A magyar-kínai kapcsolatok a rendszerváltás után minimális szintre estek vissza. Medgyessy Péter miniszterelnöksége indított el egy aktívabb folyamatot 2002-től, melyet a Gyurcsány-kormányok is folytattak. Az időszakot a nemzetközi gazdaság és politika szintjén egyrészt Kína erőteljes gazdasági, különösen külkereskedelmi felemelkedése, másrészt fokozatos politikai emancipációja jellemezte. A folyamatok a kormányra kerülő Fideszt is arra ösztönözték, hogy feladva korábbi acélos Kína-ellenes politikáját, lázasan igyekezett átjutni a ló másik oldalára. Sikerrel. A Medgyessy-kormány keleti nyitása és az Orbán-kormány „Keleti nyitás” névre keresztelt politikája között két alapvető különbség van. Az első kezdeményezés olyan időszakban zajlott, amikor a nyugati világ alapvetően pozitívan viszonyult Kínához, nagy lehetőségeket látott a kínai piacban és általában a gazdasági kapcsolatokban. Az Orbán-kormányok működése viszont Kína pozíciója szempontjából fokozódóan konfliktusos időszakra esik, s politikájuk egyre inkább különállásával rí(tt) ki az Európai Unióból. A másik különbség az, hogy míg a Medgyessy- és a Gyurcsány-kabinetek technokrata megközelítése a kölcsönös előnyöket kereste, addig az Orbán-kormányok a pragmatikus megfontolásokon túllépve a maguk egyik identitásmarkereként használták és használják ezt a viszonyt.
A meghatározó külső körülmények
Kína a nemzetközi porondon a legbefolyásosabb erők közé tartozik, amely érdekeit, boldogulását a vele azonos ligában játszókkal, továbbá a saját régiójának szereplőivel való együttműködésben és küzdelemben tudja érvényesíteni és biztosítani. Hozzáállását azonban belső stabilitása szabja meg, s ha sikerül tartósan 5-6 százalék körüli növekedési pályán tartania magát – amire egyelőre nem látszanak a garanciák, de ez a céljuk –, akkor kisebb jelentősége lesz számukra versenytársaik viselkedésének. Ha ennél nehézkesebben alakul a kínai gazdaság teljesítménye, s az elmúlt időszakot jellemző hektikus, 2-4 százalék körüli, változékony erejű növekedés lesz a jellemző, az elsősorban befelé koncentráló, kifelé nehezebben kiszámítható viselkedést hozhat. Ha ennél is rosszabbul alakulna a helyzet, az már veszélyeztetné a belső stabilitást, s katasztrofális hatással lehet a világgazdaságra.
Kína számára Európa az Európai Uniót és annak egységes piacát jelenti. Az EU-nak intézményes kapcsolatai vannak Kínával a politikai síkon, s gazdasági egységként is funkcionál. A tagállamok pedig külön-külön hasonlóképpen működnek. Az Európai Bizottság legutolsó ciklusában a korábbiaknál felismerhetőbb Kína-politikát igyekezett követni. Ebben magáévá tette az amerikai biztonsági- és versenymegfontolások tekintélyes részét, és respektált bizonyos, az amerikaitól eltérő európai üzleti és gazdasági érdekeket is. Meghonosította a „de-risking”, „kockázatmentesítés” fogalmát a maga szótárában, amely a kockázatosnak ítélt üzleti kapcsolatoknak, illetve az ellátási láncok kockázatosnak ítélt elemeinek kiküszöbölését jelenti. A kifejezés a főképp az amerikai politikai világban és médiában elterjedt „decoupling”, „leválasztás” alternatívájaként jelent meg, hangsúlyozva, hogy attól az elképzeléstől eltér, a leválasztás eszerint se nem szükséges, se nem reális. A kifejezés eleinte szinte kizárólag a kínai kapcsolatokban jelent meg, de később az úgynevezett „közös védelmi ipari stratégiában” is szerepet kapott, mint általában az ellátási láncok biztonsági szempontú kockázatkezelése.
