítette a témái kiválasztásában?

Két éve mentem nyugdíjba 34 év francia újságírói pályafutás után. Hihetetlen alapanyaggal találkoztam nap mint nap a tudósításaim során. A szemem előtt vonult fel az emberiség által produkált minden paradoxon, tele elviselhetetlen ellentmondásokkal, a múlt hibáival, amelyek üstökösként térnek vissza minduntalan megmérgezve a jelenünket.

A történetünk egy végtelenített ismétlődés lenne?

Igen, mert a fogyasztói társadalom elaltat, és sokaknak fel sem tűnik az új diktatúrák eljövetele. Az új technológiákat a szabadság kiterjesztésére is lehet használni, de arra is, hogy a szabadságot megnyirbálják velük. Mert az eszköz az eszköz, a kés az kés, ami mindkét irányba használható: önvédelemre, de merényletre is. Ugyanez a működési mechanizmusa a közösségi hálóknak is. Éppen ezért gondolom gigantikus lehetőségnek az emberiség számára azt a valósággá vált utópiát, ami az Európai Unió. És nem azt mondom, hogy veszélyben van, de az a fajta bizalmatlanság, ami egyre terjed vele szemben, önpusztító. Már-már öngyilkosság.

Vitatják a létjogosultságát, mégis onnan táplálkoznak.

Ha tönkretesszük az Uniót, semmink sem marad. Akkor újra elérkezik majd a Sztálinok, Francok, Salazarok ideje. A diktátorok, a katonák és a vallásosok visszahozhatnak egy olyan középkori struktúrát a kontinensen, amelyben Európa független régiókra töredezik, és teljes országok robbanhatnak szét. Az emberiségről alkotott képem, egyszerre pesszimista, ha újságíróként tekintek rá, miközben íróként mégis optimista vagyok, mert úgy gondolom, hogy az ember bármit képes legyőzni a képzelőerejének, és alkalmazkodási képességének köszönhetően. Ugyan még nem buktunk bele a káoszba, de ott állunk a szakadék szélén, és egyre sűrűsödnek az omlás jelei. Mert mi még nem építettünk fel civilizációt ezen a bolygón. Nagyszerű kultúrát és kulturális hálózatot igen, de a kultúra nem vezet automatikusan a civilizációhoz, hiszen jól látható, hogy mennyire nem képes megállítani a háborúkat sem. A civilizáció első jele az lesz, amikor ellen tudunk majd állni az erőszaknak. Az a pillanat, amikor az emberiség azt tudja majd mondani, hogy sikerült felszámolnia az erőszakot, és beléphetünk a szavak birodalmába.