- Robert Seethaler: A névtelen kávéház (részlet)

– Ígéretes a dolog – mondta Vavrovsky. – Higgyen nekem, értek az üzlethez. – Kulcscsomót húzott elő a zsebéből, kinyitotta a bejáratot, és előreengedte Simont.
– Jó fény esik majd be, ha tiszták lesznek az ablakok. És fűteni se kell annyit.
– Működik már a kazán?
– Nem is volt elromolva. Csak egy kicsit eltömődött.
Simon körülnézett. Az elmúlt hetekben többször is járt itt, most azonban minden olyan komornak és kopottnak tűnt. A poharak a polcokon behomályosodtak a portól. A mosogatót mészfoltok borították. A söntéspult mögött a földön fél pár fekete női cipő hevert.
– Ez most mind a magáé – jelentette ki Vavrovsky. – Ha nekigyürkőzik, pár nap múlva már ki is nyithat.
A kulcsot a pultra tette, és elmosolyodott.
– Majd benézek egy pohárkára – mondta. – Úgysincs messze!
Kostja Vavrovsky a ház legfelső emeletén lakott, a tető alatti két és fél szobában. Két nappal azelőtt még a konyhaasztala mellett ült Simonnal, a bérleti szerződést rágták végig. Miközben Simon megpróbálta kibogozni az értelmet a sok paragrafusból, a galambok tipegését és kaparászását hallotta a feje fölött, és legszívesebben ő is mellettük lett volna, hogy messze elnézhessen odaföntről a Práter-liget felé, a másik irányban pedig a Kahlenberg árnyas lankáira. A körülményes megfogalmazások rossz érzéssel töltötték el. Amióta az eszét tudta, a betűk inkább összezavarták, semmint a rend érzetét keltették benne. Gyerekkorában nem sok időt töltött iskolában. Aznap, amikor egy karéj kenyérrel és egy írásfüzettel a kezében először lépett be a malzgassei elemi iskolába, és leültették a helyére a negyvenhárom gyerek közé, javában dúlt a háború, alig három év múlva pedig egy hajnalon a szövetségesek bombázói egyetlen fekete, füstölgő romhalmazzá változtatták az iskolaépületet az alatta levő légoltalmi pincével együtt.
Már akkor is alig derengett neki valami a háború előtti időről. Apja egyfajta mesealak volt az emlékeiben, egy árnyék, aki – legalább ez az egy képe megmaradt róla – ormótlan kabátban és a behívójával a zsebében kiment az ajtón, és soha többé nem tért vissza. Mindössze három hónappal apja hadikórházban bekövetkezett hősi halála után az anyja is meghalt vérmérgezésben, amit régi vasszögek rozsdátlanítása közben kapott. Attól fogva Robert, aki még ahhoz is túl zavarodott volt, hogy szomorú legyen, az Irgalmas Nővérek hadiárvák számára létesített otthonában élt. Az otthonban a többi elveszett gyerek között töltött idő elhomályosította a szülei arcát és mindazt, ami hozzájuk fűződött. Csak az ormótlan kabát és egy konyhaszagú kötényruha emléke maradt meg, valamint egy sárga fénybe boruló lépcsőfeljáróé, amelynek legfelső lépcsőfokán összekaristolt lencséjű szemüveg feküdt, bármit jelentsen is ez.
A háború végét a fiatal Simon egyfajta elfojtott diadalként élte meg. Az emberek fel sem tudták fogni, hogy vége, és csak nagyon lassan váltotta föl az arcukon a rettenet kifejezését a tétova megkönnyebbülés. Aztán nekiláttak rendet rakni. Az osztályterem ablakán át figyelte Robert, ahogy lapátokkal, csákányokkal és vödrökkel fölszerelkezve mászkálnak a romhalmazokon. Egyesek délben a szétlőtt alapfalakon ülve ették a kenyerüket és itták a teát bádogkannából. Néhol egy-egy hegyes térd állt ki a romok közül, amikor valaki ledőlt, hogy pihenjen kicsit. A porszürke asszonyok és férfiak között Robert néha a szüleit vélte felfedezni: szép, fiatal anyját, lapátját magasan a feje fölé emelve; apját koszos kalappal a fején, arcát kék cigarettafüst fátyla mögé rejtve.
