Donald Trump elnöki beiktatásának egyik - nem egyetlen - visszatetsző mozzanata volt a multimilliárdosok felsorakozása a megválasztott amerikai elnök mellett. A jelenlétükkel, a pénzükkel és a megnyilatkozásaikban is támogatják a megválasztott amerikai elnököt, helyeslik a programját, különösen azokat a pontokat, amelyekből a big business bizonyosan profitál: a beígért adócsökkentéseket és kedvezményeket, az állami szabályozás és felügyelet leépítését és meggyengítését.
Egyikük, Jeff Bezos, aki egyebek mellett a liberális Washington Post tulajdonosa is, a választási kampány idején megtiltotta, hogy az újság Kamala Harrist támogató szerkesztőségi közleményt tegyen közzé (ilyenre évtizedek óta nem volt példa). Az ok a hírek szerint igencsak prózai: 2019-ben az Amazon komoly állami megrendeléstől esett el, mert abban az időben Trump Bezost, az akkori elnök-vezérigazgatót ellenfelének tekintette.
A milliárdosok tehát emelt fővel védik a milliárdjaikat, és eközben nem sokat foglalkoznak azzal, hogy mit jelent a megválasztott elnök programja az ország, de egyébként az egész világ számára; a demokrácia tervbe vett leépítése vagy éppen a globális felmelegedés ignorálása, amit Trump egyszerűen csak „hoaxnak”, rossz viccnek tart.
Nálunk is öröm nézni, amikor a régi és új milliárdosok a miniszterelnök körül sertepertélnek a futballmeccseken, és természetesen az első sorokban ülnek a kormánypárti rendezvényeken is. Persze néha hallani óvatos bírálatot – gondoljunk a két „nemzeti bajnok”, az OTP és a Mol vezérének alkalmi megszólalásaira -, ám ők kizárólag azokat az intézkedéseket illetik kritikával, amelyek az általuk vezetett vállalatok érdekeit sértik. Ki hallotta Csányit vagy Hernádit a gazdaságpolitika egészéről beszélni, hogy a társadalom állapotát – egészségügy, oktatás, társadalmi mobilitás – ne is említsem?
Nem kell Nobel-díjasnak lenni, hogy lássuk, a liberális kapitalizmus világa legalább 2008 óta súlyos – bátran mondhatjuk: egzisztenciális - válsággal küzd. Orbán Viktornak történetesen igaza volt, amikor 2014-ben, emlékezetes tusványosi beszédében (és azóta még sokszor) a nyugati kapitalizmus válságáról beszélt. Az már egészen más kérdés, hogy ki milyen utat lát, választ a válság meghaladására. Ő, mint tudjuk, az illiberális demokráciában látja a megoldást, ami az elmúlt több mint tíz év bizonysága szerint Magyarországon sok mindent jelentett, de virágzó társadalmat, versenyképes gazdaságot, egészséges, iskolázott és elégedett lakosságot biztosan nem.
Ez az írás azonban nem a magyarországi, hanem a globális kapitalizmusról szól, így fontos leszögezni, hogy a 2008 óta eltelt időben a válság egyre mélyül; ami eredetileg pénzügyi válságnak indult, átfogó társadalmi válsággá szélesedett; növekedtek a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek és ami ezzel jár, lelassult vagy egyenesen megállt a társadalmi mobilitás, berúgta az ajtót a globális felmelegedés, kezelhetetlennek tűnik a migráció és a terrorizmus, megtorpant az európai projekt és egyáltalán nem utolsó sorban megrogyott a Pax Americana, azaz meggyengült az Egyesült Államok hegemón szerepe, miközben folytatódik az autoriter Kína előretörése, globális befolyásának a növekedése. Így állt elő az a helyzet, hogy a fejlett világ lakosságának növekvő része nem hiszi, hogy a társadalmi rend, amiben él, képes lenne választ adni nyomasztó egzisztenciális problémáira és ami legalább ennyire fontos, az önbecsülését ért valós vagy annak gondolt sérelmekre.
Természetesen nem ez az első eset, amikor a kapitalizmus válságba kerül. Az elmúlt kétszáz évben nem egy alkalommal tört ki hosszabb-rövidebb ideig tartó válság, amelynek nyomán az akkori kortársakban ugyanígy felmerült a kérdés, hogy vajon ami van, folytatható-e. A mondandóm szempontjából nem a válságok ténye az érdekes, sokkal inkább az, hogy a kapitalizmus a múltban minden ilyen esetben figyelemre méltó önkorrekciós képességekről tett tanúbizonyságot. Ezek közös vonása a felismerés, hogy valamiképpen meg kell védeni a kapitalizmust saját magától, le kell nyesegetni a vadhajtásait, hogy egy újabb emelkedő szakaszba léphessen, mert valójában ez a társadalom döntő többségének az érdeke. A kapitalizmus nagy erénye ugyanis, hogy a történelemben megismert minden más társadalmi formációnál alkalmasabb a jólét gyarapítására, de sajnos semmilyen biztosítékot nem ad a létrehozott javak igazságos vagy méltányos elosztására.
Ahogy John Maynard Keynes, a XX. század legnagyobb hatású közgazdásza 1936-ban megfogalmazta, „annak a gazdasági rendnek, amelyben élünk, fő hibája, hogy nem tud teljes foglalkoztatást biztosítani; továbbá, hogy önkényes és igazságtalan benne a vagyon és a jövedelem eloszlása.” (Kiemelés tőlem).
