Baráti jobbot nyújtott Lázár János Karácsony Gergelynek, miközben a bal kézfején ott simult az ujjai körül a boxer. Lázár mint az illetékes miniszter fenyegető udvariassággal adta át a kormány ajándékát: minden korábbi, ezzel ellentétes nyilatkozatai dacára a főváros viheti Rákosrendezőt. És ezzel, látszólag, pont került az utóbbi hetek legforróbb témájának végére: az arabok – egyelőre – mehetnek haza, Budapest pedig, romba döntve az ötszáz méteres tornyok tervét, hozzáláthat a terület fejlesztéséhez a saját szempontjai alapján.
Halleluja.
De vajon hisszük-e, hogy az ügy tényleg nyugvópontra jutott? Hisszük-e, hogy a magyar kormány épp olyan készséges lesz az új tulajdonossal, mint amilyen volt – az aláírt szerződés tanúsága szerint – az arab befektetővel. Ő ugyanis megkapta a lehetőséget Orbánéktól, hogy úgy alakítsa ki a mini-maxi Dubajt, Grand Budapestet, ahogy akarja, úgy formáltassa át a törvényeket – a magyar törvényeket –, ahogy neki tetszik, mert ha nem kapja meg ezt a lehetőséget, akkor elállhat a szerződéstől.
Orbánt említettem fentebb, noha ő maga nem nyilvánult meg az ügyben. Olyannyira nem, hogy a szokásos péntek reggeli megszólalásában egy szót sem pazarolt erre a forró témára. Mondhatná persze, hogy csak azért, mert nem kérdezték, de hát azért nem vagyunk teljesen hülyék, tudjuk hogy megy ez: azt kérdezik tőle, amit előzetesen megengednek. Arra már nem vesztegetnék szót, hogy micsoda igénytelenség egy ilyen színjátékban közreműködni, de persze azt is tudjuk, hogy aki felrúgja a szereposztást, változtat a szövegkönyvön, az többé nem ülhet szembe a miniszterelnökkel. Ez azonban legyen az ő gondjuk, az ő lelkiismeretük. Nekünk a kormány fejével van dolgunk, mégiscsak ő alakított ki egy olyan rendszert Magyarországon, hogy minden kérdésben ő az illetékes, minden ügyben ő dönt. (Így abban is, hogy ki ülhet le vele szemben…) Vagyis: több mint beszédes ez a hallgatás. Úgy is fogalmazhatnék: vészjósló. Kétségtelen, ez már a valódi kremlinológia, azt fejtegetni – vigyázat: nem megfejteni! –, hogy az ország első számú embere miért nem kért legalább egy, amolyan igazi, alányalós kérdést arról a témáról, amelytől napok óta visszhangzik a sajtó, és amelyben a kormány gondos előkészületeket tett, nehogy a főváros nyerje meg a csatát. Orbán azonban nem kért ebből a témából, nem akarta elmondani, hogy miért változtatott az elképzelésein, miért hozta nevetséges helyzetbe azon kollégáit, akik folyamatosan az ellenkezőjét mondták annak, ami végül lett. Persze, szokták mondani, az nevet, aki a végén nevet, hiszen fogalmunk sincs, hogy elhangzik-e mini-Dubaj ügyében egyetlen őszinte szó is, mint ahogy arról sincs, hogy végül az arabok dobták-e be a törülközőt, ahogy ezt Magyar Péter állítja, vagy a magyarok. Nem tudjuk, hogy mit végzett népes küldöttségünk az Emirátusokban, mert azt ugye nem hihetjük, hogy a projekt, ott, szóba sem került.
Nyugodtan állíthatjuk: nem tudunk semmit. Nem tudhatjuk, hogy a kormány, kilépve a ringből a sötét sikátorokba tereli-e a harcot, vagy milyen módszert alkalmaz, hogy maga alá gyűrje a fővárost. Csak abban lehetünk biztosak, hogy a hatalom használni akarja azt a boxert. Mert kilátszik a boxer...