E szerény sorok fiatalnak már nem mondható írója egy ideje azt vette észre magán, hogy kezdi elveszteni a kapcsolatát a humorral. Mondanak neki vicceket, és nem érti őket. Örül, ha elkapja, mikor érnek véget, hogy imitálni tudjon némi nevetést. A vígjátékokon csak mosolyog, mert ahogy elkezdődnek, ilyenre formálja arcát. A kabarétréfáktól idegenkedik. A stand-up számokat meg ugyan felfogja, de hideg, szenvtelen elismeréssel. Aggasztó állapot. Az elmúlás előérzete.
Na most, ugyanez az ember megnézte Bödőcs Tibor Barbárglamour műsorát – és betegre röhögte magát. Nem vicc, helyenként tényleg szinte a rosszullétig. Mi történt? Most esett le a tantusz, hogy van egy nagy humoristánk? Nem, azt tudta, csak nem figyelt igazán oda rá. Nem vette komolyan. Eltávolodott ettől a világtól. Hát Bödőcs most majdnem belefojtotta. Megmutatta neki mai kulturális, művészeti mélységeit.
Ez a kivételes egyéniség egy olyan eredeti világot stílust alakított ki, amely egyben felidézi az elmúlt fél évszázad szinte össze emlékezetes humoristáját és kabaréfiguráját. Hol egy kis Hofi villan fel benne, hol Sándor György fanyarsága, Farkasházy és Nagy Bandó szarkazmusa, de Gugyerák is eszünkbe juthat. És most majdnem azt írtam, őrzi azt a hagyományt is, hogy a „hétköznapi ember” naiv, mítoszok formálta szemléletét vetíti a világba, így leplezve le annak abszurditásait, velőt rázó hazugságait. Ám sajátos hangütése részben abból fakad, hogy ez nem egészen van így.
Bödőcs figurájának belegabalyodása a vele szembe jövő valóságlátszatba nem értetlenkedő, zavart rácsodálkozás, hanem intellektuális, külső, értékelő szemlélet. (A nagy humor természetesen mindig intellektuális, itt a narrációról van szó.) Naiv hétköznapisága nem hofis vagy potyondis átlényegülés, hanem idézőjeles. Amit előad, egy intellektuálisan infantilis attitűd. Leginkább talán a kamaszos infantilizmushoz hasonlítható. Amelyet mindig tágabb térbe taszít a harsány közlésvágy. A környezet működésének kíméletlenül gátlástalan kigúnyolása. Ez a magatartás, életszemlélet minden kifejezőeszközt felhasznál. Miközben csúfolódó verbális megjelölésekkel bombáz, grimaszokat vág, gesztikulál, mozgásokat, hangokat imitál. Maximális érzékletességre tör. A megfigyelés és az értékelés szilánkjaiból. Az eszköztár elemei töredezettek, nem bomlanak ki teljesen, hanem egymásba kapaszkodnak.
Bödőcs ezt a kifejezésmódot fejlesztette virtuóz, nyugodtan mondhatjuk, művészi szintre. Vannak szellemes megjegyzései, találó megnevezései, nagyot kacagunk, mikor szőke Torgyánnak nevezi Trumpot vagy türk basának Orbánt, vagy ahogy kiforgatja a politika demagóg állításait. De ez kevés lenne a folyamatos mozgás, sűrítő gesztikulálás, a közegfestő hangimitációk nélkül. Mindebből egy monumentális, dinamikus torzó formálódik. És nemcsak a közéleté. A Barbárglamour első részében ugyan rengeteg nevetésre ingerlő fenéken billentést kap a politika, a műsor legsziporkázóbb része a későbbiekben megelevenedő falusi életkép. A mindennapok gúnyrajza olyan káprázatos plaszticitással eleveníti meg a komplex előadásmóddal a disznóvágás, a borkészítés, a családi élet jellegzetes pillanatait, az elhagyatottságban rendre váratlanul felmorajló tevékenységet, az életvágy hangjait, hogy a néző úgy érezheti, fekete humorú filmet lát. Miközben egyre fájdalmasabban röhög.
Mondhatjuk, hogy ez a fajta humor nagyon kíméletlen, helyenként kifejezetten gonosz tud lenni. Az infantilis jellegű szabadosság nem ismer irgalmat. De rászolgálunk, hogy nevetés közben szégyenkezve magunkba nézzünk. És ne feledjük, hogy a humor, bármilyen irgalmatlan is, sosem gerjeszt gyűlöletet.
Infó: Bödőcs Tibor: Barbárglamour. Comedy Central, 2025. január 10.
