Heti abszurd;

Heti abszurd: Virágzik a muffinmaffia, megírom

„Hibáztunk” – vallották be a rendőrök a minap, miután nem vették komolyan egy életveszélyben lévő nő feljelentését, és a halála után is mismásoltak. Meggyilkoltak egy segítséget kérő, mégis magára hagyott embert, és ez jóvátehetetlen. A hiba belátása azonban mintha fényt jelentene az alagút végén, mondanánk, de egyelőre csak az alagút kezdett el derengeni. A hosszú és sötét alagút, amiben a rendőrök egymagukban továbbra is nehezen fognak eligazodni.

A biztonság ugyanis nem csak rendvédelmi vagy életvédelmi kérdés. A biztonság nem az erőszaknál, nem a gyilkos indulatnál kezdődik. A biztonság a társadalmi erkölcsnél és a társadalmi szolidaritásnál kezdődik.

A halálos őrületet talán nem mindig lehet megállítani, de ha kevesebb gyűlölet és több emberség volna a közösségekben, talán több figyelem jutna a bajbajutottakra. A biztonság emellett mindig hatalmi kérdés lesz elsősorban. 

Megengedheti-e magának bárki, hogy egy nővel (vagy bárkivel) szemben magasabb rendűnek érezze magát, és a tulajdonának tekintse, uralva a kiszolgáltatottságát? Megengedheti-e magának bárki, hogy a vagyonával és a rangjával (nem is feltétlenül korrupció eszközével) megkörnyékezze az igazságszolgáltatás jelzőrendszerének a jóindulatát, eltompítva az éleslátását?

Nem varrnánk a birodalmi antikormányzás nyakába egy japán származású nő halálát, meg egyáltalán bárkiét, hiszen az Orbán-rezsim kártékonyságának is vannak korlátai (és vannak olyan iparágak, amelyek nem kellően jövedelmezők: a maffiakormányzás még nem lépett a Thompsonok és a levágott lófejek korszakába). A nemzeti halasztástudomány jegyében azért persze jó volna megtudni egyszer, hogy miért haltak meg lakosságarányosan aggasztóan sokan, majdnem 49 ezren a fideszes Covid-kezelés időszakában (és persze jó volna hallani az emberhalál idején zakatoló lélegeztetőgép-panamáról, amelyet idegenbe küldött fürkésző-portyázó strómanok talán kajmán-szigeteki lélerakatait gazdagították). És ha már emberélet: a tizenöt éve (vagy inkább a „haza nem lehet ellenzékben” 2002-es csatakiáltása) óta sistergő gyűlölet és háborúskodás aligha növeli az egészségben leélt évek számát Magyarországon. Ennek belátásához még csak indiai ájurvédaexpert sem kell újévkor, Keralában.

Nincs mit tenni (dehogy nincs!), a világ megőrülni látszik: jönnek a szuverenisták. Vagyis azok, akik tetszetős paravánt akarnak felhúzni a rendszerszintű lopásuk és a szélsőjobboldali (néhol keresztényfasiszta) ideológiáik köré, bebetonozva a konzervatívnak mondott hatalmukat, és leszámolva mindenkivel, akinek ez nem tetszik. Trump, Orbán, Abascal, Weidel, Farage, Kickl: a populizmusuknak áll a zászló világszerte. Az ok bántóan egyszerű: a liberális demokráciák végtelenül lassan (vagy úgy sem) reagálnak a kataklizmatikus krízisekre. Nincs tele kormányplakátokkal Európa, miszerint háborút és illegális migrációt az akar, akinek sublót volt az édesanyja, és vélhetően az óvodai queer-érzékenyítés sem támogatottabb ennél. A floridai bohócelnök újabban megbecstelenítette a józan ész (common sense) fogalmát is, ami ahhoz kellene, hogy különbséget lehessen tenni menekült és illegális migráns, tényszerű transzneműség és (amúgy nem létező) ötletszerű nemváltogatás között. Nem áll jól az emberiség szénája, ha előre akar evolucionálni, nem hátra. De jó hír is akad: van élet a szuverenizmus halála után.