- „Ha majd a felcsúti focicsapat megél a piacról, meg a rokonság és bárki, akik csak közpénzzel zsugáznak, akkor egálban leszünk”

Mit jelent manapság a független film kifejezés? A Nemzeti Filmintézet (NFI) által nem támogatott kategórián kívül van valami egyéb összefüggés?

A financiális összetartozás – az NFI nemtámogatása – tehát világos. Ezen túl az új független mozik esetében – mint a Január 2., a Magyarázat mindenre, a Fekete pont, az És mi van Tomival?, vagy Hajdu Szabolcs alkotásai, noha ő egy kicsit idősebb nálunk – egyfajta generációs összetartozást látok, egészen pontosan a filmek elkészülési ideje köt minket össze. Egyszerűen lehet, hogy minket már kevésbé csaptak meg a huszadik századi traumái Magyarországnak, és azért nem feltétlenül ezekből a problémákból merítünk, hanem a jelennek a gondjaiból, tehát azokból, ami a mi életünket kapja el. A másik, ami szerintem még hasonló: mindannyian az Andy Vajna-korszakban léptünk ki az egyetemről. Szilágyi Zsófi kicsit korábban ugyan, de későn csinált filmet. Tehát nagyjából akkor és abban a korszakban kellett volna tudnunk filmet készíteni, de akadályoztatva voltunk. És ez az élmény, ez mintha mindannyiunkban ugyanúgy csapódott volna le, hogy ez az, ami a legmarkánsabb akadálya az életünknek. Most ez nem azt jelenti, hogy mindegyik film konkrétan politizálna, de hogy mindenesetre a hangulatunkat szerintem meghatározza, az biztos.

Vannak olyan rendezőgenerációk, akik, ha nem kapnak pénzt, akkor feladják.

Ez bennünk egyáltalán nincs meg, mert különben egyáltalán nem lenne filmünk.

Az ismeretlen fiatalokból nem lesz címlap, abból, hogy hogyan nem kapott pénzt. Ez nem a személyünknek szólt, hanem a történelmi helyzetnek. De még egy mondattal visszakanyarodva, csak hogy ne legyen félreérthető: nem arról van szó, hogy nem érdekelnek minket a 20. századi traumák, hanem inkább arról, hogy a mi életünket azok nem határozták meg olyan erősen, mert később születtünk. Én egy évig voltam úttörő, így semmit nem értettem az egészből, csak hogy fel kellett rakni a nyakkendőt. Nyilván a szüleinktől tudunk azért sok mindent, és ilyen értelemben nem azt mondom, hogy nem érdekel, de ott vannak még a szemtanúk velünk együtt, akik hitelesebben meg tudnak szólalni egy '56-os forradalomról, mint a mi generációnk. Például Mészáros Márta, aki megélte az egészet, megvan benne a tudás, én meg maximum spekulálni tudnék róla, vagy nagyon-nagyon sok kutatással, esetleg valamit kicsavarnék a fejemből, amiről azt érzem, hogy az utókor gyermekeként egy hiteles nézőpont lehet a témáról.

Ha megkeresnék egy történelmi film ötletével, mi lenne a reakciója? 

Hogyha olyan ember keresne meg a mohácsi vész ötletével, akit valami miatt hitelesnek vagy komolyan vehetőnek gondolok, akkor annyival biztos, hogy megtisztelném, hogy azt mondanám: üljünk le, beszélgessünk. Kíváncsi vagyok, ő ezt miért találja érdekesnek. És hogyha azt érzem, van valami olyan nézőpont, ami izgalmasan hangzik, akkor lehet, hogy elkezdeném a témát kutatni. Önmagában szerintem mindenből lehet filmet csinálni, ugyanakkor én nem hiszek abban, hogy ez, vagyis a történelmi film egy létező műfaj, vagy éppen kategória lenne. Azért is gondolom, hogy nincs is ilyen, mert időnként kosztümösnek hívják, ami tulajdonképpen egy még idétlenebb megfogalmazás – mintha a ruhákon múlna az, hogy milyen műfajú az adott film.

