A magyar kormány állásfoglalásai sorozatosan okoznak meglepetést külföldi barátainknak, Budapestre akkreditált diplomatáikat is beleértve. David Pressman (már távozott) amerikai nagykövet esetében ez rendszeres médiavisszhangot kapott, de 2023 augusztusában Fegyir Sándor kijelölt ukrán nagykövet is megosztott már egy listát öt filmről, amely állítólag segít megérteni Magyarországot. (Helyette azóta is Balog István viszi az ügyeket.) Érzésem szerint néha magunk se értjük magunkat, ezért megpróbáltam összeszedni, miért gondolkodunk úgy, ahogy mások nem. Nagykövetek helyett Mikes Kelemen „édes nénjét” szólítottam meg.
Kedves Emily,
Köszönöm kedves sorait, régen találkoztunk! Örülök, hogy jól vannak, és érdekes volt a konkrét apropó is, kedves barátjuk előléptetése (lefokozása?) egy budapesti pozícióba. Értem a felmerülő kérdőjeleket is, Magyarországnak manapság „összetett” (=„controversial”) sajtója van, mindez egy háborús övezet tőszomszédságában. Szerintem barátjuk az állást nyugodtan elfogadhatja, ha a tisztség egyébként megfelel az „életrajzírás” elvárásainak, Budapest biztonságos és kellemes hely, az ország és Európa környékbeli szépségei pedig évekre vonzó bakancslistát kínálnak. Természetesen nem zárkózom el a kért kommentároktól sem, így az alábbiakban néhány olyan – esetenként messzemenően egyéni – gondolatot fontam véletlenszerű csokorba, amely talán segíthet megérteni a néha valószínűleg tényleg furának tűnő helyi értelmezések hátterét.
Hadd kezdjek egy engem magamat is meglepő párhuzammal. Érdeklődéssel néztem végig a Netflix vietnámi háborút feldolgozó sorozatát, amelynek első epizódját a State Department előbb-utóbb alighanem beépíti minden Magyarországra akkreditált misszióvezetője felkészítésébe. (Üzletember barátjuk talán már látta is.) Elgondolkodtatóak és tanulságosak a két teljességgel különböző helyzet hasonlóságai. Az I. világháborút lezáró párizsi béketárgyalások idején egy fiatal vietnámi nacionalista levében kéri a nemzetek önrendelkezését éppen meghirdető Woodrow Wilson elnököt, hogy segítsen hazájának kijutni a gyarmati sorból. Választ soha nem kap, amikor pedig egy újabb világégés után de Gaulle tábornok azzal ijesztgeti az Egyesült Államokat, hogy a vietnámi gyarmat elvesztése a kommunistákat juttatná hatalomra Franciaországban, a szabadság hazája egyre nagyobb mértékben vállalja át az ő elnyomó háborújuk költségeit, a Dien Bien Phu-i összeomlás idején már 85 százalékban terhelve azokat amerikai adófizetőkre. A Wilson (stábja) által kikosarazott Ho Si Minh attól kér segítséget a szabad és egységes Vietnam létrehozásához, akitől lehet, ami idővel elvezet az USA saját vietnámi háborújához. Azt, hogy az USA-nak tényleg Vietnámban kellett-e megállítania a kommunizmust, és hogy ez az ideológia Vietnámnak valóban annyira fontos volt-e, mint némelyek vélték, az elmúlt évtizedek történetét áttekintve mindenki megítélheti saját maga – kivéve azt a kb. 3,3 millió vietnámit és 58.220 amerikai fiatalt, aki életével fizetett a háborúban.