A jól kivehető bizottsági irányvonal mögött jelentős viták és nézeteltérések vannak. Ez nyilvánvalóvá vált az elektromos járművek kiegyenlítő vámjáról folyó vitákban, s tetten érhető a tagállamok Kína-politikáiban. Nem csak az uniós tagországok között vannak különbségek, hanem az egyes tagállamokon belül is léteznek nézeteltérések, aminek következtében egy-egy kormányváltás jelentősen meg tudja változtatni egy-egy tagállam álláspontját. Míg a nyugat-európai országok többsége igen differenciált politikát fejlesztett ki, melyben az általános biztonsági megfontolások nincsenek radikális hatással a gazdasági kapcsolatokra, a kelet-európai országok hajlamosabbak a fekete-fehér megközelítésre. Közülük is kifejezetten szélsőséges változatot valósít meg a magyar, illetve ellenkező előjellel például a cseh és a litván kormány.
A magyar kormány 2010 óta nagyon intenzíven igyekezett fejleszteni a kínai kapcsolatait. Azt lehetett érzékelni, hogy gazdasági, pénzügyi és politikai szempontból is stratégiai partnernek szeretnék látni Kínát. Ez a vágy az Európai Unióban egyre romló magyar pozíciókkal párhuzamosan erősödött. A magyar miniszterelnök többször kifejtette, hogy Kína „a jövő győztese”. Ennek a „gondolatmenetnek” lett eredménye először a „konnektivitás”, majd a logikailag és elméletileg értelmetlen „gazdasági semlegesség” elképzelése.
Belső igények és lehetőségek
A két ország viszonya csak aszimmetrikus lehet, legfeljebb Magyarországon jelenhet meg belső igény Kínával kapcsolatban, Kínából nézve nyilvánvalóan a percepción kívül vagyunk. Pontosabban hosszabb ideig a béketábor részeként, ma meg talán valamennyire az Európai Unió részeként lehetünk jelen a kínai érzékelés radarjain – politikailag. Gazdasági jelentőségünk onnan nézve nincs. Ezért már Medgyessy Pétertől kezdődően a magyar kormányok valamiféle jelet igyekeztek kitalálni, amivel érzékelhetővé teszik magukat. Ez eleinte a „Kína hídfőállása az unióban” című elképzelés volt, amelyről lassan kiderült, hogy értelmetlen. Így Orbán Viktor visszatért a jó öreg „béketábor” koncepciójához. Átvettek egy csomó kínai kifejezést és bevett gondolatot, mint az „előzés a kanyarban”, „konnektivitás”, a „blokkosodás” elítélése, továbbá Ukrajna kérdésében idézetlenül, de szorosan követik a kínai béketervet, a kínai-brazil fegyverszüneti elképzelést, s a gyakorlatban is másolgatják a kínai „orosz-párti semlegesség” politikáját. (Mindennek ellenére figyelemre méltó, hogy Peking már nem szerepelt a „békemisszió” decemberi lezáró fázisában.) Az elmúlt két évben viszonylagosan megnövekedett magyarországi kínai befektetések valószínűleg összefüggenek ezzel a politikával, de a folyamat fenntarthatósága nem ettől függ, hanem a kínaiak európai perspektíváitól.
A már a korábbi kormányok idején megindult autóipari elköteleződést a Fidesz-kormányok megfejelték az akkumulátoriparral, amely a világpiac állása szerint egyértelműen nagyrészt kínai, kisebbrészt dél-koreai orientációt jelentett. Az autó- és az akkumulátoripar is elsősorban gyártást és összeszerelést jelent, első szintű (Tier 1) magyar beszállítók lényegében nincsenek. Ráadásul világosan látni lehetett, hogy az akkumulátorgyártásnak Magyarországon semmiféle beszállítói, szellemi és kutatás-fejlesztési feltételei nincsenek. Ez igaz a később megjelent elektromos jármű-gyártási elképzelésekre is.
