Elfelejteni Csehovot, elfelejteni Csehovot! Nem gondolni rá! Nincs, ő nincs! Nem olvastam tőle semmit! És ami a legfontosabb: nem láttam soha a Ványa bácsit! Nem tudom, mi az. Latinovits, Szmoktunovszkij meg a többiek, elfelejtve. Nincsenek, nincsenek, nincsenek!
Csupán annyi van, hogy leülök a tévé elé, bekapcsolom, rámegyek a Duna csatornára, és megnézek egy új magyar tévéfilmet. A Ványa bácsit. Ismerős cím, mintha már hallottam volna, de nem, képzelgés. Ráadásul a teljes cím: Ványa bácsi – Buborékkeringő. A Vojnár majorba csöppenünk, egy szarvasmarhatelepre, mondjuk az ezredforduló Magyarországán (de bárhol lehetnénk a kelet-európai régióban). A gazda, Ványa gyakorlatilag egyedül, családja segítségével végzi a munkákat a farmon. A haszon egy részét pedig elhunyt nővére férjének, egy nagyvárosi irodalmárnak, Jakabnak küldözgeti, aki most épp a birtokon van új, szép színésznő-feleségével, Lénával, hogy megírja következő művét. Első házasságából származó lánya, a lassan nővé éredező Szonja a majorban él, szorgosan ténykedik nagybátyja mellett. Nagy örömére jár még ide egy állatorvos is, doktorkodni, pár okosságot mondani, szíveket dobogtatni, kicsit barátkozni. Mindenki annyira bele van merevedve saját boldogtalanságot leplező szerepébe, hogy szinte már önmaga paródiájaként jelenik meg. Jól látható, hogy buborékban élnek, buborékként keringenek egymás körül – azaz buborékkeringő. Groteszk, szánalmas. De azért érzelmi pislákolások, szerelmi fellángolások, lázongások még összejönnek belőle. Szonja az orvos után áhítozik, Ványa Lénát imádja, de szerelmeiket az érzékiség egymás irányába vonzza. Ványa buborékja megreped, ő semmit nem tud elérni, mást szolgál, értelmetlen az élete, és dühödt elkeseredettségében rálő ex-sógorára, mikor az felveti a birtok eladásának ötletét. Na de élni kell tovább, minden lenyugszik, a buborékok helyreállnak.
Használható alapanyag. A film azonban nem bontja ki. Nem exponálja kellően az alaphelyzetet, nem keresi a mélységeket. Mintha az alkotók, Somogyi György forgatókönyvíró és Fazakas Péter rendező attól féltek volna, hogy túl triviális lenne belemerülni egy ismert elemekből álló történetbe, ezért egyfajta lírai groteszk felé mozdultak el. Csakhogy nem sikerült megtalálni az izgalmas arányokat, a könnyebben kezelhető sáv, a harsányság erősödött fel, és épp így lett a mű triviális. Közhelyes, helyenként közönségesen didaktikus. Enyhén karikírozott archetípus-keringőt látunk, amihez leginkább valamiféle commedia dell'arte történet illene, nem egy kamaradráma. Jól jelzi a törést, amikor egy életbölcseleti csevejnél Ványa tehénfejet tesz magára. És az sem kerülhető el, hogy itt Léna végül lefeküdjön az orvossal az istállóban, mert a szenvedély az szenvedély. A színészek ízlésesen formálják meg buborékukat, a romantikus parasztembert, az intellektuális bikát, a karriervágyó értelmiségit, de nincs hova emelkedni bennük. Egyedül Czakó Julianna Lénájában villan meg valami sajátosan fanyar, mély mosolyfájdalomban lebegő érzékiség, amely művészi élménnyel legyez.
A néző hiába próbálja elfelejteni Csehov darabját, számtalan remek előadását, köztük a Thália Színház Ványa bá-ját, amely a tévéfilm elkészítését inspirálta, a színészgárdát is biztosítva számára. Nem tud előképek nélkül ráhangolódni a szabad átiratra, mert az idézi fel benne őket. Igen, a Buborékkeringő úgy akar leválni a forrásműről, hogy számol az ismeretével. A háttérben, a nézői tudatban szüksége van a csehovi világ életsóhajú tehetetlenségi poézisének parazsára, mert a saját, önálló világát nem képes megteremteni. Akaratlanul is Csehov szárnyaiban bízik, hogy groteszk hangsúlyait a magasba emelje. És ez két-három jelenetben meg is történik.
Egészében nem annyira egy szabad feldolgozásról van szó, amely önálló alkotássá próbál szerveződni. Inkább egy afféle társasági játékra emlékeztet, amelyben az egyik csapat azt a feladatot kapja, ültesse át a mai magyar valóságba a Ványa bácsit. Ilyen kontextusban jól működik, amit látunk, még szellemesnek, frappánsnak is nevezhetnénk. Ugyancsak jól működhet oktatási segédanyagként. Látjátok, fiatalok, nem áll tőletek olyan messze ez a darab, aktuálisan is értelmezhető, itt a lényege, olvassátok már el! Kérdéses persze, eredményes-e az efféle ösztönzés, mert a diák azt mondhatja, ja, értem, de ha csak ennyiről van szó, nem pazarlok rá időt. Egy műalkotás akkor lesz vonzó, ha nehezen elérhető számunkra, ha tőlünk is némi szellemi megerőltetést kíván, és azt jutalmazza gyönyörrel. A Ványa bácsi – Buborékkeringő, nem kíván tőlünk ilyesmit, nem is ösztönöz rá, játék marad. De legalább nemes szándékú kulturális játék.