Magyarország és az USA szintén két világégésben állt szemben egymással anélkül, hogy bármiféle vitájuk lett volna. Versailles-ban a Vietnám gyarmati státusa mellett a népek önrendelkezéséért síkra szálló Wilson elnök azt is elfogadta, hogy a magyart anyanyelvként beszélő közép-európai közösség egyharmadát arra használják fel, hogy elegendő állampolgárt biztosítsanak Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia számára, amikor pedig Ho Si Minh magyar karikatúrája szintén „attól kért segítséget, akitől lehetett”, az USA egy idő után bombázókkal üzente meg rosszallását. (Meg kell válogatni, kitől fogadunk el segítséget? Winston Churchill nem volt ennyire igényes: „Ha Hitler megtámadná a poklot, legalábbis kedvezően nyilatkoznék az ördögről az alsóházban.”) Amerika számára Magyarország a továbbiakban csak a normandiai partraszállás megkönnyítése kapcsán kapott epizódszerepet. Az új kutatások szerint a Kállay-kormány fegyverszüneti tapogatózásait a „WikiLeaks” elődje szándékosan szivárogtatta ki, hogy kiprovokálja Magyarország német megszállását (1944.03.19.), 10-15 Wermacht hadosztály magyarországi lekötését várva a Normandiában hamarosan (1944.06.06.) partra szállni készülő szövetséges csapatok ellen bevethető német erőkből. (Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Osiris Kiadó, 2015) Az inváziós hadműveletnek biztosítandó támogatás fontosságát szintén mindenki megítélhette saját maga – kivéve annak a kb. hatszázezer honfitársunk többsége, akiket a német megszállók igényei szerint kinevezett és követeléseiket gátlástalanul kiszolgáló új magyar kormány intézkedései alapján zsidó származásuk miatt „munkavégzésre” a Német Birodalomba szállítottak (családostól), további sorsuk különösebb firtatása nélkül. Ma már tudjuk, hogy ez a sors a túlnyomó többség számára tragikusan rövidnek bizonyult.
Kedves barátjuk irodája – „meggugliztam” – a Belvárosban lesz, ahol a Szabadság téren terjedelmes „civil emlékmű” emlékeztet rá, hogy a deportálásokat a magyar hatóságok bonyolították le, saját rendeleteik alapján. Az áldozatok előtt tisztelgő tárgyakat azzal az emlékművel szemben gyűjtötték össze, amely 2014 óta sulykolja a járókelőkbe és turistákba, hogy magyar állampolgárok deportálására kizárólag a német megszállást követően, német kezdeményezésre került sor. (Megjegyezném, hogy pl. a munkaszolgálat már jóval a német megszállás előtt megkezdődött, sok áldozata között a magyar irodalom kimagasló alakjai: Rejtő Jenő, Radnóti Miklós, Szerb Antal.) Bár a két Szabadság téri emlékmű keményen vitatkozik, mindkettő valós tényeket állapít meg és tulajdonképpen együtt adnak igazán hiteles képet történelmünknek erről a tragikus időszakáról.
A Szabadság tér egyébként is érdekes hely. Szerintem hamarosan a „suburb” Budafok-Tétényhez fogják csatolni, mint az ottani „Memento Szoborpark” belvárosi fióktelepét. Van itt minden. Találó kertészeti megoldással diszkrétebbé tett örök dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek, szelfi-lehetőség Ronald Reagannel és George Bushsal, a Lánchíd-építő Széchenyi István feleségét, Seilern Crescence-t megörökítő dombormű a „Sétatér” első platánfájának elültetéséről, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó kerítéssel és plexidobozzal rongálás-védetté tett mellszobra szigorúan magánterületen, a Református Egyházközség Hazatérés Templomának jól belátható főbejárati előterében, a már említett „mindenért a németek hibásak” hivatalos emlékmű és az azzal vitatkozó „magyarok a valódi felelősök” civil relikvia-gyűjtemény. Kedvencemet a végére hagytam: Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok szobrát, aki 1919. október 5-én személyesen közbeavatkozva akadályozta meg, hogy a Budapestet éppen megszállva tartó román csapatok kirabolják a Magyar Nemzeti Múzeumot. Örök hála érte!
