Ha néhány ellenzéki baljóslataiból tornyot lehetne építeni, fentről néznénk le a Burdzs Kalifára. Bizonytalan jövő, Magyar Péter, a NER mélyállama, előre megmondjuk. Igaz, nehéz leváltani Orbánt, még nehezebb a NER-t, ám a legnehezebb a rettegést felváltani a józan bizakodásra.
Rendszerváltásra pedig szükség van. Orbán 2010-től megsemmisítette az első, az 1989-től átmenetileg regnáló demokratikus rendszert, kezdve a gumicukor szilárdságú alkotmánnyal, aztán megszüntette az ellensúlyokat, korlátozta a versenyt, szabad hozzáférést biztosított a maga körének a közvagyonhoz és a közvéleményhez. Most közelebb kerültünk a NER lebontásához, ám a jövőbeli új rendszer részletes tartalma korántsem nyilvánvaló. Egy politikus szavaival: Orbán komplett listát hagy hátra arról, mit nem szabad csinálni, de az még előttünk áll, hogy az új és életképes demokrácia tervét megrajzoljuk.
Az én generációmban sokan úgy hiszik, hogy a rendszerváltás valójában egy rendszer-visszaváltás lesz, pedig dehogy. Az 1989-1990-es rendszerváltás megteremtette a modern alkotmányos demokrácia intézményeit, viszont azt a kort szélsőséges körülmények jellemezték. Nem sok tapasztalatot szerezhettünk az átvett modellek működéséről, lelkesedésből, jó szándékból és az intézményekbe vetett hitből viszont túl sok is volt. Később meg is tapasztaltunk, hogy az alkotmányt viszonylag könnyű volt félresöpörni a naiv mennyiségi (kétharmados) korlát kihasználásával.
Az akkori politikai irányítóréteg nem élt meg mást, mint permanens költségvetési megszorítást, sokuk számára meghatározó maradt a korábbi szellemi és egzisztenciális visszaszorítottság élménye. Az átalakulás szélviharként söpört végig a verejtékes munkával összegányolt hétvégi telkeken és a szocialista középosztályi státuszokon. Nyilvánvaló, hogy az állami vagyon lebontása sárlavinaként árasztotta el a tisztes polgári, a tisztviselői magatartást, miközben a pártok egyre vadabb mértékben korrumpálódtak. A gazdaságban a szocializmus visszatartó intézményeinek felszámolása drámai sikerekkel járt, ám óriási társadalmi költségek árán. Jókora lépést tettünk az európai normák felé. Aztán Orbán, az új magyar Thököly, a keleti politikai nyitás bajnoka mindezt megfordította.
Másfél évtizednyi NER után a következő rendszerváltásnak még mindig alapvető célja, hogy az alkotmány épületébe az alkotmány szelleme is beköltözzék. Az új európai-demokratikus Magyarország felépítéséhez először is el kell takarítani a NER rombolását, az alapvető jogállami és állami intézményeknek visszaadva a működés feltételeit, feladatait és felelősségét.
Idetartozik az alkotmány önvédelmi képességének megteremtése is. Nem Magyarország az első, ahol az alkotmányos megállapodásokat felrúgják, és ezt megelőzendő megerősítik a hatalmi ágak önállóságát. Képletesen szólva új alkotmányunknak egy gyermekparalízis elleni oltásra van szüksége, nehogy az első járvány megint elvigye. De mindez csak erős önkormányzatiság és autonómia mellett hatásos, mert azt már tapasztalatból tudjuk, hogy az alkotmányt saját betűi nem képesek megvédeni.
Normális államigazgatás és költségvetés a következő cél, mögötte egy alkalmas társadalom- és gazdaságpolitikával, oligarchikus abszurditások, felfújt állami propaganda és koncessziós rablás nélkül. Az egyre durvább állami ellenőrzési hivatali rendszerre sincs szükség. Helyette felelős kormányzati struktúra működjék, erős korrupcióellenes képességekkel. Magyarországnak régóta szüksége van egy hosszútávú civilizatórikus-infrastrukturális programra, amelynek legfontosabb területei az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra és a közlekedés. És végül, a méltatlanul elhanyagolt autonómia és önkormányzatiság feltámasztása igazi ugrás lenne. Sokféle önkormányzat (helyi, iskolai) működjék, saját ügyeiket maguk intézzék, és ellenőrizzék a kormányt is, különösen, ha ajándéknak hazudja a jussukat.
Ennél a pontnál el kell távolodnunk a Magyarországon hagyományos központi (aufklérista) reformok bénító túlsúlyától. Nagyobb lépés lenne, mint gondolnánk.
A szerző közgazdász.