„A pohár falán glicerinkönnyek csorognak lassan lefelé, a bor rubinszíne jelzi könnyedségét, a sűrű illat mediterrán levendula-ültetvényeket idéz. Nagyon finom, könnyed és elegáns bor ez a Pajados dűlőről 2002-ben szűrt Bikavér, a sav és az édesség ölelkezik benne, a háttérben újhordó finom íze és meggyes zamatok, kerek és érett karakter. Semmi szikárság, tanninhangsúly, éretlenség vagy hidegség – mediterrán szellők lengedeztek a Bükk lankái fölött.”
Így írtam le Gál Tibor egy borát 2005-ös halála alkalmából a figyelős borrovatomban – a remek print Figyelő azóta dicstelen véget ért a Mediaworks és Schmidt Mária, magyar sajtót beszippantó fekete lyukában. Gál egyszerre nagy református magyar és a világra nyitott kozmopolita és kedves úri fiú volt, ritka és pompás küvé, az első magyar flying winemaker, aki Toszkánától Pannonhalmán át Dél-Afrikáig röpdösött, ’98-as küvéje a Wine Spectator százas listáján az első helyen végzett, ez volt a világ legjobb bora. Túldolgozta magát.
Mármost vagy húsz éve hallottam egy játékos modellféléről Gál Tibortól. Ez tkp. a francia boruniverzumból indul ki, a bort a gasztró függő változójaként kezeli és úgy tipizálja a borvilágot, hogy van a könnyű, gyümölcsös, ropogós savú, nem hordózott, azaz reduktív fehérek halmaza, pl a Loire-völgyi sauvignon blanc világa, a magas fehérjetartalmú tengeri herkentyűk ízkomplexének isteni felhangosítója. A következő típus a burgundi (chardonnay): hordós, telt, mély, lágyabb savtérképű nagy fehérek halmaza, mely a malactól a grillezett bornyún át a szarvasgombáig a komolyabb étkek ízeinek felizzítója. A bor íz-izzító, nem csak kísérője a gasztrónak. Vörösben van a karcsúbb, rubinszínű (Rhone-völgyi) pinot noir, melyet imád a kacsa és a liba, és vannak a fekete (bordói) mély borlevesek, a marha legjobb barátai.
Miért fontos a (magyar) borkultúra? (A latin cultura szó egyébként eredetileg a föld megművelését jelentette). A legszebb tájak a borvidékek ugye, mert a szőlő a dimbes-dombos tájak déli lejtőit szereti, a borvidékek a jómód és a szép élet szigetei a magyar pusztában, nagy értéket képviselnek, az egész országimázst fel lehetne rájuk fűzni; btw a magyar bor a nemzeti identitás konstituáló eleme volt.
Mert a magyar bororoszág (volt), a XIX. században a második, a XX.-ban a harmadik legnagyobb bornemzet voltunk, a komenizmusban majdnem kipusztult a szőlő, és a negyven évig létezett szocializmusban való bolyongás alatt eltűnt a legfontosabb: a (latin vagy az osztrák-német világokban máig ható) hétköznapi borkultúra. Sőt, kialakult a borral szemben a bort az alkoholizmussal azonosító általános ellenszenv. A hetvenes évektől beinduló borászati technológiai és szemléleti forradalom már nélkülünk zajlik, leesünk a világ bortérképéról. A gengszterváltás óta a magyar bor feltámad, mára lassan itt-ott újra megérinti a világszínvonalat, bár a régi területek töredékén molyolunk (a borszőlőtermő területek nagysága Trianon után is 215 ezer hektár körül volt, 1995-ben 131 ezer, ma 58 250 hektáron borászkodunk). Őrült összegű uniós és honi támogatások és pályázatok áramlottak az ágazatba, hatalmas beruházások zajlottak, de mára a bekerülési költségek, az energiaár-emelkedés, az infláció, a népség-katonaság elszegényedése és a bor státuszának globális megingása (a Z generáció inkább teker egy spanglit, vagy vegán, mindenmentes müzliket tol) ismét nehéz helyzetbe hozta a magyar bort.
A magyar borkultúra meggyengülése hatalmas kulturális veszteség, és bár újjáéledt, nem tért vissza a hétköznapokat átható borkultúra, mely értékeli és használja a magyar bort, megmaradt rétegkultúrának, vagy százezer ember diskurzusának, plusz az elszegényedés, plusz a globális bordivat mély hullámvölgye is sújtja – erre inni kell.