Kedves az Önök kedves barátjától, hogy magyarórákat is akar venni. Hát nem tudom… A magyar nyelv nehéz, a helyiek néhány udvariassági formulának is mindig örülni fognak. Csak azért nem beszélném le őt teljesen, mert a magyart az ENSZ hamarosan úgyis kötelezővé teszi, mint a világ politikailag legkorrektebb nyelvét: a magyar a gender dimenziót hírből sem ismeri, még a személyes névmások nemek szerinti megkülönböztetése sem létezik, mindenki „ő” (he, she; er, sie; lui, elle; он, она). Az „ember” külön főnév, nem a „férfi” kiterjesztése (man). Az EU is csak azért nem utalta még át a Magyarország által várt pénzeket, mert felháborítónak tartja a magyar nyelvnek a „magyarázat” értelmezésében megnyilvánuló diszkriminatív különutasságát: az „érthetővé tételt” az egyik tagország nyelvére való lefordításként értelmezni nyilvánvalóan elfogadhatatlan. A vitát valószínűleg egy salátatörvénnyel rendezik majd, „elmagyaráz” helyett talán áttérünk a „megvilágít” ige használatára, Világos úgyis része a magyar közgondolkodásnak. (Tekintse ezt „lefordíthatatlan szójátéknak”.)
A magyar nyelv egyébként az aktuális szóhasználat szempontjából is mutat hiányosságokat. Az elmúlt időszakban szinte minden nyelvről kiderült, hogy „béke” alatt valójában „győzelmet” ért. Ráadásul a sajátot. Azért van béke, mert győztem. Akkor lesz béke, amikor győzünk. A magyar értelmezés ehhez képest egyszerűen szánalmas. A béke egy magyarnak csak azt a puszta állapotot jelenti, amikor éppen nem folyik harc. Vér. Az okokat ne firtassuk, többnyire nincs bennünk semmi felemelő. Valakinek elfogyott az ereje. Tudomásul kellett vennie a másik fél győzelmét. Vagy egy „elfogulatlan” diktátumot. Hogy őt megalázták. Kisemmizték. Megerőszakolták. Összeverték. Megnyomorították. De legalább él. Nem úgy, mint az ismerőse. Az okoskodott. Ellenkezett. Amíg élt. Már nem teszi. Legyen neki könnyű az örök nyugalom.
A magyar nyelvben a szabadság (illetve a felszabadulás és felszabadítás) is érdekes konnotációkkal bír. A nyelvhasználat cinizmusa érthető. A német megszállás alól hazánkat felszabadító szovjet hadsereg „ideiglenesen” állomásozott itt évtizedekig – a politikai vicc szerint „öröklakásokat” vásárolva a tiszteknek. A szovjetek 1944-es érkezését a középkori kódexekben dokumentált kommunista ellenállók mellett talán a gettóba zárt zsidó származású honfitársaink élhették meg valódi felszabadulásként – az utóbbiak közül kivéve azt a kb. 20 ezret, akiket a felszabadítók néhány héttel később birodalmuk valamely távoli táborába szállítottak több évnyi kényszermunkára. (Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában, Stark Tamás adatai alapján.) Az összesen dokumentált 131.000 magyar civil kényszermunkás közül 66.000 haláláról készült valamilyen feljegyzés. (A tényleges szám valószínűleg mindkét esetben lényegesen magasabb.) Ha valaki a „málenkij robotot” is túlélte, és hazajutott, az ötvenes években már a kitelepített arisztokratákkal és vagyonuktól megfosztott polgárokkal együtt elmélkedhetett arról a paradoxonról, amelyet végül Kris Kristofferson foglalt csodálatos dalba 1969-ben: „Freedom is just another word for nothing left to lose…” Érdekes volt megtudnom, hogy az általam Janis Joplin számaként megismert dalnak („Me and my Bobby McGee”) valójában sok más előadója is volt. Azt is, hogy a szám gendersemleges, bárki énekelheti, mert a Bobby becézett formája mind a Robertnek, mind a Robertának – mint nálunk a Gabi. De azt is, hogy a korábban a légierőnél szolgáló szerző épp helikopter-pilótaként dolgozott, tengeri fúrótornyokat kiszolgálva, ahol sokat kellett várnia, hogy gépére felpakolják a szállítandó berendezéseket. Állítólag egy ilyen pihenő során született ez a szám is, amelyet „leműfordítottam” magyarra. Írta, hogy barátjuk gitározik. Ha a számot magyarul előadja egy klubban – még rossz kiejtéssel is – garantálom a sikert!
