- Mi nem hasbeszéd? - Papp-Zakor Ilkával hangokról, társakról

Új könyvének nyitó mottója a mostanában ritkábban emlegetett Bernard Malamud A beszélő ló című írásából származik. Ön számára miért volt fontos ez a szöveg és az alkotó?

Malamud gyerekkori kedvencem, a mottóban megidézett novellát, illetve tulajdonképpen az egész kötetet, amiben a novella megjelent, zseniálisnak tartom. Lenyűgöz, ahogy a realizmus és a groteszk, abszurd között mozog benne a narráció, tökéletesen átgondoltan, kicentizve, miközben mégis valami őrült, zabolátlan bátorság benyomását kelti. Szeretném elhinni, hogy Abramowitz, a beszélő ló jelentette számomra az első lépést a hasbeszéd felé.

Beszélő ló helyett önnek viszont egy valódi hasbeszélő lett a főszereplője. Hogyan talált rá erre a témára?

Teljesen véletlenül. Nagyon régtől foglalkoztattak az anyaguknak a hangot tekintő művészetek, elsősorban a zene. Az írást, a festést, a szobrászatot valahogy a halhatatlanság eszközének láttam, hiszen kézzelfogható, maradandó végeredményt produkálnak. Ha a zenészekre gondoltam, akiknek sokáig nem volt lehetőségük rögzíteni a munkájukat, mindig úgy tűnt, hogy a hivatásuk a szó legszorosabb értelmében halálmegvető bátorságot követelt meg. Róluk azonban nem írhattam, mert botfülem van, meg nagyon szegényes zenei műveltségem. Aztán egy adott pillanatban rájöttem, hogy héberül a hasbeszélő és a hirtelen szavak hangalakja azonos: pitom. Mintha a hanggal foglalkozó mesterség nevébe az időbe zártság eleve beleíródott volna. Vagyis mintha a dolgok logikája valahogy kiszólt volna az őket eltakaró szavakból. Ez lenyűgözött. És találónak éreztem, hogy csehül a pitomý szó jelentése ’hülye’. Szereztem egy könyvet a hasbeszéd kultúrtörténetéről. Abból kiderült, milyen óriási metafizikai súlya volt ennek a szakmának annak idején, amíg a beszédhangot a lélekkel (illetve a pneumával) hozták összefüggésbe. Hogy ez mikor szűnt meg így lenni? Akkortájt, amikor a hang rögzíthetővé vált. Úgy gondoltam, ez azért felvet pár kérdést a lélek mibenlétével kapcsolatban is.

Áruljon el egy műhelytitkot: próbálkozott azért közben hasbeszéléssel, hogy jobban megértse a karakterét? Vagy megmaradt az elméleti érdeklődés szintjén?

Igen. Rettentően feszélyezett, főleg az elején, de tudnom kellett, mire figyel a szereplőm, mi könnyebb, mi nehezebb stb. Meg hát érdekelt, hogy szükség van-e az embernek bármilyen spéci képességre ahhoz, hogy hasbeszélő legyen belőle.

Miért és mikor szorult vissza ez az egyébként komoly tudatosságot és nehéz fizikai megpróbáltatásokat igénylő képesség a vásári mutatványosok szintjére?

A bábok viszonylag új eszköznek számítanak, az 1700-as, 1800-as években kezdtek elterjedni, a hasbeszéd fokozatos presztízsvesztésével. Nekem amúgy plauzibilisnak tűnik, hogy a – minimum a reneszánsz korától létező – vándorbábszínházak is hatással voltak a hasbeszéd gyakorlatára. Úgy képzelem, hogy a hordozható színpadjuk mellett/mögött álló bábművészekben könnyen megszülethetett az igény a láthatatlanul maradó beszédre – de adataim sajnos nincsenek erről.

Legtöbben a hasbeszélőbábu szereplésével kötjük össze a hasbeszélés mutatványát, Zoltán tehetsége azonban jóval túlmutat ezen, és szinte az egész világnak ad hangot, élőnek és élettelennek egyaránt. Sok hasonlóságot látott a hasbeszélő és a regényíró művészete közt?