Ha nincs állami támogatás, akkor miből tudnak elkészülni az olyan független magyar filmek, mint a Sünvadászat? 

Eredetileg én úgy gondoltam, amikor kitaláltam, hogy forgatni fogok, hogy nullából fogjuk megcsinálni. És akkor két szervízcég, CineSuper Színes Szuper, valamint a Kraft Rental beállt mögénk, és ők voltak, akik megsegítették, hogy azért annál egy kicsit jobb körülmények legyenek, mint amit én elgondoltam. Ez egyben azt is jelenti, hogy még fizetést is kaptak az emberek. Nyilván nem azokat a gázsikat, amik a filmgyártásban vannak, bár ott is óriási a szakadék, mert a külföldiek már annyival többet fizetnek, hogy egy sima magyar filmnek is nehéz stábtagot találnia emiatt. Már olyannak, aminek van látható költségvetése. Az itt forgó külföldi filmek nagyon felnyomták az árakat. Volt például olyan, hogy felhívott egy hangmérnök, akit ismertem, hogy ő most dolgozott valami NER-es filmben, és hogy neki ezért lelkiismeret-furdalása van, így, ha hívjuk, ő szívesen jön, egy kicsit törleszteni akar a lelkiismerete felé. Oké, hát hívtuk, megmondtuk, mennyit tudunk fizetni. Erre azt válaszolta: ne haragudjak, de ennyi pénzért ő már föl se kel. És aztán nem jött.

Akkor végül is, kikkel lehet egy kis költségvetésű magyar filmet leforgatni? 

Én csak azt tudom megmondani, hogy az én filmemben kik jöttek el. Főleg pályakezdők, akiknek megéri, hogy kreditjük legyen. Például egy hangmérnök, akinek még nincsen nagyjátékfilmje. Ez az ő rangját is megemeli. Emellett az, hogy ő keverheti le a teljes filmnek a hangját, egyébként is nagyon szép szakmai feladat. Ugyanígy volt a látványtervező és a jelmeztervező is: dolgoznak már egy ideje a szakmában, de mindig más mellett, alatt, és most megkapták a lehetőséget, hogy ez az ő saját projektjük legyen. És így nekik ez megéri. Egyébként meg az előző filmemhez képest is nagyon nagy a változás, azt még 2016-ban forgattuk és volt egy fix stáb, ugyanazokon a posztokon nagyjából ugyanazok az emberek voltak egész végig. Most meg az volt, hogy ott volt az operatőr, a színészek, a producer, meg én, akik állandó tagok voltunk, a többi poszton, volt, hogy naponta váltották egymást az emberek. Ki mikor tudott beugrani. És volt olyan nap, amikor csak Mari Dorottyával, a film főszereplőjével forgattunk, és ő saját magát kellett, hogy kisminkelje, mert aznapra nem találtunk sminkest, aki jött volna. Dorottya egyébként a forgatással párhuzamosan pultozott a Rácskertben, mert az volt a megélhetése. 

A filmben látható két gyermek a sajátja. Ez is anyagi indokból alakult így? 

Ennek nincsen köze az anyagiakhoz. Másfél éves korban egy gyereknek nem lehet színészi instrukciókat adni. Ha van egy jelenet, amiben ennie kell, akkor fog enni, ha éppen van kedve. Azt, hogy kivárjuk ezeket a pillanatokat, amikor valamit hajlandó megcsinálni, ami egy adott jelenethez kell, úgy volt a legegyszerűbb, hogy ő állandóan ott volt velünk. Amikor ebbe az egészbe belevágtunk, akkor a feleségemmel abban megegyeztünk, hogy arra nagyon fogunk figyelni: a gyerekeket kíméljük, amennyire csak lehet. Ezt a filmet effektíve senki más gyerekével nem tudtam volna megcsinálni. Ha egy castingon kiválasztottunk volna mondjuk egy olyan gyereket, aki egyébként ambicionálja a színészetet – mert ez az én kislányomra amúgy nem volt igaz –, akkor sem tudtuk volna megoldani szerintem.

