– Nemrég nyílt meg az új péksége Szentendrén. Mi motiválta, hogy belefogjon egy újabb, minden eddiginél komolyabb projektbe?
– A régi helyen, a patakparton nyolc éve dolgozunk, és annyira népszerűvé vált, hogy teljesen kinőttük. A parkolást sem lehetett megoldani, óriási dugók alakultak ki, mert annyian jöttek kenyérért, pékáruért és pizzáért. Ezért a belső terület is kicsinek bizonyult, így elgondolkodtunk azon, hogyha minőségi terméket szeretnénk előállítani, ahhoz először is helyre lesz szükségünk. Hiszen ha az nincsen, nem tudunk hosszú ideig keleszteni, se hűteni. Elkezdtünk hát keresgélni, amikor is megtudtam, hogy a szentendrei önkormányzat több épületet próbál hasznosítani, és olyan partnert keres, aki azokat felújítja és hosszú távon üzemelteti. A Paprikabíró utcában aztán ráleltem a megfelelőre, amelyiknek elég nagy a parkolója, és közel van a városközponthoz, a patakparthoz és a termelői piachoz is, ahonnan sok fontos árucikket szerzünk be.
– Ez a péksége miben különbözik a többitől?
– Abban, hogy egy épületegyüttesről van szó, amelyben mindegyik létesítménynek más funkciója van. A parkoló felőli épület a kétszintes pékség. Az emeleten műhely, illetve hideg- és melegkonyha van, lent az eladótér és a látványpékség található, ahol egy üvegfal mögött dolgozunk, meg egy télikertet is kialakítottunk, ide a vendégek le tudnak ülni. A másik ingatlan egy pajta volt, amelyben rendezvényeket, workshopokat tartunk, a harmadik pedig egy kőház, ahol a jövőben egy topéttermet és pizzériát fogunk kialakítani. Ezt a három épületet pedig összeköti az udvar, amely sittlerakó volt, de mi füvesítettük, parkosítottuk, kanyargós, macskaköves utacskákat építettünk benne. Emellett öt termő olívafát, három fügefát és két szilvafát ültettünk, amelyek gyönyörűen fognak virágozni tavasszal, és gyümölcsöt adnak nekünk. A lebegő teraszokat teleültettük fűszernövényekkel, az udvarban pedig helyet kapott egy kültéri konyha, egy grillház és egy biokert hat magaságyással, illetve egy gazdasági udvar, amelyben jelenleg négy kacsa tengeti az életét. Így láthatják a gyerekek, honnan jön a tojás meg a hús, vagyis hogyan működik egy miniatűr gazdaság.
– A felnőttek milyen oktatáson vehetnek részt?
– Nekik workshopokat tartunk, amelyeken megtanulhatnak pizzát, kenyeret, illetve kalácsot és édes tésztákat készíteni. Mindig az adott nap tematikája szerint dagasztjuk a tésztát, majd pihentetjük, formázzuk, kelesztjük, és a végén megsütjük. Pizzákból tudunk készíteni a fatüzelésű kemencében autentikus nápolyi stílusú pizzát, az elektromosban pedig római stílusút. Kenyérből a foglalkozáson mindenki hármat is dagaszt, amiből kettőt megsütünk, majd a harmadikat a résztvevők hazaviszik egy ajándék szakajtóban, és otthon fejezik be.
A kalácstésztaworkshopon negyven-ötven kiló tésztát is be szoktunk dagasztani, aztán mindenki fon ezerrel: egy-, két-, háromszálas kalácsokat, rudat, csigát, tizenötfajta édes és sós tekercset.
Az elején amúgy lassan haladunk, de amikor bedurran a negyven kiló tészta, akkor aztán nincs megállás, kapkodni kell. Este két nagy táskával mennek haza az emberek, annyi mindent sütnek, úgyhogy másnap reggel nem kell gondolkodni, honnan lesz a pékáru.
– Szentendre mellett pékségei vannak Budapesten, illetve az ország három másik pontján. Hogyan tudja ezt a sok helyet átlátni, menedzselni?
– Csak úgy tud működni egy ilyen méretű vállalkozás, ha remek kollégák vannak mellettem, akik leveszik a terhet a vállamról. Valaki a boltot vezeti, más a felszolgálókat irányítja, megint mások a pékpultokat ügyelik. Ha ezek az emberek nincsenek, akkor hiába szeretnék terjeszkedni, nem tudnék. Csak lépésről lépésre lehet haladni. Debrecent leszámítva nem is nagyon mentünk el messzebbre Budapestről és környékéről, hiszen akkor nem is tudnék felügyelni ennyi helyet.
Viccből még azt szoktam mondani: azért van öt gyerekem, hogy működjön a vállalkozás.