- A világtérkép újrarajzolása

A „24 óra alatt leállítom a háborút” típusú kampányígéretéről mostanra kiderült, hogy csak egy költőien túlzó szófordulat. Donald Trump esetében csak egy dologban lehetünk biztosak, méghozzá abban, hogy semmi sem biztos. Mivel a január 20-án hivatalba lépő elnök valós szándékairól semmit sem tudni kár időt pazarolni a találgatásokra. Már minden elhangzott, sőt még annak az ellenkezője is. Ezért sokkal inkább azt érdemes számba venni, hogy kiknek és miről kellene egyezségre jutni.

Alapvetően hibás az a megközelítés, amely szerint már az is elfogadható eredmény lenne, ha tűzszünetet hirdetve leállnának az összecsapások az ukrán fronton. Sajnos, ennél sokkal összetettebb a helyzet. Sok szereplő érdekeit szem előtt tartva kell egyeztetni. Elsődlegesen valóban a közvetlen harci cselekményekhez kapcsolódó feltételeket, a pontos földrajzi elhelyezkedést, a megszállt területek jogi státuszát és a fegyvernyugvás betartásának ellenőrzését kell rögzíteni. És ez csak az alap, amire minden egyéb vitatott kérdés rendezésének kellene épülni. Bár eltérő okokból, de jelenleg mind az ukránok, mind az oroszok érdekeltek a tűzszünetben. A kijevi vezetés azért, mert miközben teljes mértékben a nyugati szövetségesei támogatásától függ, szeretné világosan látni, hogy az új amerikai elnöknek mik a szándékai. Már ezen a ponton teljes a bizonytalanság. A harmadik éve zajló háború ugyanis rég többről szól, mint az agresszor és a megtámadott állam szembenállása.

Keleti szomszédunk esetében még egészen jól értelmezhető, hogy miért védekezik és hadakozik, vállalva a borzalmas emberi és anyagi veszteségeket. Ukrajna a létezéséért, függetlensége megmaradásáért, a megszállt területei visszaszerzéséért harcol. Egyben azért, hogy valamikor biztonságban tudhassa magát. Tehát egy olyan, a szövetségesei, leginkább a NATO atomhatalmai által szavatolt, biztonsági garanciákat tartalmazó békemegállapodásért, ami nem jut a budapesti memorandum sorsára. Minden szerződés annyit ér, amennyit be is tartanak belőle. Kijev akkor lemondott a szovjet örökségből neki jutott atomtöltetekről, és a célba juttatásukhoz alkalmas eszközökről, átadta azokat Oroszországnak, annak fejében, hogy az atomhatalmak garantálják Ukrajna biztonságát – nem támadják meg és megvédik minden külső agressziótól. Sok más nemzetközi megállapodás mellett ezt a vállalását is megszegte Oroszország, amikor 2014-ben megszállta a Krím-félszigetet, majd 2022 februárjában megtámadta Ukrajnát.

Hogy miért kell minden alkalommal felidézni ezt a szerződésszegést? Egyrészt azért, mert a háború szörnyűségeibe egyre inkább belefásuló nemzetközi közvélemény egy része a moszkvai propaganda hatására hajlik az áldozathibáztatásra, Kijevet vádolja a háború kirobbantásával. Ezek után nem meglepő, hogy Ukrajna miért gondolja egyedüli hosszútávú megoldásnak a NATO-tagságot, vagy a washingtoni szenátus által jóváhagyott, jogilag kötelező amerikai-ukrán biztonsági megállapodást. Ez a formula Izrael esetében bizonyította a működőképességet.

A gond mindezzel leginkább az, hogy míg Ukrajna elsősorban önmaga biztonságának kérdéseként tekint a tűzszünetre, majd a háborút lezáró békemegállapodásra, addig Moszkvát egészen más szándékok mozgatják. Buta naivitás azt hinni, hogy Oroszország a béke elkötelezett híveként törekszik a harcok befejezésére. Sajnos a Vlagyimir Putyin vezette néhai birodalom nem akar békét sem Ukrajnában, sem Európa keleti felén. Az orosz elnök immár bevallott célja az, hogy újra magáénak tudhassa a hajdani Szovjetunió befolyását. A földrajzilag és gazdaságilag pontosan meghatározható birodalom újjáépítését akár katonai erő alkalmazásával, vagyis háborús agresszió árán is lehetségesnek tartja. Az első hallásra erős állítás bizonyítására elegendő felidézni Moszkva 2014 óta megtett lépéseit, azok mikéntjét, és végül szó szerint idézni a céljait megfogalmazó orosz elnököt.