Ezt már én találtam ki. A hasonlóságok egyértelműek a hasbeszéd és az írás között, tény azonban, hogy én a legtöbb dologhoz ez utóbbi felől közelítek. Zoltán egy adott pillanatban felteszi a regényben a kérdést, hogy „de hát mi nem hasbeszéd”? Ez a kérdés az enyém is. De hát mi nem olyan (bizonyos szempontból), mint a regényírás?

Nagyon érdekesnek találtam a „labirintuslelkű” Tomi alakját, aki autizmusa miatt egy egészen különálló világot hoz létre magában és maga körül, és egészen másfajta megértést igényel. Általa a speciális igényű gyermekek nevelésébe is betekintünk. Jól érzékelem, hogy ő különösen fontos volt az ön számára? Volt tapasztalata hasonló nehézségekkel küzdő emberekkel?

Érdekelnek az olyan helyzetek, amik a Másik mibenlétére, a róla alkotott elképzeléseinkre és percepcióinkra vonatkozó kérdéseket vetnek fel. Személyes és emberi identitásunk nagyban függ attól, hogy kit vagyunk képesek felebarátunknak, azaz embertársunknak tekinteti. Engem ebből a második összetett szóból az utótag, a társ foglalkoztatott igazán. Mi kell ahhoz, hogy a társunkká váljék valaki? És mit jelent, ha azzá vált? Ilyesmik. Sokat önkénteskedtem szellemileg visszamaradott gyerekekkel és fiatalokkal, akiknek a szüleit kicsit mindig a régi korok zenészeivel azonosítottam: teljes életüket feltették egy gyönyörű, odaadást és szenvedélyt kívánó dologra, vállalva, hogy nem hagynak nyomot maguk után, mert ahogyan egykor a hangot sem lehetett rögzíteni, úgy legtöbb esetben ezek a gyerekek sem taníthatók, és nem fognak továbbadni semmiféle rájuk bízott tudást. Pedig azt szokás hinni, hogy aki családot alapít, az az örökkévalóságba írja bele magát. Az autisták, akikkel foglalkoztam, kvázi határesetnek számítottak az egészséges és beteg fiatalok között. Az „alapbetegség” az ő esetükben is több más szellemi fogyatékkal járt, de ettől függetlenül folyékonyan beszéltek, érdeklődők voltak, értették, amit mondtunk nekik, szerették a közös programokat, a külső megjelenésük pedig egyáltalán nem árulta el, hogy nincs minden rendben velük. Néha nagyon nehezen, egy két-három éves gyerek logikájával és stílusában fejezték ki magukat, máskor megdöbbentően találó észrevételeket tettek, eredeti és izgalmas képekben fogalmaztak, vagy olyasmiket mondtak, amikről lehetetlen volt megállapítani, ártatlan vicc-e, gúny, vagy minden hátsó gondolattól mentes megjegyzés. Teli voltak beváltatlan ígéretekkel, rendszeresen keltették azt a benyomást, hogy bármikor meggyógyulhatnak. Ez hosszú távon rettentő bonyolulttá és sokrétűvé tette a velük fenntartott kapcsolatot.

Ahogy az eddigi írásaiban, úgy most is különösen fontosnak bizonyultak az állatok és a belőlük felépíthető vicces helyzetek, szimbólumok vagy értelmezési lehetőségek. Miért kísérik önt ennyire ezek az élőlények?

Az állatok: társaink. Fontosnak tartanám, hogy több empátiával és tisztelettel forduljunk feléjük, és úgy gondolom, hogy az irodalomnak ebben felelőssége van. Csábít egy nem antropocentrikus kultúra gondolata, de közben rettentően paradox elképzelésnek is találom, nem mintha a nem humán állatoknak ne volna kultúrájuk (az etológusoktól tudjuk, hogy sok állatfajnak van), hanem mert a delfinek vagy hollók által létrehozott kultúrák és a miénk metszete üres halmaz. Ez a regényt, benne a hasbeszélő alakjával, többek között az is érdekli, hogy mennyire etikus valaki más helyett megszólalni. Szerintem nagyon ritka az olyan irodalmi szöveg, ami tényleg méltányosan bánik az állatszereplőivel. Az antropomorfizációt például őrülten nehéz elkerülni. Zoltán hihető, de önmagukat folyton megkérdőjelező fikciókat hoz létre. Néha, amikor felbátorodik, a parodisztikusságig is elmegy: szimbólumokat talál ki és ad nekik életet. A szimbólumok ugyanis, amikre az irodalomelmélet időnként hasbeszédként szokott hivatkozni, az állatok félreismeréséről és sematizálásáról tanúskodnak. A szimbólumokra redukált élőlényekkel berendezett világ heterotóp. Viszonylag könnyű kiismerni, azonban soha nem lesz otthonos.

