Az Esemény című alkotása 2021-ben megnyerte a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt, majd további huszonhat elismerést söpört be. Ezek alapján bármit leforgathatott volna, erre ön – nem kis meglepetésre – az Emmanuelle felújítása mellett döntött. Nem tudom, mennyit olvasnak manapság az emberek, de biztosan látták a régi filmeket. Nem félt „leporolni” az erotikus filmek legismertebb darabját?
De, természetesen. Amikor egyszerre félek és izgatott vagyok, mindig az az érzésem, hogy jó úton járok. Persze félek, mert valószínűleg Rebecca Zlotowskival olyat forgatókönyvet írtunk, ami minden elvárásnak ellentmond, mert szerintem a korunk megváltozott, különösen a szex tekintetében. Franciaországban van valami nagyon erős, a fiatalabb generációban: nem is akarnak közösülni, érdektelennek tartják a szexet. Amikor elhatároztam, hogy a szexualitásról szeretnék írni, és a producereimtől megkaptam az Emmanuelle című könyvet, és elsőre csak kíváncsiságból olvastam el. De aztán néhány hónap múlva arra gondoltam, hogy valami határozottan megváltozott aztóta, hogy Emmanuelle Arsan regénye megjelent. Ekkor jött a kihívás: tudok-e olyan filmet írni, ami a szex utáni kor filmje? Tehát valami olyat, ami a magányosságunkról szól, és arról, hogy az emberek mennyire törődnek az önképükkel, és már nem tudják, hogyan kapcsolódjanak, és hogy ez mit változtat az élvezetek tekintetében. És így kezdtem el elképzelni az én Emmanuelle-met, aki egy olyan lány, aki nem érez örömöt a közösülésben, és azért küzd, hogy visszatérjen az örömhöz. Szóval, igen, baromi nagy a kockázat, mert ha az emberek a régi verziót várják, akkor az elvárásaik ellen dolgozom. De ha ugyanazt a filmet csinálom, akkor meg az én elvárásaim ellen dolgozom.
A Sylvia Kristel főszereplésével készült 1974-es klasszikust a mai generációk nem látták, a folytatásokat pláne. Ellenben A szürke ötven árnyalatát igen. Azt gondolom, manapság nem igazán lehet komolyan venni egy szexualitásról szóló filmet.
Megértem, hogy az emberek miért várnak valami olyasmit, mint A szürke ötven árnyalata, de rengeteg más film is készült már a szexualitásról. Szóval nem félek a saját látásmódomtól, mert csak olyat próbálok mondani, ami számomra és szerintem fontos, különben nem csináltam volna meg a filmet. Egyébként pedig olyan filmek inspiráltak, mint a Steve Mcqueen-féle A szégyentelen. Azt hiszem, ez a férfi-változata volt annak, amit megpróbáltam elmondani. A testek csak testek, és miután elmúlunk húsz évesek, az ember túllép a transzgresszió gondolatán, a testnél többre van szüksége ahhoz, hogy boldognak érezze magát. Hol van ebben az elméd? És hol van az a fajta kapcsolat, ami felébreszti a rajongói szenvedélyedet? És hogyan kapcsolod össze a testet és az elmét? Ezek azok a kérdések, amelyek igazán érdekeltek. Ha az emberek már nem akarnak szexelni, ha a fiatalabb generációnak ez „nem kell”, akkor ez egy civilizációs probléma, amelyről komolyan érdemes, sőt szükséges beszélni.
A szex rendszerét és környezetét nem könnyű egy játékfilmbe sűríteni.
Ha a szexualitásról beszéltünk, meg kell fogalmazni a mögötte lévő erős eszméket. És számomra elég könnyű volt az Eseménytől eljutni Emmanuelig, mert mindig úgy érzem, hogy egy olyan nő útját követem, aki megpróbálja kitalálni, hol a helye a társadalmunkban. Hol a teste helye, és bizonyos értelemben harcol a rendszerrel. Azt hiszem, olyan társadalmi etikettet hoztunk létre az élvezetekkel kapcsolatban, amely pont nem engedi meg az élvezeteket. És itt nem csak a szexre gondolok, hanem bármiféle élvezetre, mondjuk az evésre. Mintha már senki sem akarna meglepetést. Senki sem akar olyan helyekre menni, amelyekről nem tud semmit. Az első dolog, amit mindannyian teszünk, mielőtt valamit csinálnánk, hogy megnézzük az emberek értékelését és megjegyzéseit, akik már jártak ott. Ami azt jelenti, hogy nincs meglepetés, nincs improvizáció, nem, nehéz megújítani az életünk történetét, ha csak olyan helyekre megyünk, amelyekről mindent tudunk. És persze mindenkinek tökéletesnek kell lennie a minősítési rendszer miatt. A cselekményt ezért egy luxusszállodába helyeztem, ha valami, akkor ez az intézmény tényleg megtestesíti a problémát. Annyira tökéletes hely, hogy nem érzel semmit, amit az ügyfelek számára hoztak mesterségesen létre. Szerintem ugyanez a probléma a szexualitással is. Ha minden előre meg van szervezve, ha nincs semmi, amit fel kell fedezned, pontosan tudod, hogy hova mész, akkor az, ha még ha tökéletes is, akkor semmit sem fogsz érezni.