Putyin már a krími agresszió kivitelezésével felfedte valós szándékát. Akkor szemrebbenés nélkül letagadta, hogy a felségjelzés nélküli fegyveresek az ő katonái lennének. Ezt követte a hazudozás az orosz-ajkúak elnyomásáról Donbászban. Természetesen ott is tagadták a határon átszivárgó fegyveres csoportok létezését és a regionális puccsot. Azóta az orosz hibrid hadviselés minden eleme tételesen bebizonyosodott. Kijevben már akkor többen azt állították, hogy Putyin nem korlátozza éhségét Ukrajna keleti régióira. Mai fejjel szinte felfoghatatlan az a naivitás, ahogy Ukrajnában sokan és az európai fővárosokban mi mindannyian nem láttuk a szemünk előtt zajló folyamatok irányát.

A terv megvalósításába hiba csúszott; a „Kijevet három nap alatt”-tól jutottunk el három tragikus év harcaival odáig, hogy egyáltalán felmerül a tárgyalásos rendezés lehetősége. Hogy naivak vagyunk, vagy az új amerikai adminisztráció valóban kompromisszumra tudja sarkallni Putyint, az kevésbé a fronton, inkább a gazdasági kényszerítés hatására fog kiderülni. Már, ha Trump valóban meg akarja roppantani Oroszországot és nem áldozza fel Ukrajnát.

Számos történelmi példa alapján tudható, hogy egy háború legtöbbször az egyik résztvevő egyértelmű vereségével ér véget. Erre volt példa a náci Németország kapitulációja a II. világháború végén. Vagy azzal, hogy a felek egyike nem tudja folytatni a háborút. Emlékezzünk az USA kivonulására Vietnámból, vagy a Szovjetunió távozására Afganisztánból. A katonai és politikai elemzések azt mutatják, hogy az ukrajnai háború egyik szereplője sem gyengült le annyira, hogy elálljon a harcok folytatásától. Így jogos a kérdés: mitől lehet tűzszünet, majd békekötés?

Kijevnek nincs sok választása. Hosszú távú sikerben gondolkodva inkább elfogadja, hogy ideiglenesen orosz ellenőrzés alatt maradjanak a megszállt területek. Moszkva tárgyalási játszmája ennél összetettebb, és végső soron kockázatosabb is. Már a háborús rendezés is megválaszolatlan kérdések sokasága miatt lehetetlennek látszik. De Putyin esetében sokkal többről van szó. Az orosz elnök már egyáltalán nem csak Ukrajnáról akar tárgyalni. Sőt, legkevésbé arról. Az ő vágyaiban a világ politikai térképének újrarajzolása következik. Méghozzá úgy, hogy Kínával és az USA-val együtt Oroszország megkerülhetetlenné válik a világpolitikában. Sokaknak fel sem tűnt, hogy Európának Putyin legszívesebben nem is osztana lapot ebben a játszmában. Több jel arra utal, hogy az orosz elnök nem is az ukrán rendezésről akar tárgyalni a Fehér Ház új lakójával. Olyan nagyhatalmi alkut vizionál, amelyben nincs helye sem Ukrajnának, sem az európai államoknak, sem a NATO-nak.

Komoly, sorsfordító vizsga előtt áll tehát az euroatlanti államok és szövetségeseik közössége: megoldást kell találniuk egy Európában zajló háború lezárására. Oroszország kísérletet tett a II. világháború után felépített nemzetközi jogi, gazdasági és biztonságpolitikai világrend lerombolására, de Putyin próbálkozása eddig kudarcot vallott. A közel-keleti háború meggyújtott kanócát sikerült a berobbanás előtt eloltani, Szíriában úgy bukott meg a Moszkva-barát diktátor, hogy nem borult lángba a térség, s az ukrajnai háború sem rántott magával szomszédos államokat. Mindeközben teljesen súlytalanná vált az ENSZ, a nukleáris elrettentésről kiderült, hogy nagyon korlátozott a hatása, Grönland kapcsán pedig egy NATO-tagállam vezetője megfenyegetett egy másik NATO-tagállamot.