+2 KÉRDÉS
Két novelláskötet és két regény tapasztalatai után mennyire mozog otthonosan a nagyobb prózai világokban?

Írói oldalról a novella legkézenfekvőbb erénye a regénnyel szemben az áttekinthetősége. Én korábban nem tudtam jegyzetelni, most viszont muszáj volt megtanulnom. Rá kellett jönnöm ezenkívül arra is, hogy a hosszú próza érzelmileg sokkal megterhelőbb, mint a rövid. Hiszen az ember évekig egy fedél alatt él a szereplőivel. Az intim szférája felszámolódik – megjelenik viszont egy nagyon abszurd kötődés. Az előző regényemnek, a Majd ha fagynak volt egy szereplője, akit megöltem, de annyira elkeserített a halála, hogy végül fel kellett támasztanom. Már korábban is hallottam erről a jelenségről, de az irodalmárok mítosz- vagy nimbuszépítésének hittem. A novellához az köt, hogy szeretem a frappáns lezárású történeteket. Ha szereplőkön vagy szituációkon gondolkodom, legtöbbször több, a központi narrációhoz nem sokban kapcsolódó sztori is eszembe jut, ezek közül néhányról irtó nehéz lemondanom, szóval igyekszem a szövegbe ágyazni őket valahogyan. Szerintem az ember történetének részét képezi az is, ami poten­ciálisan megeshetett volna vele, valamiért azonban mégsem következett be, ezek az én elkalandozásaim pedig legtöbbször éppen ilyen meg nem történt, de lehetséges eseményekre vonatkoznak.

Az eddigi művei alapján párhuzamként említették már Samanta Schweblint, Boris Viant és Cortázart is, a magyar szerzők közül pedig Garaczi Lászlót vagy Szvoren Edinát. Mennyire érzi közel a könyveihez ezeket az életműveket?

Nagyon konstruktívnak tartom az ilyen összehasonlításokat, egyrészt, mert az irodalmat – egyebek mellett – a szövegek közti vélt vagy valós összefüggések teszik izgalmassá, másrészt mert legalább egy-két szerzőt, akiket most nagyon szeretek, ilyen találgatásoknak köszönhetően ismertem meg. Feltételezve, hogy a kérdés tudatos inspiráltságra vonatkozik, ami, gondolom, csak apró szegmense az inspiráltságnak mint olyan, azt mondanám, hogy a fentiekből egyedül Cortázar stimmel. Talán nem véletlen, hogy ő az, akit az öt szerző közül legkorábban, még kiskamasz koromban kezdtem el olvasni. Ha végiggondolom, milyen hatásokat szoktak nálam helyesen felismerni, eléggé azt látom, hogy jellemzően fiatalkori olvasmányélményeimről van szó, ami jelentheti, hogy a szövegeimnek bizonyos meghatározó jellege már elég régen kialakult. Időközben nyilván sokat változott is, és időről időre megváltozik, amit az írásról gondolok, néhány évig például rengeteget törtem a fejem Ámosz Oz vagy Sebald regényein, de őket a kritika valahogy nem találta meg. Nem mindegy persze, hogy mondjuk az írói eszköztár, vagy látásmód, vagy témaválasztás területén jelentkező hatást keresünk-e. Az egyik kedvenc íróm kiskamasz korom óra Michel Tournier, rengeteget köszönhetek neki, mégsem jutott még senkinek sem eszébe a szövegeimről. Azt hiszem, az ő hatása valami egészen más szinten ment végbe, mint García Márquezé, teszem azt. És ha magyar szerzők munkáiból kellene egyet, a legfontosabbat megnevezni, azt mondanám, talán még egyszer sem ültem le írni úgy, hogy legalább egy kicsit ne gondoljak közben A feleségem történetére – bár úgy tűnik, a végeredmény szempontjából ez sem annyira feltűnő.