Ezeken az ágazatokon kívül jelen van még a magyar gazdaságban két technológiai óriás, a Huawei és a ZTE, valamint a BorsodChem mindeddig felelősnek bizonyult tulajdonosa, a Wanhua.
A magyar kormány és a jegybank komolyan vette a pénzügyi kapcsolatok fejlesztését. 2013-ban kötöttek a kínai jegybankkal egy – azóta három évenként megújított – devizacsere megállapodást. 2015-ben úgynevezett Renminbi Programot hirdetett a jegybank. Ez tulajdonképpen a renminbi (a kínai fizetőeszköz – a szerk.) használatának infrastruktúráját igyekszik megteremteni. Ennek részeként törekedtek egy nem túl jelentős mértékű renminbi-tartalékot képezni, ezt szolgálta a két alkalommal kibocsátott úgynevezett Zöld Panda Kötvény. A magyar állam 2024-ben hitelt is vett fel kínai bankoktól, melyet ugyan a média igyekezett gigahitelként aposztrofálni, de az egymilliárd euró a költségvetés viszonylatában nem igazán jelentős összeg. Ennek kapcsán vetődik fel a kérdés a pontos kormányzati szándékokat illetően. Ha a kínai pénzügyi kapcsolatokat észszerű kiegészítési lehetőségeknek tekintette, akkor ennek érdekében önmagában nem érte meg súlyos politikai stigmákat magára vennie, de lehet, hogy nagyobb volumenű elképzelései voltak, s akkor ezekből egyelőre ennyit sikerült kipréselnie.
A magyar-kínai pénzügyi tájképhez tartozik, hogy az MVM Zrt. 2022-ben 250 millió dolláros, három évig rendelkezésre álló, általános vállalati célú hitelkeretről állapodott meg a legnagyobb mérlegfőösszegű kínai bank, az ICBC ausztriai leányával. S ide tartozik a Budapest-Belgrád vasút magyarországi szakaszának építésére felvett mintegy 700 milliárd forintos hitel is, melynek nem ismerjük a részleteit. Azt nem lehet tudni, hogy a magyar partner kérte-e a tárgyalások során, hogy ne titkosítsák, mondjuk arra hivatkozva, hogy az állam pénzügyei Magyarországon nyilvánosak, így azonban azt se lehet tudni, hogy kellett-e ilyen kérésre reagálnia a kínai félnek. Az biztos, hogy az egymilliárdos hitel szerződésének titkosítását később a magyar kormány kérésére feloldották. Ugyanezért a mechanizmusért egyébként világszerte bírálják a kínai gyakorlatot.
Aszimmetrikus elképzelések
Észszerű és Magyarország számára hasznos elképzelés a Kínával való kapcsolatokban csak akkor formálható ki hatékonyan, ha annak megvannak a megfelelő gazdasági és külpolitikai alapjai. Kölcsönösen előnyös és fenntartható kapcsolatok akkor alakíthatók ki, ha az a kínaiaknak is megéri, ha nekik is megfelelő kilátásokat nyújt. Magyarországnak – amennyiben jó kínai kapcsolatokat akar hosszú távon – elsődleges érdeke, hogy az EU és Kína között alakuljanak megfelelően a kapcsolatok. Mint uniós tagállamnak ugyanakkor viszonylag tág lehetőségeink vannak a Kínával való kapcsolatok menedzselésére. Ebben persze egy csomó geopolitikai (és gazdasági) átváltást végig kell gondolni, különösképpen az Egyesült Államokkal való viszonyt. Mindenképpen prioritást kell élveznie EU- és NATO-tagságunknak, s az ezekből fakadó következményeknek. Vannak szövetségeseink, s Kína nem tartozik közéjük. Kína a nemzetközi politika negatív, hidegháborús, nem kívánatos képződményének, a „blokkosodás” termékének tartja a NATO-t, amelynek Magyarország a tagja, s amely garantálja Magyarország biztonságát. Ettől Magyarországnak lehetnek jó kapcsolatai Kínával, ez észszerű