Miért a nők felelőssége, hogy egy ünnep jó sikerüljön? – szegezte nekem minap a feleségem, miközben ártatlanul bámultam magam elé az asztalomnál munkavégzést színlelve. Nem vittem le a szemetet, kérdeztem vissza évtizedes rutinnal, mert azt már megtanultam, hogy a nők elméleti kérdései mögött zömmel nagyon is gyakorlati szemrehányások lapulnak, amire rezonálni kell. De nem, a kérdés most tényleg kérdés volt, és a nejem meg is ismételte: miért a nők vállára hárul, hogy az ünnepeink gördülékenyen és az otthonosság követelményeinek megfelelően zajlódjanak le.
Legfőképp a karácsony tartozna ide, de nyugodtan bele lehet érteni a húsvétot, minden születés- és névnapot. Ő már egy ideje gyűjti azokat a reklámokat (plakátokat és kisfilmeket), amelyekben a nők agyonphotosoppolt környezetben, lábujjhegyig sminkben mosolyognak békés és rendezett otthon előtt, miközben mindenki tudja, hogy a giccses végeredmény igazából elvárás: ilyen legyen az ünnepünk. A káposzta idejében készüljön el, a halászlé ne hűljön ki, a bejgli ne legyen repedt, az ajándékok mind becsomagolva, a legutolsó nagynéni se maradjon ki, a szaloncukrok ne fogyjanak el az éneklés előtt, és lehetőleg a kutya is legyen megsétáltatva. Az első reakcióm az volt, hogy hát ez nevelés kérdése, ami alatt valami olyasmit értettem, hogy nem szabad hagyni, hogy elkényelmesedjenek a férfiak, hanem arra kell lökdösni őket, hogy vegyék ki a részüket a feladatokból.
Mi egyrészt igyekszünk mindent együtt csinálni, aztán, ha elrontjuk, hát elrontjuk. Ha csálén áll a fa, vagy nem fő meg a sonka, nem szilárdul meg a krém a tortában, mert túl melegen kevertem össze a ki sem hűlt pudinggal, akkor annak örülünk, és kész. Nem a címlapokat célozzuk meg, csak a saját boldogságunkat, azt meg nem akarjuk folyton kiposztolni. Másrészt igyekszünk tudatosan ellentartani a sugallt elvárásoknak. Tavaly például paprikás krumpli volt az elő-karácsonyi menü (amikor hárman ünnepelünk, plusz a kutya, hogy aztán jöjjön a hivatalos szenteste), mert csak ez volt otthon, és mindenki lusta volt lemenni a boltba. Ez is lett az új jelszó, hogy az a karácsonyi menü, amit mi annak mondunk, senki nem fog emiatt ráncosodni.
Azt viszont tudom, hogy az anyám, de leginkább a nagyanyám generációja még személyes sértésnek vette, ha nem volt minden tökéletes. Nekünk, többieknek nem is maradt más dolgunk, mint az ajándékok kibontása vagy a menü elpusztítása, és a háziasszony módszeres nyugtatgatása, hogy igen, a citromos szelet és a non plus ultra most is tökéletes, nem száraz a tojáshab, omlós az alap stb. Szerencsére apám kezdte el éreztetni velem, hogy a munkamegosztás nem csupán kötelesség, hanem olykor jó buli is, ő vitte a bevásárlást, aztán a húsleves megfőzése szállt rá, a terítésben is jeleskedett, meg persze a fával járó feladatokban. Talán csak az ajándékok becsomagolását nem erőltette anyám, mert abban ő is, én is (apáról fiúra szállt) dilettánsok maradtunk, hacsak a formabontó, nonfiguratív, Pollock-szerű végeredményt nem tekintjük annak. (Én azóta csak olyan helyen vásárolok, ahol eleve be is csomagolnak, vagy olyat veszek, ami nem igényli.)
Dusi most már ebbe nőtt bele: a közös ünnepbe. A közös bénázásba és közös örömködésbe, és most már ez a legfőbb szempont. Ezért ő már immunis a reklámok azon csalóka üzenetére, amely másra tolná a felelősséget egy-egy ünnep „sikeréért”. Nem tudom hogyan lehetne ezen társadalmi szinten változtatni, pedig törtem rajta az agyam. A tiltásban nem hiszek, ahogy a szabályozásban se nagyon. Ez minta és szoktatás kérdése, és persze küzdelem: jó, ha a barátnők, leendő feleségek már az első percektől a sarkukra állnak, ha szükséges, hiszen az elég hamar kiderül egy kapcsolatban, hogy e tekintetben ki mit hoz otthonról. És jó, ha egy pillanatig sem enged a filmek, közösségi posztok torz üzeneteinek, mert abból csak csalódás lesz, és inkább nagyobb, mint kisebb.
Nem könnyű mindezt érvényre juttatni egy olyan országban, ahol még a napi politika (és mentalitás) része, hogy lehet ugyan egy nő sikeres, de nőiségének „lényegét” mégis a szülés és a fakanál körül kell keresni. Ezért is gondolom úgy, hogy kis győzelmekkel lehet lerombolni ezt a rettentően álságos és végtelenül hazug képet. Ha belegondolok, nekünk egyetlen tökéletes karácsonyunk sem volt az elmúlt tíz évben: hol a halászlét sózta el a nagypapa brutálisan, hol kevesebb ajándékot kapott Duska, mint amennyit szeretett volna, hol elvesztünk a sok logisztika között, hogy ki hova utazik épp, és szinte átaludtunk mindent. Majd jövőre, mondjuk ilyenkor fásultan, pedig egyikünk sem vágyik már a tökéletességre, nem az a csoda. Viszont ma is boldogan emlegetjük fel a bakikat, a melléfogásokat, a tévedéseket, amikor azt hittük, hogy egy narancsfacsaró tökéletes lesz a fa alatt egy hatéves kisfiúnak. Ezek kovácsoltak össze minket: a mi tökéletesen tökéletlen pillanataink.