Szakadt kégli Baton Rouge-ban, vonatra várunk.
Fakó a lelkem, mint a farmerem.
Bobby stoppolt egy kamiont, (pont) az eső előtt,
New Orleans-ig elmentünk vele.
(Ki)vettem szájharmonikámat piros kendőmből,
Játszottam és Bobby énekelt:
Ablaktörlő kísérettel, kezemet fogva,
Minden dalt, mit a sofőrünk ismert.
Szabadnak lenni azt jelenti, nincs mit vesztened,
Semmit, mert semmid sem maradt már, ó nem...
Oly jó volt vele, istenem, mikor énekelt,
(Tudod,) akkor nekem elég volt ennyi,
Elég volt, mert enyém volt Bobby McGee.
(Ken)tucky szénbányáktól (Ka)liforniáig
Feltártam neki lelkem titkait.
Napfényben, esőben, vagy akármi is volt,
Bobby megvédett mindig a világtól.
Salinasnál végül engedtem, hadd menjen,
Találja meg, mit oly nagyon keres.
De odaadnék minden holnapot egyetlen tegnapért,
Hogy Bobbyt újból átölelhessem.
(A zárójeles szótagok elharapva ejtendők, „odagondolandók”, különben nem tartható az ütem, elnézést.)
Még három „lábjegyzet” a szabadságról:
a) Nem a szovjetek voltak az első innovatív felszabadítóink: a 145 évig török uralom alatt álló Buda 1686-os visszavívása után 2 hónappal I. Lipót német-római császár (és magyar király) megtiltotta, hogy a „felszabadított” Budán magyarok letelepedhessenek, azt kizárólag német katolikusoknak engedélyezték.
b) Budapest 1944-45-ös „felszabadítása” a II. világháború második leghosszabb hadművelete volt (csak Leningrád ostroma előzte meg). Sokaknak lett volna sürgős, hogy a harcok mielőbb véget érjenek, de a hírszerzési adatok feldolgozása időt igényel. Az 1980-as évek elején egy hivatalos bécsi utam során az osztrák tv-ben végignéztem egy adást, amelyben egy lengyel öregúr elmesélte, hogy ő Lengyelország német-szovjet megszállásakor katonatisztként menekült Magyarországra, ahol – a német szövetségesi viszony ellenére – több tízezer társával együtt minden támogatást megkapott. Később kapcsolatba került amerikai diplomatákkal is. A hadiállapot beálltakor egyikük elárulta neki, hogy ő volt a (CIA-előd) OSS helyi rezidense, és felkérte, vegye át rádióadóját és feladatkörét. Főleg bombázási célpontok megjelölését várták tőle, ő pedig a front közeledtével minden jelentésében kérte, hogy bombázzák le a Komáromi Kőolajfinomítót, mert az a németek egyetlen számottevő üzemanyag-forrása, kiiktatásával a harcok nagymértékben lerövidíthetők lennének. Ez végül meg is történt: néhány nappal azt megelőzően, hogy a szovjet hadsereg bevette Komáromot.
c) Lefordíthatatlanul is teljesen világos szójáték: „Szabad országban szabad ember azt csinál, amit szabad.” Kb. „A free person in a free country may do whatever is free (=allowed, permitted, tolerated).”