A Dániához tartozó sziget sokakat meglepve vált egyik napról a másikra a világpolitika forró témájává. Trump tette azzá, méghozzá egy csomagban a Panama-csatornával, Kanadával és Mexikóval. A Fehér Házba visszatérő elnöktől eddig sem volt szokatlan az unortodox gondolkodásmód, amivel fontos kérdéseket képes szinte a közönségesség határait súrolva kezelni. A vele szimpatizáló elemzők egybehangzóan állítják, szó sincs fenyegetésről, vagy katonai erővel való kényszerítésről. Szerintük az új adminisztráció így adta a világ tudtára, hogy kérlelhetetlen lesz az amerikai gazdasági érdekek érvényesítésében – szomszédait, Kanadát és Mexikót vám- és migrációs szigorral akarja elfogadóbb hozzáállásra kényszeríteni. Ezt már az előző elnöksége alatt is megkísérelte, nem túl látványos eredménnyel.

Állítólag Panama és Grönland napirendre tűzése is üzenetértékű. A címzett ezúttal Kína, akit Washington a legfőbb ellenfelének tart a világgazdasági versengésben. A Panama-csatorna üzemeltetésében öt nagy kikötő játszik főszerepet. Ezekből három már kínai tulajdonban működik, a további kettő megszerzésével Kína teljesen az ellenőrzése alá vonná a világ egyik legfontosabb kereskedelmi hajózási útvonalát. Trump viszont egyértelművé tette, az amerikai érdekek miatt ez számára elfogadhatatlan.

Grönland esetében Trump vágyai egy sokkal összetettebb problémát gerjesztenek. A világ legnagyobb szigete földrajzi elhelyezkedése miatt fontos katonai szempontból. Az amerikai kontinens védelmét ellátó rakétaelhárító- és radarrendszerek eddig is működtek Grönlandon. Most az is kimondatott, hogy ezek további fejlesztése stratégiai kérdés Washingtonnak. De talán még ennél is izgalmasabb, hogy az 56 ezer lakosú kietlen pusztaság a kőolaj és uránérc mellett a lítium és olyan ritkaföldfémek lelőhelye, melyek a jövőben létfontosságúak lesznek a legkorszerűbb eszközök gyártása során. Kína e téren lépéselőnyhöz jutott és például az akkugyártáshoz szükséges lítium világpiacának közel a felét megszerezte. Az ipari fejlődés jövőjét modellező kutatóközpontok szerint e nyersanyagok jelentősége a következő évtizedben meg fogja haladni a kőolajét. Trump meg akarja oldani a hozzáférést a sziget értékeihez, egyben korlátozva Kína ilyen irányú terveit. Erre számos forgatókönyvet tudnak felajánlani a NATO-szövetséges Dániának, és az azon belül nagy autonómiát élvező Grönlandnak. Kitermelési koncessziókra, esetleg évszázados bérleti szerződésre kell ebben az esetben gondolni, semmiképp sem katonai megszállásra. A sarkkörön túli területek bevonása a nagy világgazdasági versenyfutásba ezzel az amerikai üzenettel teljesen nyílttá vált.

Félreérthetetlen, ahogyan az ukrajnai rendezés mellett Trump felsorakoztatta a szerinte megoldásra váró problémák körét. E játszmában a régi-új elnök Amerikája a világgazdasági befolyás megerősítése felől lát szövetségeseket, illetve ellenfeleket. A katonai képességek e szándékokat hivatottak támogatni, és ahol kell, védeni. Európa és azon belül Ukrajna háborújának lezárása nem csak Putyin fejében kapcsolódik össze szuperhatalmi gondolatokkal. De amíg Washingtonban tervekről van szó, addig Moszkvában a túlélés vágyait igyekeznek erőbe csomagolni.