A történelem rendre komoly változásokat hoz ugyan, de az egyes autoriter rezsimek hatalommegtartási módszerei ismétlődnek. A leghatásosabb recept az ellenségképzés. Hol egyes vallási csoportokat, hol nemzeti kisebbségeket közösítettek ki, állítottak pellengérre.
Amikor Bethlen István egykori miniszterelnök 1939 májusában a Magyar Nemzet hasábjain magyarázta el közvetlen választóinak, miért döntött a politikától való visszavonulás mellett, olyan nyílt levelet írt, amelynek egyes elemei mintha ma születtek volna. Rámutatott, hogy mindenki ellenségnek számít, aki a hatalmat bírálni merészeli. Gyűlölködő rágalomhadjáratot indítanak a bírálók ellen. Mint fogalmazott: „ma nemzeti próféta csak az— és melyik képviselőjelölt nem akarna ez lenni? —, aki a nemzetiérdek szent nevében zsidót früstököl, grófot ebédel és lefekvés előtt minden földet és vagyont szétoszt, ami nem az övé. Ebben a nemes versenyben részt venni nem akarok, mert félni lehet attól, hogy a tömegekben ezen az úton a bolsevista gondolkodásmód terjed el újra”.
Manapság, ha egy autoriter hatalom sarokba szorítva érzi magát, vagy egyszerűen „csak” ki akarja iktatni a politikai ellenzéket, életbe lépteti az orosz mintára készült külföldi ügynöktörvényt. A jogszabály idegennek, ellenségnek minősít mindazokat, akik a fennálló kormányzatot bírálni merészelik.
Miközben Európa jobbra tolódik, s mind több országban kerülnek a kormányba a jobboldali populista erők, legutóbb Belgiumban, a térségünkben ezzel ellentétes folyamat zajlik. Szerbiában fellázadtak a diákok. Fellépésüket közvetlenül a tavalyi újvidéki vasútállomásnál történt tragédia váltotta ki, de a 15 ember halálát okozó eset legfőbb tanulsága számukra az volt, hogy a kormányzat mit sem törődik az emberi életekkel. A belgrádi rezsim hamar megtalálta a lázadás felelősét: azt sulykolta, Horvátország áll a diákmozgalom mögött, amiből annyi volt igaz, hogy horvát diákok is szolidaritást vállaltak a szerb kortársaikkal. Magyarországon és Szlovákiában most éppen Brüsszel után Ukrajna kerül célkeresztbe, Kijevet ellenséges tevékenységgel, az ellenzék támogatásával vádolják. Nem lepődnénk meg, ha Manfred Weber után majd Volodimir Zelenszkij képeivel plakátolnák ki a magyar utcákat.
Fico még januárban egyenesen azt állította, hogy külföldi és belföldi körök puccs révén akarják eltávolítani kormányát. Azt a kabinetet, amely egyre távolabb sodródik Brüsszeltől és egyre csak közelít Moszkvához.
Ez a stratégia, az ellenzék és valamely külföldi erő összemosása, a történelemben általában sikeresnek bizonyult. A nacionalizmus elegyítése a félelemkeltéssel hatásos fegyver. Most azonban a jól bevált recept nem működik. Aleksandar Vucic szerb elnök folyamatosan védekezésre kényszerül; Ficóval szemben egyre többen tüntetnek, itthon pedig az embereket már jobban foglalkoztatja az állam leplezhetetlen működésképtelensége, mint bármiféle külföldi beavatkozásról szóló fantazmagória.
Végre talán felébred a térségünk, s azokban az országokban billen a demokrácia felé a mérleg nyelve, ahol az illiberalizmus pusztítása már megállíthatatlannak tűnt.