és kívánatos is, de lényeges geopolitikai kérdésekben nem követheti Kína NATO-val és EU-val szembeni irányvonalát. Magyarországnak ebből a szempontból (is) mernie kell akkorának lennie, amekkora. Az átváltások, az Egyesült Államok és Kína közötti differenciált állásfoglalások és azok visszahatásai az EU számára a Trump-érában vélhetően nem lesznek nehezebbek, mint korábban, legfeljebb nyersebb lesz a kommunikáció, s invenciózusabb az amerikai alkupozíció. Az unió viszont akkor tud valamennyire versenyképes maradni, ha erős, korszerű technológiákat fejlesztő vállalatokat, innovatív iparágakat, korszerű termékek és szolgáltatások tömegét tudja hatékonyan nyújtani a világ számára. Ugyanakkor hagyni, hogy a kínai cégek nyakló nélkül tarolják le az európai piacot, ez nem sokat lendít az EU versenyképességén. Ebbe a célrendszerbe kell Magyarország érdekérvényesítő lehetőségeit beállítani, nem az EU folyamatos gyengítésében, az integráció visszafogásában, a széttöredezésben kell érvényesülni.
Kína komplex gazdaság, számos világszínvonalú iparággal, élenjáró technológiákkal, kiterjedt kutatás-fejlesztési és felsőoktatási hálózattal. Sokkal változatosabb lehetőségekkel, együttműködési kínálattal, mint amilyeneket Magyarország jelenleg igénybe vesz. A kapcsolatoknak azért ilyen egyoldalú a szerkezete, mert erre van valamelyes fogadói architektúra Magyarországon. A kínai kapcsolatokból is sokkal többet lehetne kihozni, ha Magyarország diverzifikáltabb gazdaságpolitikát folytatna, s egy innováció- és fejlesztés-centrikusabb, magasabb szintű, kiterjedtebb, decentralizált, hatékony és társadalmi értékké vált műszaki és üzleti képzési rendszerrel bíró, tisztességes versenyvilágot produkáló állam lenne.
Bármilyen jövőbeli kormánynak számolnia kell mindazzal, ami már létezik a kínai relációban, mert ezek hasznot hajtanak. Érdemes figyelembe venni, hogy a jelenlévő kínai cégek többsége a glóbuszt behálózó vállalat, sokszor szélesebb tevékenységi körrel, mint amit mi a magyarországi aktivitásukból látunk. Arra általában nem nagyon lehet rávenni őket, hogy kutatás-fejlesztést telepítsenek Magyarországra, legfeljebb jelképesen, mert ebből a szempontból mi nem vagyunk jó hely, de arra rá lehet menni, hogy minél szélesebben kapcsolódjanak be az itteni fejlődésbe, elsősorban a felsőoktatáson, a kutatói kapcsolatokon keresztül. Ez ma propagandaszinten zajlik mindkét oldal részéről.
Magyarországon ma Kínának és a kínai kapcsolatnak polarizáltabb és szélsőségesebb a sajtója, mint a legtöbb európai államban. Differenciálatlanabb, nem szóródnak az álláspontok, nincsenek érdemi viták részkérdésekről, magyar érdekekről. Ennek az a magyarázata, hogy a hosszú Fidesz-kormányzás során mind az ellenzék, mind a független média nagy részében kialakult a kormányzat antitézisében való gondolkodás. Mivel Kína ügyében a magyar kormányzat európai viszonylatban nagyon merev és szélsőséges vonalvezetést képvisel, ennek antitézise is többnyire merev, szűk látókörű, akár szélsőségesnek is mondható. Viszonylag kevés hozzáértő ember van, ha vannak is időnként viták, azok is sokkal inkább „hitviták”, mint termékeny dialógusok. Ezt a szellemi szituációt fel kellene szabadítani, bár ezt ma szinte lehetetlen kihívásnak látom.
Ez az írás a diplomaták Andrássy Gyula Körének felkérésére készült