Az „egyetlen magyar nyelvű cionista honlap” szerint 13 magyar Nobel-díjasból 8 zsidó származású. („Semmivel nem lehet úgy feldühíteni az antiszemitákat, mint a zsidó Nobel-díjasok számának felemlegetésével, a magyarországiakat pedig azzal, ha emlékeztetjük őket arra, hogy a tizenhárom magyar díjazottból is nyolc zsidó.” A honlap elhivatottsága nem párosul naprakészséggel, Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel már 17 díjazottnál tartunk).
Történelmi építészeink többsége (Pollack, Hild, Ybl, Feszl, Steindl, Schulek, Lechner, Schickedanz, Hauszmann) jól hallhatóan német nevű. Himnuszunk zenéjét és nemzeti operánk megteremtését szintén német szülők gyermekének köszönhetjük. („Amikor fölkérték a „Bánk bán” megzenésítésére, a felesége közölte vele a hírt, így: „Franz, du musst etwas hazafiasch schreiben!””) Világhírű zongoravirtuóz zeneszerzőnk apja magyar, anyja osztrák. Legnagyobb nemzeti költőnk apja, anyja szlovák, lánglelkű magyar gyermekük tette őket magyarrá. 13 aradi vértanúnk közül 9-en vérségi ok nélkül adták életüket a magyar szabadságért. 1919-ben a hadsereg leszerelésével hazáját védtelenné tevő Károlyi és a Szeged francia, majd Budapest román megszállását egyaránt tudomásul vevő Horthy helyett Kun (Kohn) Béla és Landler (Landler) Jenő szervezte meg az ország maradványainak fegyveres védelmét. Stromfeld Aurél pedig kiharcolta, amit katonailag lehetett, ha azt a politika fel is adta később. Iskolai kötelező irodalmunk első két kötetének szerzői eredeti néven Neumann és Ziegler (műveik nevezetes helyszínei alapján rákerestem, van-e Eger városában Pál utca, de sajnos nincs…).
A sokszínűség nyilván sok más területen is jelen van, de a származás firtatása nálunk nem „komilfó” (magyarul: píszí). Persze azt is nehéz lenne megmondani, mitől tekintendő valaki „igazán” magyarnak. Egy költőnk szerint attól, ha ő maga annak vallja magát. (Ez logikusnak tűnik.) A kultúráról elhangzott olyan vélemény is, hogy „Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack." Az állítással nem szállnék vitába, legfeljebb arra utalnék, hogy a magyar kultúrában a zsidón kívül sok más közösség hozzájárulása is megjelenik. Én ezt már gyerekként megértettem, hiszen a Rákóczi-szabadságharc egyik epizódját feldolgozó kedvenc tévésorozatomnak, A Tenkes kapitányának az eredeti magyar zenéjét is egy szerb származású honfitársunk szerezte, Vujicsics Tihamér. Annyira hiteles magyar dallamot írt, hogy a sorozat nézői azonnal kardot rántanának a szabadságért! Mindebből persze levonhatjuk azt a következtetést, hogy magyar kultúra valójában nem is létezik, de van a dolognak egy másik olvasata is, amelyet a kritikusok nem hangsúlyoznak, mert nem „kattintásvadász”: a gyakran kirekesztőnek bélyegzett Magyarország kultúrája valójában – fogyasztóival együtt – befogadó. Ha értéket talál, örömmel átveszi. (Rosszakaratú olvasatban: eltulajdonítja.) Az alkotóval együtt. Nem keres okot az elutasításra. Csak a minőség számít. Ha az megvan, rendben. Jöhet. Ha pedig okos gyerekre akad, biztosítja számára azt a képzést (nehéz időkben legalább az érettségiig), amelyre ő biztosan építhet majd későbbi pályafutásának egésze során. Akár a Nobel-díjig. (Az embert persze mindig érik új meglepetések: nemrég tudtam meg, hogy fiatalabb éveim népszerű énekesnője, Zalatnay Sarolta akár osztrák sztár is lehetne, hiszen valójában Charlotte Sacherként született! De nem adjuk! Ő a miénk!)
