Elsőre talán túlzásnak tűnik Balog Zoltánt a reformátusok Bese atyájaként említeni – a valóságban az, hogy az előbbi még mindig a posztján van, olyan romlottságra mutat, amit még a morálisan szintén megfáradt magyar katolikus egyház sem merne a kirakatba tenni. Bese súlyosan vétett a katolikus szexuális erkölcs ellen – formailag a homoszexualitásával is, a valóságban azonban leginkább azzal, hogy megszegte a tisztasági fogadalmát, és az együttlét(ek)nek látványosan csak a hús örömét adó, partnerváltogató, élvhajhász formáját kereste. Aminek nyomán, jelezve, hogy bizonyos falak azért még állnak az omladozó várban, a katolikus klérus kivetette magából.
Mi volt ezzel szemben Balog Zoltán bűne? A részleteket továbbra sem ismerjük – ami a református közösségre nézve is szégyen, hiszen olyan súlyú vétkek maradtak palást alatt, amelyeknek még az ilyesmire nem különösebben kényes Orbán-kormányban is komoly következményük lett –, de a lényeget azért igen: Balog segédkezett egy sorozatos gyerekabuzáló pedofil bűnöző bűnsegédjének idő előtti kiszabadításában. Titok, hogy hogyan, miért, és azt sem kötötték az orrunkra, hogy ki(ke)t véd az orbáni hatalmat megreccsentő ügyet máig körülvevő hallgatás, de a tények attól még tények maradnak: a magát a kereszténység, a család és a gyerekek védelmezőjeként lefestő kormányról éppen
Balog Zoltán közreműködése tette a hívek sokasága számára nyilvánvalóvá, hogy sem a kereszténység, sem a család, se a gyerekek nem fontosabbak számára a saját belterjes érdekeinél.
Egyszóval a reformátusok továbbra is púpként cipelik a hátukon a maguk Beséjét, fel is vállalva ország-világ előtt, hogy amit Balog tett, az náluk még simán belefér. A megtévedt pásztor ott ült a díszhelyen a minap az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének beiktatásakor, (magyar) állami és református egyházi méltóságokkal körülvéve – földrajzilag nagyon közel ahhoz a helyhez, ahonnan egy szűk, Orbán Viktor legszűkebb környezetéhez tartozó kör a kegyelmi botrány egyik főszereplőjét importálta. Az országhatárokon túl is megbotránkozást keltő skandalumról – az előzmények alapján mondhatjuk: természetesen - szó sem esett: az esemény nem arról szólt, ami az egyház hivatása lenne (ide értve a bűnökkel történő nyilvános szembefordulást és a példaadást), hanem leginkább arról, amivel az eredeti kálvini tanítás szerint nem is szabadna foglalkoznia – t. i. a világi hatalommal történő összeborulásról, a profán hatalmi igények kiszolgálásáról. Ha azt nézzük, hogy mit tanított a kereszténység református ágát megalapító Kálvin János, már maga a püspökszentelés is fából vaskarika – Kálvin eredendően egy hierarchia nélküli, a feddhetetlen életű világi presbiterek és az egyszerű lelkipásztorok (nem különleges papi rend, hanem a gyülekezet tagjai közül választott szolgálók) által vezetett egyházat képzelt el, amely elkülönül az állami hatalomtól, és erkölcsi felügyeletet gyakorol felette. A kolozsvári püspökavatás ennek gyakorlatilag az ellenkezőjét demonstrálta: a magyar államfő és a Magyarországról érkezett fontos kormányzati emberek seregszemléje erősen azt sugallta, hogy reformátusok gyakorlatában az orbáni hatalom áldása kell az egyházi elöljáróvá váláshoz, a morálisan megbukott Balog Zoltán kitüntetett jelenléte pedig azt, hogy ebben a struktúrában végső soron a hatalom dönt erkölcsi kérdésekben (is); a politika gyakorol felügyeletet az egyház felett, és nem fordítva.
S ha már évforduló: eltelt egy év az országot (a nemzetet) megrázó kegyelmi ügy kipattanása óta anélkül, hogy a valódi sértettektől, azaz a gyerekektől a tényleges tettes, vagyis az abuzálásukat éveken át tétlenül figyelő állam részéről bárki bocsánatot kért volna. Sem a hasonló esetek elkerülésének rendszerszintű megakadályozására, sem az áldozatok utógondozására, a bekövetkezett sérelmek reparálására nem tett még csak kísérletet sem a kormány, miközben – szó szerint – az ország összes erőforrását igénybe vette arra, hogy a bűnösöket és a saját hatalmát minél kevesebb sérelem árán kimentse a romok alól. Ez az igazi botrány – Balog csak a(z egyik) szimbóluma.