Az idei karácsony legnagyobb ajándéka az volt, hogy amikor megkérdeztük Duskát, mit hozzon a Jézuska-Mikulás-szülői trió a fa alá, akkor ő nemes egyszerűséggel azt felelte: könyvet. Hirtelen úgy éreztem, megtérült az összes eddigi erőfeszítés, az éveken át tartó esti felolvasás (én magam legalább öt Harry Potter-könyvet adtam elő a megfelelő hangszínekkel), és hogy minket is folyton olvasni lát. Ugyanakkor a gyermeki éleslátás is benne volt, hiszen ő is tudta, több felől érkezik ilyenkor az égi manna, és a család különböző ágai kielégítik a társasjáték- és legóigényeket (is).
Úgy döntöttünk, hogy szintet lépünk és megpróbálkozunk Agatha Christie izgalmas műveivel, hiszen mindhárman imádjuk a rejtélyeket, a nyomozást, az apró részletek összeillesztését. A nejem nagy rajongója a brit írónőnek, jómagam a Tíz kicsi négert az egyik legjobb és legfontosabb kriminek tartom, amely számos történetverziót, vetélkedőt és még sok minden egyebet ihletett meg. Meg is vettünk három regényt, és neki is fogtunk az olvasásnak azzal, hogy az első pár oldalt én olvasom fel neki, aztán majd Duska folytatja magában. A Lord Edgware meghal címűt néztük ki, mert az is világos volt, hogy Hercule Poirot, a krimiirodalom egyik legjobban megírt detektívje mellett tesszük le a garast. Ugyanakkor megbeszéltük Dusival, hogy ha valamelyik szót vagy kifejezést nem érti, akkor szól.
De nem ment. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a kifinomult és kissé körmönfont brit társalgás árnyalatai még túl nagy falatot jelentenek egy tíz és fél éves gyereknek, még ha talán előrébb is jár, mint a kortársai zöme. Egy ideig próbáltam magyarázgatni a mögöttes jelentést, de ott végképp elakadtam, amikor Poirot megjegyzi az egyik felkapott színésznő kapcsán: „Ravasz teremtés, nagyon is az. Ugye észrevette, hogy zsidó?” Majd a mindent látó nyomozó bólint, és megjegyzi: „Ez biztosítja sikerét.” Megálltam, s egy pillanatig átfutott az agyamban, hogy elkezdem megvilágítani, mit is jelenthet mindez. Mit jelenthetett a regény keletkezése idején, a harmincas évek eleji Egyesült Királyságban, amikor az antiszemita „társalgás” egyáltalán nem számított kirívónak, és a jóval élesebb megjegyzések is a teázás részesei voltak, mint a fogak alatt roppanó sütik? Mit jelenthetett ez pár évvel később, majd a II. világháború alatt és után? És mit jelenthet ma, amikor megpróbáljuk jóvá tenni a hibáinkat? Aztán arról is beszélgetni kellett volna, hogy vajon ez a Poirot-féle észrevétel már antiszemita beszólásnak számít-e, vagy még nem, csupán egy átlagos megjegyzés egy átlagos jelenetben, csak nekünk, mai olvasóknak lehet egy kicsit mégis borzongató. Mint egy jeges fuvallat a zárt szobában.
Aztán arról is szót ejteni, hogy miután Agatha megtudta, a nácizmus mit tett a zsidókkal, ő maga hagyta jóvá, hogy kivegyék regényeiből a bántó megjegyzéseket, és a kritikák eredményeként teljesen el is távolodott ettől a mentalitástól. Beszélni arról is, hogy ez a „mentesítés” még ma, a halála után is folytatódik, csak épp a szerző helyett a kiadó próbál megfelelni a mai érzékeny olvasóknak, és tovább nyesegeti vagy írja át a szövegeket. (Ennek esett áldozatul a Tíz kicsi néger címe is – ma már Mert többen nincsenek cím alatt fut –, hiába magyarázta a hazai kiadó a brit kollégáknak, hogy nálunk a „néger” szónak nincs olyan pejoratív hangzása, mint a rabszolgatartó vidékeken, viszont nálunk mindenki így ismeri a regényt, ez már a mi kulturális örökségünk része is. És ezt nem lehet erőszakkal kitörölni.) Elmondtam volna Duskának azt is, hogy én ezzel a kozmetikázással egyáltalán nem értek egyet, mert bizony ezek a művek, mint minden irodalom, korfestő művek is, és ezt nem szabad utólag megmásítani, mert ezzel hazugságot követünk el. Igenis látnunk kell, hogy az antiszemitizmus szörnye nem hirtelen ugrott ki a bokorból és tarolta le fél Európát. Látnunk kell, hogy békés szalonokból indult mosolyogva és udvarias hangnemmel.
Arról nem is szólva, hogy jogunk van a saját ártatlanságunkhoz. Úgy olvastam annak idején a ma már rasszistának bélyegzett és ezért átírt Huckleberry Finn kalandjait, hogy fogalmam sem volt a nigger kifejezés hátteréről. Élveztem és faltam, ahogy csak egy gyerek élvezheti. Ahogy Duska is a maga ártatlanságával olvasná, mert a világ még kalandos, és nem láthatatlan rémekkel teli hely. És azt is elmondanám neki, hogy íróként soha nem hagynám, hogy a közeli vagy távoli jövő szempontjai szerint írják át a műveimet, mert valamikor esetleg sértővé válna, ami nekem még nem tűnt annak. Lássa csak a jövendő olvasó és tanuljon belőle. Tanuljon a hibáinkból, a vakságunkból, az érzéketlenségünkből – ezt a lehetőséget mind elveszítené a hamisítással. Arról nem is beszélve, hogy így semmi sem lenne végleges: képlékennyé, és valahogy meg nem történté válna a múlt. Már semmi sem szólna az elmúlt időről, csak a jelen rövidlátó okoskodásáról.
Vettem egy mély levegőt, és becsuktam a könyvet. Ezt majd két-három év múlva folytatjuk, mondtam végül Duskának. A gyilkost vagy gyilkosokat most még futni hagyjuk.
