„Csodálatos napom van” – írja naplójának első mondatában a szerző. Ezt az örömteli nyitányt torokszorítóan különössé teszi, hogy fölötte ott áll a pontos hely és az időpont: Auschwitz, 1944 októbere. De nemcsak e meghökkentő kezdés vall az éles kontrasztok, a hatásos fordulatok iránti fogékonyságra, hanem a megelevenedő történet valamennyi kulcspontja is.
Az említett napot – az „oroszok” közeledéséről szóló hír mellett – az avatja csodálatossá, hogy az Auschwitz-Birkenauba kényszerített rabnak végre sikerült néhány papírlapot és egy ceruzát szereznie, és folytathatja naplóját.
Az események ilyen rögzítése, az önkifejezés jellegzetesen civil tevékenység. Kiemel tehát a lágerélet megaláztatásaiból, rendezi a kavargó érzéseket és gondolatokat. Auschwitz teljes abszurditásában valami értelmes, emberhez méltó feladatot jelent, ezáltal védi az öntudatot, az egyéniség még megmaradt integritását. Az írás ennyiben a szabadság ígéreteit rejti, végül is erősíti a túlélés lelki tartalékait.
A napló fontosságát növeli, hogy a szerző hivatásos írástudó, mi több: lapunk külső munkatársa volt (belsős a zsidótörvények miatt nem lehetett). Amikor később, már a gyűjtőtáborban a magyar orvostól szívességet kérve elmondta, hol dolgozott, a vele lévő fogolytárs „láthatta, milyen varázsszó az a szó: »Népszava«, ahová én tartozom. Kicsit megérintett a volt életem lehelete, és pár percre fölragyogtam.” E sorokat – az orgánumunkat övező feltétlen bizalom dokumentumaként – ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni.
Bámulatra méltó, ahogyan a szerző a végletes körülmények közepette is szinte töretlenül megőrzi pozitív beállítottságát, ami mindenképp erősíti a megmaradás esélyeit. Ámuldozva olvassuk például, hogy „a 12 éven át tartó tbc betegségem az auschwitzi levegő meggyógyította”. Vagy amikor elhatározza, megtanul németül: „Majd arra gondolok, ezért élek itt.”
Galló Olga Auschwitzból néhány hónap elteltével egy másik táborba kerül, valamivel talán kevésbé embertelen körülmények közé. Amikor a front közeledtével a raboknak innen is tovább kell menniük (gyalog, télvíz idején, csikorgó hidegben), néhány napnyi egyre kínkeservesebb gyaloglás után rádöbben: elfogyott az ereje. Az esze azonban a helyén van: felmérve a kockázatokat gyors döntésre jut, s valahol Breslau (Wrocław) határában – kivételes bátorsággal – megszökik.
Bármiféle papír, nyelvtudás nélkül kell feltalálnia magát a már körülzárt idegen városban, ami nem akármilyen lélekjelenlétet követel. Amikor például igazoltatásakor a német fegyveresek – jellemző módon – mindenekelőtt aziránt érdeklődnek, nem zsidó-e, magabiztosan mond nemet. Viselkedése olyan meggyőző, hogy halálos ellenségei szemében ő lesz a menekült „ungarische Dame”, a magános ifjú szépasszony, aki gyámolításra szorul, akit így apróbb-nagyobb figyelmességekkel vesznek körül az egyenruhás férfiak. A jelenet tökéletesen példázza a zsidóüldözések teljes abszurditását.
Szökése után a Vörös Hadsereg által ostromlott Breslau egyik gyűjtőtáborába kerül – soknemzetiségű társaságba (a napló címe épp erre utal). Az itt töltött hónapok során – a lelkiállapot fokozatos javulásának jeleként – a naplóbejegyzések vezérszólamává mindinkább egy érzelmi dilemma válik: hűséges maradhat-e lelkileg a távollévő kedvese iránt, ha elfogadja (netán viszonozza) a figyelmes francia hadifogoly közeledését. Az emóciók hullámzása ellenére azonban a szerző jól látja: az adott helyzetben a lágertárs fiúhoz tartozásnak egyszerűen nincs alternatívája. A háború végnapjainak növekvő káoszában egy magányos nő állandó veszélyben van.
A Tíz hónap Babilon-ügy
A háború után több mint húsz évig Galló Olga kezébe se tudta venni a naplóját. A Kádár-korszak kellős közepén elhatározta: ki fogja adni. Ezzel elkezdődött életének második nagy küzdelme. A könyvért. Az írói pályája visszaszerzéséért. A holokauszt és a háború áldozatainak emlékéért. Az igazságért. A könyv kéziratának és a szerző levelezésének felhasználásával született meg a Tíz hónap Babilon-ügy című monodráma, amelyet Fullajtár Andrea az ENSZ holokauszt emléknapján, január 27-én mutatott be a budapesti Gólem Színházban, Borgula András rendezésében. Az előadás legközelebb március 26-án és április 16-án látható a Gólem Központban.
A kötet szerkesztője, Schmal Alexandra a bevezetőben, a szerző unokája, Fullajtár Andrea pedig az ajánlásában ad igen tanulságosan számot arról, hogy Galló Olga hosszú időn keresztül hasztalanul próbálta naplóját nyilvánosságra hozni. Rendületlen próbálkozásaival csak annyit ért el, hogy magánkiadásban megjelenhetett egy „erősen átdolgozott, húzott, tömörített” változata (1978-ban). A dokumentumok szerint a hajdani kifogások jó részének hátterében az a korabeli illúzió rejlett, hogy a nagy narratíva általános igazsága, az egyetemes progresszió érdektelenné teszi az esetlegességeket halmozó magánhistóriákat. Napjainkra azonban épp az átfogó elbeszélések hitelessége vált kétségessé, a személyes történetek iránti bizalom pedig töretlen maradt. Az idő Galló Olga naplójának dolgozott.
A szövegben persze, olyan konkrétumok is akadnak, melyek aligha tetszhettek az egykori lektoroknak. Például azok a részletek, amelyek a kényszermunkára fogott táborbeli oroszok/ukránok irritáló kulturálatlanságának jeleit sorolják. E kritika érvényességét azonban akkor sem lehetett volna (és ma sem lehet) kétségbe vonni. Galló Olga ezt így ítélte meg, s a műve világában ez – poétikai szempontból is – a végső instancia.
Noha a napló a holokauszt nyolcvan évvel ezelőtti szörnyűségeit idézi fel, tanulságai változatlanul egyetemesek, a történet rólunk/nekünk is szól. Mert pillanatra sem feledhetjük, hogy világunkban szinte mindenki lehet bűnbakká tett kisebbség tagja, mindenki válhat üldözötté: „mindenki, aki épp ott és akkor zsidó” – ahogy Orbán Ottó írja A füstkígyó fekete gyűrűi című versében.
Infó: Galló Olga: Tíz hónap Babilon. Magvető Kiadó, Tények és Tanúk sorozat, 2025.
