„Először is a szerző a XX. század első három évtizedének zűrzavaros politikai, gazdasági és pénzügyi történetét az akkori világ négy legjelentősebb – az amerikai, az angol, a német és a francia – központi bankjának első számú vezetőjének életén és tevékenységén keresztül mutatja be. Bár igazán ma már senki sem emlékszik rájuk, de a maguk korában a gazdaság és a pénzügyek terén nem volt náluk befolyásosabb ember” – írta a Népszavában nemrégiben Felcsuti Péter, az általa fordított, A pénzvilág urai (alcíme: Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot) című könyvről, amelynek szerzője az arab származású, de Angliában és az Egyesült Államokban nevelkedett és e helyeken komoly bankári pályát befutó Liaquat Ahamed.
Olyasmire nem vállalkoznék, hogy meghatározzam, mit jelent a hírnév, ám arról már valamivel többet tudunk, hogy valakiknek a hírneve maradandóbbnak bizonyul, mint másoknak. Ilyen értelemben – hogy ez mennyire igazságos, nem tudom eldönteni – előnyt élveznek a művészek. Legyenek írók, költők, festők, szobrászok vagy zeneszerzők. Bár a Fugger és a Rotschild név maradandónak bizonyult. Ugyancsak előnyt élveznek a gazdasági élet valaha volt korlátlan uraival szemben a politikusok. Különösen, ha történelmi alakká nőtték ki magukat. Az említett korból könnyen hívja elő az emlékezet Churchill, Hitler, Roosevelt vagy Mussolini nevét, de bajban volna az átlagosnál történelmileg tájékozottabb honfitársuk, ha arra kérnénk, sorolja fel 1867-től máig Magyarország miniszterelnökeinek nevét időrendi sorrendben. Tehát nem a pénzügyminiszterekét, nem a jegybank elnökökét, nem a gazdasági miniszterekét, hanem a kormányfőkét.
Nem tudom, mennyit ér a hírnév. Az életében boldogtalan és nagyobb részt az elismerés hiányától szenvedő Csokonai Vitéz Mihály neve fennmaradt, de nagy szerelmének és azok gazdag szüleinek a neve sem maradt volna fenn, ha a költő verseiben nem énekeli meg Lillát. Bár Petőfi és Ady nem panaszkodhat, hogy életükben művészetüket nem övezte jelentős visszhang, mégis
Szendrey Júlia és Brüll Adél tőlük kapta a halhatatlanságot. Legyünk szerényebbek: a hírnevet.
Ahogy szinte semmit, ezt sem adták ingyen a korábban „névtelen” nőknek. Megpróbáltatásokkal teli, nehéz, kegyetlen élettel kellett fizetniük azért, hogy nevük szerepelhessen az irodalomtörténetben. Hogy létezésük ténye nem hulljon a semmibe, ahogyan az emberek 99,9 százalékáé. És ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy életükben komoly szakmai és emberi teljesítményeket értek el, vagy létezésük maga volt a jelentéktelenség.
Visszatérve a kiindulóponthoz, a szűk pénzügyi szakmát leszámítva hányan tudják, hogy Felcsuti Péter építette fel annak idején az egyik legsikeresebb külföldi bankot, a Raiffeisent Magyarországon? És a szűk szakmában nem számolhatom bele a fiatal pénzügyeseket sem, akiket az ilyesmi csöppet sem érdekel. Felcsuti Péterre lehet azért fogunk hosszú idő után is emlékezni, mert fontos pénzügyi témájú köteteket ültetett át magyarra. Így tehet szert hírnévre. Talán.