A filmben látható szülők elképesztő válságban vannak, agresszívak, a szimpatikustól eléggé távol állnak.

Semmiképp sem autobiográfiai jellegű a történet, ugyanakkor mind három fő karakterre szerintem igaz, tehát a szülőkre és a bébiszitterre is, hogy saját tapasztalataimból, meg akár bizonyos pontokon saját magamból is csempésztem beléjük. Ilyen konfliktusban nem állunk a feleségemmel, de a túlhajszoltsággal nekünk is meg kell küzdenünk. Az pedig, hogy egy gyermek lenyel valamit egy óvatlan pillanatban, bármikor előfordulhat, ez minden szülő valós félelme. 

Mennyire volt cél, hogy a film egyfajta társadalmi kiáltvány legyen?

Így nem gondoltam még rá, hogy ez egyfajta social commentary, de az biztos, én mindig azt szeretném, hogy gondolkozzanak a filmjeimen, vagy azon, amit épp csinálok. Hiszen én is azokat a filmeket szeretem nézni, amiken elkezdek kattogni, elkezd a fejemben dolgozni valami.

A Sünvadászat a tizenhárom év kihagyás után újra induló Magyar Filmszemle nyitóműve volt. 

Nagyon örülök a szemlének, és azért szerintem az nem titok, hogy évek óta volt róla szó, hogy legyen.

Míg eddig csak a beszélgetések voltak róla, jaj de jó lenne, ha lenne újra Filmszemle, talán már két éve is, hogy összeült a szakmai közösség, hogy legyen valami, de aztán nem történt semmi – ő viszont, egyfajta motorként, meg is csinálta. És szerintem nagyon-nagyon fontos, hogy legyen egy ilyen mustra. Ez most a 44. Filmszemle, és az benne az őrület, hogy mivel tizenhárom éve nincs, ezért lehetne már sokkal többedik is, de szerintem még így is, ez az egyik legrégebbi hagyományú magyar kulturális rendezvény. Az, hogy ezt egy tollvonással kinyírták, teljesen értelmetlen tett volt. Most újra meg kell dolgozni a népszerűségéért, merthogy már elkezdtek felnőni olyan generációk, akik nem emlékeznek rá, hogy ez milyen szuper hangulatú rendezvény, ahol ilyenkor találkozik egymással a szakma, de közben a közönség számára is nyitott.

Idén annyiban más a helyzet, hogy immár maga Orbán Viktor a fóti stúdiómegnyitón tartott beszédben üzent a filmszakmának. Feltételezem, akkor ami most történik, az valóban fontos. 

Megpróbálnak a kellemetlenből pozitív kommunikációt csinálni. Van egy tényhelyzet, ami miatt szégyellniük kellene magukat, vagy esetleg azt mondani: tévedtünk. Ez a rendszer főnökének a személyiségéből fakadóan nem történhet meg. Mármint, hogy azt mondja, rájöttünk, hogy hibáztunk és csináljuk máshogy. Pedig egyébként szerintem nagyon népszerű lenne, ha Orbán most azt mondaná: nem működik jól ez a filmes finanszírozási rendszer, és talán hallgassuk már meg, mit szeretnének, mit is gondolnak azok, akiknek van erről tapasztalata. Az Orbán-beszéd szégyenletes volt: a beismerés helyett megpróbálta kríziskommunikáció keretében eladni a kudarcot sikerként. Még egy kicsit be is szólt nekünk, hogy eddig miért nem voltunk arra képesek, hogy megéljünk a piacról. Nekem erről az jut eszembe: ha majd a felcsúti focicsapat megél a piacról, meg a rokonság és bárki, akik csak közpénzzel zsugáznak, akkor egálban leszünk. De megvitathatjuk, mit is jelent az, hogy kultúrájában él a magyar nemzet. Például, hogy az-e a kultúra, hogy szabad az alkotás, vagy pedig a kultúra az, amikor felülről irányítva megmondják, márpedig itt mindenki a történelmi filmeket szereti. A film azonban, csakúgy, mint a színház vagy az irodalom, alulról építkezik.