Iskoláséveinek leteltével a város megváltozott. A por és a hamu a földbe süllyedt. Sok megrongálódott házat lebontottak, az üres telkeket felverte a gaz, kisgyerekek játszottak a cserepekkel és szilánkokkal. Szép lassan beteltek a foghíjak. Mindenfelé szociális bérházak törtek a magasba, tízemeletesek, világos vakolatúak és üvegbejáratúak, a lakásokban csempézett fürdőszobával és belső vécével.
Egy meleg napon, 1947 májusában Robert Simon több száz éljenző bécsivel együtt a Práterben állva nézte, amint a bombák által lecsupaszított, frissen helyreállított és tizenöt kocsival megkönnyített Óriáskerék végre ismét forogni kezd. Ő is éljenzett és kiabált, ugyanakkor valahogy hamisnak érezte a lelkesedését. Rosszul érezte magát a nyikorgó monstrum árnyékában, amelynek támasztékai túl gyengének tűntek ahhoz, hogy elbírják a fakocsikat az integető és nevető utasokkal. Didergett a meleg tavaszi levegőben, és még később is aggodalommal gondolt aznap az Óriáskerékre. Eltörhet az acél a tengely mentén vagy a karoknál a kocsik fölött. Elképzelhetetlen, hogy a szerkezet sokáig bírja. Csodálkozott a lelkesedésen, ami őt is elfogta és magával ragadta, szégyellte, hogy kiabált ennyi idegen között, mégis azt kívánta, bárcsak egyszer ő is az egyik piros kocsiban lebeghetne, magasan fönn, a lázasan nyüzsgő város fölött.
Tizenöt évesen elhagyta az iskolát anélkül, hogy csöppet is sajnálta volna. Tudott írni és olvasni, és az ujjával megtalálta a térképen a legfontosabb országokat meg a fővárosaikat, ami véleménye szerint elegendő volt ahhoz, hogy valaki kiismerje magát a világban. Mivel kevés volt az egészséges férfi, nem ütközött nehézségbe, hogy munkát találjon. Egy csapat elgyötört sziléziai némettel térdig érő kőkerítéseket rakott a grinzingi szőlősdombokon, gazt irtott és meszet meg borkövet kapart a boroshordókból. A Városi park bombatölcséreit törmelékkel és földdel töltötte fel, a Déli pályaudvaron pedig kikalapálta a vasat a romokból. Egy ideig leszedőként és asztaltörlő fiúként dolgozott a práterbeli kertvendéglőkben, és talán itt történt – miközben a tarka lampionok fényében szaladgált az asztalok között üres poharakat, csirkecsontokat és cigarettacsikkeket keresve –, hogy először moccant meg benne a vágy, hogy tegyen valamit, ami az életének határozott célt ad. Hogy egyszer a saját vendéglőjének a söntéspultja mögött álljon.
Fiatalságának maradék idejében Robert Simon az Irgalmas Nővéreknél lakott, később a Népsegély szállóján kapott helyet, mielőtt végül egy újsághirdetésnek köszönhetően rá nem talált a bútorozott szobára a hadiözvegynél. TISZTA SZOBA KIADÓ RENDES BÉRLŐNEK. ÁTMENETILEG VAGY HUZAMOSAN. CSIBÉSZEK, RÉSZEGESEK, NŐCSÁBÁSZOK KÍMÉLJENEK. RENDŐRSÉGI BEJELENTÉSSEL. KIJELÖLT ALVÁSIDŐVEL. ÁGYNEMŰ, KÁLYHA ÉS RÁDIÓ VAN. REGGELI KÉRHETŐ.
A bemutatkozó beszélgetésen az özvegy lakásában igyekezett megbízható benyomást kelteni. Az egyik munkatársától kölcsönkért egy temetési ruhát, és bepomádézta a haját. A zakónak túl rövid volt az ujja, a homlokára verejték ült ki. Idiótának érezte magát ebben az öltözetben, ráadásul túl nagyra nőttnek és esetlennek egy ilyen hölgyekre szabott környezetben, kárpitozott bútorok között, két kecses porcelánbalerinával az ablakpárkányon.