A magyar közbeszédben divatosak a klubok (buborékok?). „Már megint a rossz oldalt akarjuk választani” – halljuk sokszor. Tudja, miért hívják a később szentté avatott államalapító István királyunkkal kezdődő dinasztiát Árpád-háznak? Mert István leszármazott hátrahagyása nélkül halt meg, 8 évvel később pedig egy olyan oldalági rokona, András került a trónra, akinek apjában ő korábban vetélytársat látott, ezért a körülötte formálódni vélt buborékot a megvádolt szeme világával együtt pukkasztatta ki. (A megvakítás a középkorban a potenciális trónigények kizárásának bevett eszköze volt Magyarországon. Ha ismernénk II. Béla születésének pontos napját, az ENSZ bizonnyal azt választotta volna a Fogyatékkal Élő Emberek Világnapjává – december 3. helyett –, mert Béla bebizonyította, hogy vakként is lehet valaki sikeres uralkodó. Ebben persze nagy szerepe volt /legális/ migráns szerb feleségének, Ilonának, aki férje fogyatékossá tételét „tiltott módszer sportoló által történő használata”-ként értelmezte és 68 vétkest az 1131-es Aradi Országos Bajnokságon karddal záratott ki minden további versengésből.) Így aztán, amikor a történészeknek közös őst kellett keresniük István és András számára a dinasztia névadójául, egy közel 100 évvel az államalapítás előtt meghalt fejedelmet, Árpádot kellett elővarázsolniuk a bűvészcilinderből. Mivel Magyarországon a primogenitúra csak Istvánnal kezdődött (volna), Árpád és István között pedig – a szeniorátus szabályai szerint – mindig a patriarchális nagycsalád vezetésre alkalmas legidősebb férfitagja örökölte a hatalmat, az Árpád és „háza” közötti vérségi kapcsolatot az internetes családfakutató applikációk valószínűleg csak az emelt áras modulban tudnák nagy nehezen kimutatni. Helyesebb lenne tehát Vászoly-házról beszélni, amely egyébként is az emberiség legfennköltebb származási helyére, a jászolra rímel. (A Netflix-sorozat címe akár „Jászol-ház” is lehetne: „The Mangers”.)
Később felpörgött az idegenforgalmunk: az országjárást egy (nagy létszámú) tatár demokrácia-ellenőrző bizottság honosította meg nálunk (a kun buborék berobbanását szerencsére megúsztuk), utána déli harangszóval fejlesztettük a török turizmust százötven évig (az ország közben három valódi buborékra szakadt), végül elfogadtuk stratégiai befektetőként a Habsburgokat. Ez nem bizonyult mintakapcsolatnak, sok volt az abúzus, de a #MeToo mozgalom segítségével 1867-ben végül sikerült olyan házassági szerződést kötni, amely a maga nemében forradalmi újításokat tartalmazott. (A Monarchia címerében 1895-től megjelenő „Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” /szabad fordításban: „Elválaszthatatlan Buborékok”/ szalagfelirat valójában a nők előtti tisztelgés: „Ez a Pragmatica sanctio 1722–1723-as törvényének három kulcsszava, amely a Habsburg-ház magyar királyi örökösödési jogát kimondja női ágon is…”) El tud Ön képzelni olyan olimpiát, ahol Kalifornia és Texas külön indulna? Nos, Monarchia ide vagy oda, Magyarország és Ausztria önállóan vett részt az olimpiákon a – nyilván a magyar 1896-os Millenniumi Ünnepségekhez igazított – első athéni játékok óta. A „k. u. k.” rövidítés valódi jelentése nem a német „kaiserlich und königlich” volt, mint azt később a hazug (biztos trumPista) média elterjesztette, hanem a magyar „közös úton külön” újítás, amelyen – sok más találmányhoz hasonlóan – végül nem a feltaláló gazdagodott meg. (Az ügyben bejelentést tettek az Európai Unióval szemben, de az most el van foglalva a „Hány százalékkal növelte a korrupciót Magyarországon a piaci kofáktól megkövetelt számlaadás?” és a „Kérhető-e utólagos korrekció a vezető tisztségviselők nyilvánvalóan alul árazott arabfoci-promóciós szolgáltatásiért?” témákkal.) A türelem rózsát terem – illetve nem, mert nincs. A magyarok folyamatos rebellióinak végére pontot tevő 1867-es kiegyezés sikeres pilot volt, de a Monarchia-szintű rollout már nem indulhatott be, hiába készült rá buzgón Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki (gyakorlásként) minden veszekedés után kiegyezett cseh grófnő feleségével. Később persze jöhettek volna a horvátok, szlovákok, szerbek, románok, akárki. (Kész hárem…) De ennek lőttek. Szarajevóban, 1914-ben. És úgy belejöttek, hogy a spanyolnátháig abba sem hagyták. (Tényleg: hogy lehet az, hogy spanyolnátháról szabad beszélni, ha vu(X)ani vírusról nem?)