Azért ezt megfejelte még egy hitchcocki hangulattal, hiszen az ábrázolt kapitalista rendszer enigmatikus, a szálloda meg olyan, mintha egy szellemház lenne.
Bevallom, néha elgondolkodom azon, hogy jó ötlet volt-e megtartani az Emmanuelle címet, mert úgy érzem, hogy ez a név árnyékot vethet arra, ami a valódi projekt, Játszani szerettem volna a szenzációkkal, mert ez szintén a luxusszálloda ötletével jár együtt. És ezt megtapasztaltuk, mert amikor az Emmanuelle-t forgattuk, az egész stáb olyan sok időt töltött, ebben a szállodában, ahol forgattunk, hogy kibírhatatlanná volt, hogy a zene minden nap ugyanaz, a parfüm ugyanaz. És ha egy tárgyat, például egy poharat ide vagy oda teszel, másnap reggel visszamegy a helyére. Tehát alapvetően egy örök jelenben vagy, mintha nem lenne múltad, sem jövőd, ami nagyon furcsa, mert így nem tudsz kapcsolatot teremteni az emberekkel, nincsenek emlékeid. Szóval jön a feszültség, lépésről lépésre, végül nem kapsz levegőt. Az emberek frusztrációjával akartam játszani, hogy ki akarjanak jutni erről a tökéletes helyről és Hongkong meghatározásából, mert a szálloda egy univerzális díszlete az életünknek. Lényegében az ügyfelek örömére készült, de csak úgy tesz, mintha Hongkong lenne. Ez nem Hongkong.
Sajnos még nem jártam ott.
Menjen el egyszer. Elég erős város: a zene, a dudálás, a fények, a párás haj, ami a klíma miatt az arcodon verejtékben jelenik meg. Nem túl sok szenzációt akartam ebből kreálni, annyit viszont igen, hogy amikor kinyílt szálloda ajtaja mindenki belélegezhesse Hongkong hangulatát.
Minden filmkritikus hálás azért, hogy egy olyan színésznőnek is adott szerepet, mint a nemrég elhunyt David Lynch által felfedezett Naomi Watts. Már a szimpla jelenléte erősíti a suspense-t.
Azt kérdeztem a casting rendezőmtől, hogy szerinted érdekelné-e szerep? És persze reméltem, hogy elolvassa és megérti, mert szerintem nagyon sok erős „moziképpel” rendelkezik. És amikor találkoztam vele, beszélgettünk a szerepről, megértettem, mitől olyan zseniális ő. Be kell vallanom, hogy inkább egy olyan nőt képzeltem el, aki inkább tekintélyelvűséggel testesítené meg Margot-t, a szállodaigazgatót. És amikor találkoztam Naomival, azt mondta, hogy mosolyogva fogja játszani a tekintélyt. Én meg azt gondoltam, hogy ez kétértelműség. Kedves vagy az ellenkezője? Senki sem tudja megmondani. És azt hiszem, ő teremtette meg ezt a fajta légkört és karaktereket. És szeretem, hogy egy kicsit homályos és kedves és lágy, és aztán nem tudod, hogy talán erőszakos, és tetszik minden, amit nyújt. Szóval, ő természetesen lenyűgöző.
A címszerepet alakító Noemie Merlant mellett mi volt a döntő érv? Vagy triviális volt?
Utóbbi! Amikor elöszőr találkoztam vele, körülbelül harminc percet töltöttünk együtt. Nem tudtam, hogyan szeretném rendezni. Ő monda a forgatókönyv alapján, hogy kimerítené magát, hogy örömöt találjon, és megmutatta, hogyan csinálná és beleugrott a karakterbe. Úgy voltam vele, hogy, ez annyira váratlan, hogy azt mondtam, hogy oké, akarsz Emmanuelle lenni?
Infó: Emmanuelle (2024). Bemutatja a Vertigo Média
NÉVJEGY
Audrey Diwan libanoni származású francia filmrendező. Mielőtt filmrendező lett, újságíróként és forgatókönyvíróként dolgozott. 2021-ben az Esemény című filmje a 78. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri „egyhangú döntéssel” elnyerte az Arany Oroszlánt.