– Jól van – mondta az özvegy. – Hát eljött.
– Biztosan egészen másvalakit keres – mondta Simon.
– Mégis kit?
– Nem tudom. Valakit, aki jobban illik ide.
– Akarja látni a szobát, vagy nem?
Simon bólintott, és bementek a szomszéd szobába. A helyiség kicsi volt, és tiszta. Ágy, szekrény, ablak a belső udvarra, a falon feszület.
– Jól néz ki – mondta.
– Igen – felelt az özvegy. – Minden van, ami kell. Talán még föltehetnénk egy képet.
– De ne túl nagyot – mondta Simon. – Különben agyonnyomja az egész szentséget.
A hátán érezte az özvegy tekintetét. Valami hidegség kúszott benne fölfelé. Zsebre vágta a kezét, és a falat bámulta.
– Kéri? – kérdezte az özvegy.
– Igen, nagyon szeretném – felelte Simon pillanatnyi hallgatás után. Azután odafordult az özvegyhez, és kezet fogtak.
Akkoriban már hosszabb ideje alkalmi munkákat végzett a piacon, aminek megvolt az az előnye, hogy néha egy csokor zellert, pár szem krumplit, egy darab májat vagy akár egy csomag darált húst tudott letenni az özvegy konyhaasztalára. Elegendő pénze volt a megélhetéshez, elégedett volt az életével, és felőle még jó darabig mehetett volna ez így tovább.
Aztán bezárt a piaci kávéház a sarkon. Sötét, lepusztult hely volt. A vendéglős, egy dél-burgenlandi volt szőlősgazda, akinek a dűlőin megsavanyodott a talaj a művelése alatt, a háború után vette át a kávéházat, és minden becsvágy nélkül vezette néhány évig. Zárkózott, szófukar ember volt, aki jobbára egy hokedlin ült a bejárat mellett, és ködös tekintettel bámulta az utcát. A söre túl meleg volt, és a piacon mindenki tudta, hogy a keménytojásai nem csak egy napig úsznak az üvegben. Simon mégis szívesen járt hozzá. Tetszett neki a borostyán, ami a házfalra kúszott, és nyár végére megtelt zümmögő rovarokkal, szerette a kockaköveket, amelyek olyan kopottak és simák voltak, hogy hunyorogni kellett, mihelyt rájuk sütött a nap. Munka után néha ott ült az egyik asztalnál, és átnézett a piacra, ahol az árusok a pultjaikat sikálták, és leloccsantották a szemétmaradékot a járdáról. Arra gondolt, hogy biztos nem nehéz idecsalogatni az embereket: hideg sör, tiszta poharak és egy igazi kávéfőző gép kell csak hozzá, nem olyan, mint az a formátlan láda, ami bent áll a pulton, és semmi más nem jön belőle, mint zaj és fekete keserűség.
Egy napon eltűnt a vendéglős. Az egyik árus úgy tudta, visszament Burgenlandba, ahol szellemként kísért az egykori szőlőjében, a másik mindenre esküdött, hogy egy waldvierteli fűrészüzemben látta, ahol fülsiketítő lárma közepette hosszú deszkákat húzkodott ki a keretfűrészből, fülében viaszdugóval, tekintetét a fűrészlapok közötti sötétre meresztve.
De ez csak néhány fontoskodó hadoválása volt, és amikor a vendéglős egész télen át nem bukkant fel, és bársonyos porréteg ült a kávéház ablaküvegeire, hamarosan feledésbe merült.
Robert Simon azonban a hadiözvegy szobájában éjszakákon át csak hánykolódott a tarka lampionok keltette és most újra fellángoló vágytól, mígnem egy reggelen kiugrott az ágyból, és anélkül hogy megreggelizett volna, vagy akár ujjaival elrendezte volna a haját, elindult az ugrásnyira lévő Haidgasséba, kettesével szedte a lépcsőket Kostja Vavrovsky hatodik emeleti lakásáig, és levegő után kapkodva, lüktető szívvel bejelentette a régi piaci kávéház kibérlésének a szándékát.

                                                                                                Blaschtik Éva fordítása