A vadhajtások lenyesegetése azt jelenti, hogy az alul és értelemszerűen a legsérülékenyebb helyzetben lévő többség érdekeit a törvények és az állam segítségével védeni kell, a jogai és a lehetőségei kiterjesztésével, a felkészültsége gyarapításával olyan körülményeket kell teremteni, amelyek közepette képes a helyzetén folyamatosan javítani. Ez elégedettséget és önbecsülést teremt, amivel helyreállhat a megbomlott érdek- és értékközösség a különböző társadalmi csoportok között. Ez a tartós együttélés alfája és ómegája. A választójog fokozatos kiterjesztése a XIX. században, az alapfokú, majd a középfokú oktatás általánossá tétele a századfordulón és később, az egészségügyi és nyugdíjellátás biztosítása, de még az olyan látszólag távoli lépések is, mint a jegybankok létrehozása a pénzügyi és bankválságok megakadályozására, mind ezt a célt szolgálták.
Kinek a dolga, felelőssége a válságkezelés, az okok feltárása és az új utak megtalálása? A tudósoknak és a művészeknek természetesen megvan a maguk szerepe, de a „társadalommérnökség” - a filozófus Karl Popper kifejezésével - nem az ő feladatuk: ez a felelősségének tudatában lévő és azzal élni akaró politikai-gazdasági elit dolga.
A felelős elit eklatáns példája Roosevelt amerikai elnök és az akkori Demokrata Párt. Az elnök gazdag patrícius család sarja volt, a Harvardon tanult. Elnökként a feladata több volt, mint egyszerű válságkezelés. Új működési módot kellett teremtenie, amely védelmet és lehetőséget kínált a társadalom védtelen csoportjai számára. Ez magától értetődően azzal járt, hogy valamennyire szembe kellett fordulnia a saját osztályával, ami természetesen sokak elégedetlenségét kiváltotta. Alma materének diákjai annak idején meztelen felvonulást szerveztek ellene, tábláikon a felirattal: „ezt tette velünk egy harvardi diák”. Korabeli felmérések szerint a nagyvállalati vezetők többsége úgy vélte, hogy Roosevelt előbb utóbb „kollektivista” rendszert vezet be az Egyesült Államokban.
Ám erről természetesen szó sem volt. Szó volt viszont a munkakörülmények szabályozásáról, a minimálbér bevezetéséről, a kollektív szerződés lehetőségének megteremtéséről, a nyugdíjbiztosításról, a kisbetétek biztosításáról és egyáltalán nem utolsó sorban a világháború befejeződése után a GI Actről, amely a háborúból hazatérő katonák ingyenes egyetemi oktatását biztosította. Ezek együttesen új társadalmi szerződés létrehozását jelentették, amely a következő évtizedekre megalapozott egy újabb emelkedő szakaszt az amerikai - és egyébként a globális - kapitalizmus számára. Fontos epizód, hogy bár a Demokrata Párt mindenben támogatta Rooseveltet, amikor az elnök kísérletet tett arra, hogy alkotmányellenesen a saját embereivel töltse fel az ellensúly szerepét betöltő Legfelsőbb Bíróságot, a törvényhozásban a saját pártja szavazta le.
Az akkori és a mostani korszak között természetesen vannak fontos hasonlóságok és különbözőségek is. Itt most csak egy érdekes eltérésre szeretném felhívni a figyelmet: az 1930-as években a fejlett világ nagy részén magasak voltak a személyi jövedelmet és a vagyont terhelő adók és alacsony – legalábbis a mai szintekkel összehasonlítva - az állam eladósodása. A New Deal „liberális” bírálói szerint nagyobb állami eladósodással gyorsabban és visszaesések nélkül lehetett volna kilábalni a válságból. Hihetetlennek tűnhet, de az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a személyi jövedelemadó legmagasabb kulcsa akkoriban 90 százalék felett volt.
Manapság viszonylag alacsonyak az adók, de magas az államadósság szintje. Ebből eléggé egyértelműen következik, hogy egy mostani „New Deal”-ben az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportok helyzetbe hozásához szükséges újraelosztás forrása nem lehet az állam további eladósodása, sokkal inkább a közepes és a magas jövedelműek adójának megemelése, illetve a progresszív vagyon- és örökösödési adó. (N. B. Az államnak így is marad bőven finanszírozni valója a zöld átállás levezénylése során).
Ezt javasolják a jövedelmi egyenlőtlenségekkel foglalkozó közgazdászok, mint Thomas Piketty és Anthony B. Atkinson. Az utóbbi Egyenlőtlenség. Mit tehetünk ellene? című, magyarul 2017-ben megjelent könyvében gondos levezetéssel érvel amellett, hogy évi 250 ezer font (valamivel több, mint 100 millió forint) felett a jövedelmeknek 62,5 százalékkal kellene adózniuk anélkül, hogy teljesítmény-visszatartástól kellene tartani – az alacsony adók híveinek ismeretesen ez utóbbi a fő érvük.
Ez alighanem még mindig anatéma a neoliberális eszméken az elmúlt harminc-negyven évben felnőtt politikai-gazdasági elit számára, amely bizonyosan tudja, hogy válság van, talán szeretne is valamit tenni ellene, de nem tud vagy nem akar ezeken az intellektuális korlátokon átlépni. Az amerikai Demokrata Párt mostani politizálása kifejezetten erre példa, ami a fő oka lehetett a választási vereségének.
Így nyílik meg a tér a milliárdosok által támogatott autoriter populizmus számára, ahogy egyébként annak idején Hitler számára is, akit a nagytőkés elit juttatott hatalomra. Hogy mennyi ideig és milyen következményekkel, természetesen nem tudhatjuk. Eltarthat évekig, de akár évtizedekig is, és azt sem lehet kizárni, hogy akkor már az elitnek sem feltétlenül osztanak lapot.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.