Az ötvenen túl is működő természetes nőiség erejéről a mozgalom képviselőivel Budaörsön beszélgettünk, ahol egy különleges ház kertjében az Anahita felirat olvasható. Vendéglátónk, Szilasi Márti Anahita jógaoktató, az Anahita misztérium iskola megálmodója és a Beyond Flesh női kezdeményezés elindítója, valamint Rieger Johanna újságíró, jógaoktató. A hozzájuk csatlakozók köszönik, de nem fekszenek a kés alá azért, hogy ránctalanok legyenek, és megfeleljenek a mázsás súlyként rájuk nehezedő elvárásoknak.
Márti otthona olyan, akár egy menedék, nyugodt kis sziget, ahol jó lenni. Hatalmas tér szőnyegekkel, a háttérben hangtálakkal, és Lunával, a maine coone cicával. Két nővel ülök szemben, akikről már az első szempillantásból érezhető, hogy otthon vannak önmagukban. Két nő, akik reflektálnak arra a társadalmi jelenségre, amit A szer című amerikai film kíméletlenül az arcunkba tolt. Bár az alkotás a horrorfilm műfajában készült, de pszichológiai thrillerként is megállná a helyét. A főszerepben Demi Moore színésznővel, aki saját magának is tükröt tart ezzel a szereppel, hiszen egy középkorú nőt alakít benne, aki képtelen elfogadni az öregedést.
– Miért tartottátok fontosnak, hogy elinduljon egy folyamat, ami megszólítja a nőket?
Szilasi Márti Anahita: – A Beyond Flesh egy felhívás. Szerettük volna, ha elindul egy energia, ami megmutat egy másik nézőpontot, ami szembe megy azzal a trenddel, amit az említett amerikai filmben is láthatunk. Egy igazabb hang, ami kéri, hogy hagyják a nőket idősödni, ráncosodni, félelmek, műtétek, szégyenérzet nélkül. Akinek megadatik az élet összes szakaszának a megélése, az kegyelem. De csak annak kegyelem, aki az élet utazása során bölccsé szülte magát. Akinek sikerült találkozni saját magával, aki látja saját magát. Aki odaadta magát az életnek. Nem túlélésre hajt, hanem az életet kívánja élni.
Rieger Johanna: – Életünk harmadik harmadát, amennyivel az átlagéletkor megnövekedett, nem hanyatlásként, hanem potenciálként lenne jó megélni. Ha folyamatosan az az üzenet nekem, mint nőnek, hogy valami gond van velem, amit meg kell szerelni, mert nem oké, hogy telik az idő és megereszkedik a bőr, ráncaim vannak, nem olyan feszes itt-ott, akkor előbb utóbb magam is elhiszem, hogy szégyellnivaló vagyok. De valójában a szorongás, amit a társadalom vetít az ötvenen felüli nőkre, az az öregedéstől, vagyis a haláltól való félelmünk. Kollektíven, mindenkié. Szerintünk nincsen rendben ez a szorongás, és az sem, hogy műtétek sorozataival kompenzálunk.
– Hogyan látjátok, boldogok a nők a mostani világunkban?
Sz. M. A.: – Az elmúlt évtizedekben sok nővel „dolgoztam” együtt, sokan jöttek el hozzám gyógyulni. Sajnos, látom, hogy a nők szenvednek attól, hogy nem elég jók. És ez nem korfüggő. Ha valaki 50 éves kora felett kezdi el az addig rajta maradt maszkokat leszedni, és megtalálni önmagát, az elég nehéz. Mivel én is nagy utat jártam be, hogy emlékezzek arra ki vagyok, szeretnék tiszta teret tartani, azoknak, akik ugyanezen az úton járnak, akik képesek megnyitni a szívüket, és szeretnék megtalálni igazi önvalójukat, hogy kik is ők valójában. Ha benne van a nő ebben a mélymerülésben, jóban van önmagával, mert megdolgozta az árnyékrészeit, akkor természetesen tudja megélni életének minden szakaszát, ha éppen boldog, és azt az időszakot is, amikor nehézben van.
R. J.: – Hozzátenném, mivel jelenleg az első évfolyamot végzem Mártinál a tanárképzésén, benne is vagyok ezekben a folyamatokban, amelyek nem könnyűek. Nem mosolyogva meditálunk. Szó szerint ordítva zokogsz, kiengeded magadból egy élet el nem sírt könnyeit, fájdalmát, dühét. Nagyon komoly szomatikus oldásokban vagyunk. De másképpen nem tudom elképzelni, hogy tudjam, ki vagyok, hogy megtaláljam a hangom.
– Miért torzul el a női szépségről alkotott képzetünk napjainkban?
Sz. M. A.: – Ha megfigyeljük a társadalmunkat, még mindig azt látjuk, hogy erősen él az a sztereotípia, miszerint egy kislány akkor ér valamit, ha szép. Holott a szépség egy olyan energia, ami mindenkiben megtalálható, akkor is, ha első ránézésre nem feltétlenül észrevehető. Egyébként egyáltalán nem olyan könnyű a nőnek megélni a szépsége mulandóságát, a menopauza időszakát. Látom, hogy sokan szenvednek a tudatosság, önismereti munka hiánya miatt erős tünetekkel. Nekem nem volt hőhullámom, különösebb tünetem, és érdekes, hogy a természeti népek nem is ismerik a klimax, a menopauza, a hőhullám szavakat sem. Szerintem fontos különbség az élet közepén a férfi és nő között, hogy a nőnek ekkor van itt az ideje, hogy elengedje végleg a termékenységet, azt az esélyt, hogy születhet még gyermeke, és ezt meg kellene gyászolni. Nem lehet megúszni, ez egy önmunka, szembenézés, feldolgozás, elengedés.
R. J.: – Mondjuk ideális esetben nagyon megtartó, szeretetteljes energia lenne, ha az anyukák olyan példát tudnának mutatni, hogy szeretik, elfogadják a testüket, a nőiséget tudatosan élik meg, és akkor már a kislányok úgy nőnének fel, hogy nincsen velük semmi probléma. Szerethetőek, úgy ahogy vannak, és azzal sincs gond, ha a közösségi médiában diktált ideáltól eltérnek, mert egyediek, és megismételhetetlenek. Egyébként pedig a nők a létezés csodáját kapták meg, a titok a női ciklikusságban van. Ha a nő tudja mi történik a testében, lelkében, és ciklusról ciklusra meg is éli, nem csak elszenvedi, vagy úgy tesz, mintha nem lenne, akkor az ezzel járó menopauza időszaka, a veszteség feldolgozása is természetesebb lenne.