Zárszó helyett: Magyarország ugyanolyan megosztott, mint más országok, akár Amerika. Persze másként, itt még egyetlen hálaadási vacsorán sem verekedtek össze a rokonok. Mert nincs Hálaadás. Csak karácsonykor veszekszünk. Meg az év minden más napján. Mondhatok egy utolsó politikai viccet? Ez nem szovjet, hitelesen magyar. Tudja, mi a gyűlölet elleni harc magyar jelmondata? „Tégy a gyűlölet ellen – te rohadék!” (Kb. „Stand up to hate, you mother…/≈saddener/!”) Ha már megosztottak vagyunk, legalább fogjuk fel derűsen… Szóval, barátjuk fura helyre kapott kinevezést, de nem fog unatkozni. Én kíváncsi ember vagyok. Külföldi repterek és a városközpontok között sokat töprengtem azon, vajon miféle emberek lakhatnak abban a negyedben, amelyen éppen átsuhan velem a taxi. Érdekes lenne bemenni egy házba. Beszélgetni az ott élőkkel. De soha nem jött össze. Illetve egyszer mégis, San Franciscóban, taxi nélkül. A belvárosi kilátótól (Colt Tower) gyalog indultunk el a tengerpart (Pier 39) felé. Az egyik villa modern bejárati ajtaján olyan abszurd barokk díszítés volt, hogy fiamat megkértem, örökítsen meg vele. Pechünkre éppen hazaért a tulajdonos. Illetve szerencsénkre. A várt gorombáskodás helyett megörült, hogy érdeklődünk a háza iránt, behívott bennünket, végigvezetett mind az öt szinten, a garázs melletti zeneszoba dobfelszerelésétől a tetőteraszon a Golden Gate-re néző medencéig, amely körül a mexikói kertész éppen vágta a füvet. A másodikon megtudtuk, hogy ő kínai-amerikai (Ázsiát már a kézfogásnál sejtettük), a harmadikon, hogy elismert belsőépítész, a negyediken megismertük orosz feleségét és öt fiuk közül a legkisebbet. Feleségem tiltó pillantásai ellenére végigfényképeztem a házat, amihez a tulajdonos készséggel állt modellt, örömmel mesélve mindenről. Hihetetlenül érdekes volt… Mikor később egy „globális város” (Chicago) polgármesterétől egy fogadáson megtudtam, hogy Budapesten fog tölteni egy hetet a családjával, a titkárának felajánlottam: ha érdekli a polgármestert a helyiek élete is, szívesen megkérem felnőtt gyermekeimet, fogadják őket lakásukon egy kávéra vagy vacsorára, beszélgessenek. Erre ugyan a polgármester (vagy a titkára) nem tartott igényt, de az ajánlat barátjukkal szemben is áll, sőt bővült: már én is itthon vagyok…
Barátjukra egyébként vigyázzanak: a végén még úgy megtetszik neki nálunk, hogy itt marad! Üzletember koromban volt egy ügyfelem, amerikai hölgy, aki megtanult magyarul. Mikor már régebben ismertük egymást, megtudtam tőle: fiatal korában látott egy filmet a magyar néptáncról, beleszeretett, iderepült Kaliforniából, beilleszkedett, azóta is táncol. Egy kedves kapcsolatom többször mesélt hozzánk költözött belga ismerőséről, aki városuk két fő munkáltatója szerint otthon lehetett volna „akár bankár, akár börtönőr”, de egyik „b” sem tűnt neki igazán vonzónak, így – mivel emellett halálosan untatták a tartalmatlan családi műbeszélgetések is – inkább eljött Magyarországra könyvillusztrátornak. Nemrég egy többnyire szintén nálunk élő japán hegedűművészről olvastam, hogy hiányzik ugyan neki „egy kis rend”, de tetszik, hogy itt „nem kell titkosírásként olvasni a másik lelkében”, az emberek kimondják, amit gondolnak. (Dolgoztam holland társaságnak is. Főnököm megmondta, amit akart. Megmagyarázta a stílust is: „Mi nagyon egyenesek vagyunk.” Én „hollandul” válaszoltam, mire ő meglepődött: „Mi ezt másként fejeznénk ki.”)
Nem tudom, segíthetnek-e bármiben a fenti gondolatok. Ha csak még kuszábbá teszik a képet, szíves elnézését kérem. Barátjukat mindenesetre szeretettel várjuk, mint Önöket is, ha véletlenül erre járnak!
A legjobb kívánságokkal,
Juhász András
