A filmekben a hősök szinte mindig magas, kigyúrt férfiak, akik olykor lobogó köpenyben, olykor szakadt atlétában mentenek bajba jutott embereket. A valóságban azonban néha egy aprócska, törékeny női test rejt olyan erős lelket, amely túltesz minden macsó megmozduláson.
Bár Csernus Erzsébet – Böbi – nem gondolja magát különlegesnek, azért azt ő is kezdi érezni, elég menő, amit tett: felajánlotta az egyik veséjét egy barátnőjének, Csizmadia Tündének. „Sokan megkérdezték, hogy miért tettem. Igazából nem tudom a választ. Valakinek oda kellett adnia, és ha én nem tettem volna meg, akkor senki. Onnantól kezdve pedig, hogy ezt eldöntöttem, nem volt helye kételynek. Nem mondom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor a fenébe kívántam mindenkit. Olyan is volt az elmúlt időszakban, hogy nagyon csúnyán összevesztünk Tündivel, de akkor is azt mondtam neki: semmi nem változtat azon, hogy odaadom a vesémet. Azt is hozzá kell tennem: ismerve a barátaimat, rajtam kívül senki nem tudta volna végigcsinálni ezt a másfél évet. Azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat, meg hogy ennyit hiányozzon a munkából…”
A lábadozó Böbit nyolc nappal azután kerestük fel, hogy túlestek a beavatkozáson. Ő már otthon gyógyulgatott, míg Tündi még egy ideig a klinika vendégszeretetét kénytelen élvezni. A fiatal kozmetikus kendőzetlen őszinteséggel mesélt a történetükről, semmit sem szépítve, kiszínezve vagy túlragozva. Nála kiegyensúlyozottabb embert még nem nagyon láttam, pedig az elmúlt másfél évben eszméletlen, embert próbáló dolgokon ment keresztül ő is, nemcsak gyógyíthatatlan beteg barátnője.
A „lányok” 2009-ben ismerkedtek meg, egy üzletben dolgoztak eladóként. „Sosem felejtem el, a bátyja is ott dolgozott, és felvetette a húgát, aki akkor 19 éves volt. Nagyon utáltam őt, szerintem ő is engem, de én őt jobban – idézte fel a kezdeteket nevetve Böbi –, amiért benyomták ide protekcióval, és nem csinál semmit, csak lődörög egész nap. Az egyébként egy nagyon jó, összetartó közösség volt, jártunk együtt bulizni, és úgy alakult, hogy pár hét múlva egyszer Tündi is eljött velünk. Akkor minden megváltozott, és ez a barátság elég szépen kiállta az idő próbáját, hiszen az a hattagú csapat azóta is rendszeresen összejár, együtt nyaralunk, bulizunk a kertben. Ugyan nem találkozunk minden héten, de napi szinten chatelünk egymással. Nem tagadom, voltak hullámvölgyek is a kapcsolatunkban, de mindig meg tudtuk beszélni ezeket.”
Tünde IgA-nephropathiában szenved, amit Berger-kórnak is neveznek. Ez egy autoimmun vesebetegség. Sokáig vígan elvolt, nem foglalkozott vele – mindannyian emlékszünk még, huszonévesen az ember azt képzeli magáról, hogy ha levágják a fejét, másnapra kinő –, de 27-28 éves korára nagyon csökkent a vesefunkciója. „Ezt sokáig próbálta azzal karban tartani, hogy kevesebb fehérjét vitt be, nem ivott alkoholt, nem cigarettázott, de aztán bejött a Covid, és az oltások teljesen taccsra tették a veséjét, úgyhogy 2022 nyarára mind a kettőnek a működése 4-5 százalékon volt. Persze régóta tudtuk, hogy előbb-utóbb veseátültetésre lesz szüksége, de valahogy ez nem tűnt azonnalinak, hanem majd, egyszer, valamikor…” Tünde ekkor már dialízisre szorult, egy olyan korszerű eszközt kapott, amit beépítenek a hasüregbe, és a beteg saját maga, otthon el tudja végezni a folyamatot, naponta négyszer. Azonban ez a módszer bármennyire kényelmes is, a nő bármennyire oda is figyelt a sterilitásra, többször kapott hashártyagyulladást, illetve vérzései keletkeztek. Az immunrendszere teljesen tönkrement, és 2023-ban jutott el oda, hogy egy baráti összejövetelen elsírta magát: új vese kell, különben meg fog halni. Felkerült ugyan a várólistára, de nyolc év múlva lett volna esélye szervet kapni halott donortól. Annyi ideje pedig már nem volt. „Nekem igazából akkor már tíz éve ott motoszkált a gondolataimban, hogy ha eljut idáig, és senki más nem fogja felajánlani a veséjét, akkor én megteszem. Mondtam neki: ne pánikolj, én odaadom a vesémet” – mesélte Böbi.
